Szent Szümmakhosz pápa (latinul Symmachus; Szardínia, 5. század – Róma, 514. július 19.) pápa, Róma püspöke volt 498. november 22. és 514. július 19. között. A római katolikus egyház szentként tiszteli; liturgikus emléknapja július 19.
Pontifikátusa a Nyugatrómai Birodalom bukása utáni átmeneti korszakra esett, amikor Itáliát az ariánus vallású keleti gót király, Nagy Theuderik uralta. A római püspöki szék ekkor egyszerre állt kapcsolatban az itáliai osztrogót királysággal, a római szenátori arisztokráciával és a konstantinápolyi császári udvarral. Szümmakhosz pápaságát elsősorban a Laurentiusszal szembeni, több évig tartó laurentiánus szakadás, a római püspök megítélhetősége körüli egyházjogi vita, valamint az Akakiosz nevéhez kapcsolódó egyházszakadás idején tanúsított határozott khalkédóni állásfoglalása tette jelentőssé.Johann Peter Kirsch: „Pope St. Symmachus”. The Catholic Encyclopedia, vol. 14. New York, Robert Appleton Company, 1912. Online kiadás: New Advent.Jeffrey Richards: The Popes and the Papacy in the Early Middle Ages, 476–752. London, Routledge & Kegan Paul, 1979, 69–99.J. N. D. Kelly: The Oxford Dictionary of Popes. Oxford, Oxford University Press, 1986, 50–52.
Forráshelyzet és történeti háttér
Szümmakhosz életének és pápaságának eseményei elsősorban késő antik és kora középkori egyházi forrásokból ismertek. A legfontosabbak közé tartozik a Liber pontificalis, a római püspökök életrajzait összegyűjtő korai pápai életrajzgyűjtemény, a római zsinatok aktái, Szümmakhosz fennmaradt levelei, Ennodius írásai, valamint a Laurentius-párti nézőpontot őrző úgynevezett Fragmentum Laurentianum.Raymond Davis: The Book of Pontiffs (Liber Pontificalis): The Ancient Biographies of the First Ninety Roman Bishops to AD 715. Liverpool, Liverpool University Press, 2000, 43–46, 96–98.Eckhard Wirbelauer: Zwei Päpste in Rom. Der Konflikt zwischen Laurentius und Symmachus (498–514). München, Tuduv, 1993.
A források jelentős része nem semleges beszámoló, hanem a szemben álló római egyházi és szenátori csoportok érvrendszerét tükrözi. A Liber pontificalis Szümmakhosz iránt általában kedvező hagyományt őrzött meg, míg a Laurentius-párti töredék a pápával szembeni vádakat és a laurentiánus értelmezést hangsúlyozta. A skizma idején keletkeztek a később Symmachianus hamisítványok néven ismert apokrif iratok is, amelyek történeti precedensekkel kívánták igazolni a római püspök megítélhetetlenségének elvét.W. T. Townsend: „The So-Called Symmachian Forgeries”. The Journal of Religion, 13. évf. 2. sz., 1933, 165–174.
A korszak egyházi-politikai hátterét az Akakiosz-féle egyházszakadás adta. A szakadás 484-ben kezdődött, amikor Róma megszakította az egyházi közösséget Akakiosz konstantinápolyi pátriárkával. A vita középpontjában a khalkédóni zsinat (451) krisztológiai tanításának elfogadása, illetve a Zénón császár által 482-ben kiadott Hénótikon állt. A Hénótikon kompromisszumos császári hitvallás volt, amely a keleti kereszténységben élő, Khalkédónnal szemben álló irányzatok megnyerését célozta, Rómában azonban sokan úgy tekintettek rá, mint amely elhomályosítja Krisztus két természetéről szóló khalkédóni tanítást.John Moorhead: „The Laurentian Schism: East and West in the Roman Church”. Church History, 47. évf. 2. sz., 1978, 125–136.Kovács Tamás: „Pártharcok a római szenátusban a VI. század elején”. Aetas, 2011.
Származása és korai pályája
A Liber pontificalis szerint Szümmakhosz Szardínián született, apját Fortunatusnak hívták. Születésének pontos éve nem ismert. A források szerint Rómában keresztelték meg, ami arra utal, hogy nem keresztény családból származhatott, vagy legalábbis keresztény egyházi pályája Rómában kezdődött.„Simmaco, santo”. Enciclopedia dei Papi. Roma, Istituto dell’Enciclopedia Italiana, Treccani.
Rómába kerülése után belépett a városi klérusba, és II. Anasztáz pápa idején diakónusként, illetve egyes összefoglalások szerint archidiakónusként működött. II. Anasztáz rövid pontifikátusa alatt a római egyházon belül felerősödtek a Konstantinápolyhoz való viszonyt érintő feszültségek. A pápa halála után ezek a nézetkülönbségek a pápaválasztásban is megjelentek.
Megválasztása és a laurentiánus szakadás kezdete
II. Anasztáz halála után, 498. november 22-én a római klérus többsége a lateráni bazilikában Szümmakhoszt választotta Róma püspökévé. Ugyanezen a napon a klérus és a római szenátori elit egy másik, bizánci orientációjú csoportja a Santa Maria Maggiore-bazilikában Laurentiust, a Santa Prassede archipresbiterét választotta meg. A kettős választás nyílt szakadáshoz vezetett, amelyet a történetírás laurentiánus szakadásnak nevez.
A konfliktus hátterében teológiai, politikai és társadalmi ellentétek álltak. Szümmakhosz támogatói általában a khalkédóni zsinat tanításához ragaszkodó, a római egyház önállóságát hangsúlyozó irányzathoz tartoztak. Laurentius hívei között jelentős volt azoknak a szenátoroknak és klerikusoknak a szerepe, akik hajlottak a Konstantinápollyal való kompromisszumra a Hénótikon ügyében. A források Senator Festust és Probinust említik a laurentiánus párt vezetői között. A keleti császári udvar, különösen I. Anasztasziosz császár, a Hénótikon köré szerveződő egyházpolitikai irányt támogatta, ami a római viszonyokat is befolyásolta.
A két fél a ténylegesen Itáliát uraló Nagy Theuderikhez fordult döntésért. Theuderik ariánus keresztény volt, de királyként a római állami és egyházi rend fenntartásában is érdekelt maradt. A ravennai udvarban hozott döntés Szümmakhosznak kedvezett, mivel őt választották meg előbb, és a római klérus többségének támogatását élvezte. Laurentius elfogadta a döntést, de hívei nem adták fel véglegesen befolyásszerzési törekvéseiket.
A 499-es római zsinat
Szümmakhosz 499. március 1-jén zsinatot hívott össze Rómában. A zsinat aktái fennmaradtak, és a korszak pápaválasztási rendjének fontos tanúi. Az ülésen Laurentius is részt vett, majd Nocera püspöki székét kapta meg Campaniában.
A zsinat fegyelmi rendelkezéseket hozott a pápaválasztások rendjének megszilárdítására. Megtiltotta, hogy római klerikusok a hivatalban lévő pápa életében utódlási kampányt folytassanak, szavazatokat ígérjenek, magánösszejöveteleken jelöltállításról tanácskozzanak, vagy ilyen célból esküt tegyenek. A szabály megszegőit letétellel és az egyházi közösségből való kizárással fenyegették. A rendelkezések célja az volt, hogy megelőzzék azokat a frakcióharcokat, amelyek Szümmakhosz megválasztásakor kettős választáshoz vezettek.Kristina Sessa: The Formation of Papal Authority in Late Antique Italy: Roman Bishops and the Domestic Sphere. Cambridge, Cambridge University Press, 2012.
A zsinat Theuderik döntését is elismerte, és a királyt a rend helyreállításáért köszönetben részesítette. Amikor Theuderik a következő évben Rómába látogatott, a pápai és városi fogadtatás azt jelezte, hogy a királyi közvetítés legalább ideiglenesen stabilizálta a helyzetet.
A vádak és az 501–502-es zsinatok
A laurentiánus párt 501-ben újra fellépett Szümmakhosz ellen. Ellenfelei több vádat emeltek ellene, többek között a húsvét időpontjának eltérő számítását, az egyházi javak kezelésével kapcsolatos visszaéléseket és erkölcsi vétségeket róttak fel neki. A vádak forrásai pártállás szerint erősen eltérnek, bizonyításuk a fennmaradt iratok alapján vitatott maradt.
A húsvét dátumának kérdése a korszakban nem pusztán liturgikus részletkérdés volt. Szümmakhosz a régebbi római számítás szerint 501-ben március 25-én ünnepelte a húsvétot, míg más egyházak, köztük a bizánci környezethez közelebb álló közösségek, az alexandriai számítás alapján április 22-ét követték. A dátumeltérés a laurentiánus ellenzék számára alkalmat adott arra, hogy Theuderik elé vigye az ügyet.
Theuderik Ravennába idézte Szümmakhoszt. A pápa útközben, Ariminumban értesült a vádak teljesebb tartalmáról, és nem ismerte el, hogy a király világi hatalma bírája lehetne. Visszatért Rómába, ami tovább élezte az ellentétet. Ellenfelei megerősödtek, elfoglalták a lateráni palotát, Szümmakhosz pedig a Szent Péter-bazilika közelében talált menedéket.
A laurentiánusok Theuderiktől zsinat összehívását és római egyházi vizitátor kinevezését kérték. A király Péter altinumi püspököt küldte Rómába, hogy a vizsgálat idején gondoskodjon az egyházi ügyek igazgatásáról. Szümmakhosz és hívei tiltakoztak a vizitátor intézménye ellen, mivel azt a római püspöki szék joghatóságának korlátozásaként értelmezték.
A zsinat első ülései 502-ben zajlottak. Szümmakhosz jelezte, hogy kész válaszolni a vádakra, ha a vizitátort eltávolítják, és visszakapja az egyházi javak kezelését. A püspökök többsége támogatta ezt az álláspontot, Theuderik azonban a vádak kivizsgálását követelte. Amikor Szümmakhosz a Szent Péter-bazilikától a zsinati ülésre indult, ellenfelei megtámadták kíséretét; több klerikust megsebesítettek, egyes források szerint papokat is megöltek. A pápa ezután nem volt hajlandó újra megjelenni a zsinat előtt.
Az 502. október 23-án tartott, Synodus Palmaris néven ismert ülés döntő jelentőségű volt. A püspökök nem mondtak ítéletet Szümmakhosz személyes bűnösségéről vagy ártatlanságáról, hanem azt állapították meg, hogy nincs precedens arra, hogy Róma püspökét más püspökök vagy világi hatalom ítélje meg. Az ügyet Isten ítéletére bízták, Szümmakhoszt pedig továbbra is a római egyház törvényes püspökének tekintették, akinek vissza kell kapnia az egyházi javak feletti rendelkezést. A döntést hetvenöt püspök írta alá, köztük Milánó és Ravenna püspökei.
A Palmaris-zsinat a későbbi kánonjogi hagyomány szempontjából azért vált jelentőssé, mert a római püspök megítélhetetlenségének elvét korai formában erősítette meg. Ez nem a későbbi pápai tévedhetetlenség tanával azonos kérdés, hanem joghatósági és egyházfegyelmi állítás: a római püspököt mint az első szék birtokosát nem vonhatja felelősségre világi vagy más püspökökből álló bíróság. A későbbi formula, a Prima sedes a nemine iudicatur („az első székhelyet senki sem ítéli meg”) ennek az egyházjogi fejlődésnek egyik legismertebb kifejezése lett.
502. november 6-án Szümmakhosz vezetésével újabb római zsinati ülésre került sor. Ez érvénytelenítette Basilius városi prefektus 483-as rendeletét, amely a római egyház javainak kezelését szabályozta, és új rendelkezéseket hozott az egyházi vagyon kezeléséről, különösen annak elidegenítéséről. A döntések a római egyház gazdasági önállóságának megszilárdítását is szolgálták. A Symmachianus hamisítványok
A skizma idején Szümmakhosz hívei több apokrif iratot készítettek, amelyeket a kutatás Symmachianus hamisítványok néven tart számon. Ezek közé sorolják a Gesta synodi Sinuessanae de Marcellino, a Constitutum Silvestri, a Gesta Liberii és a Gesta de purgatione Xysti et Polychronii accusatione című írásokat. A szövegek korábbi pápák állítólagos eseteit idézték fel annak alátámasztására, hogy Róma püspökét sem világi hatalom, sem más püspökök bírósága nem ítélheti el.
Ezek az iratok nem tekinthetők hiteles történeti beszámolóknak, de jelentőségük nagy a késő antik egyházjogi gondolkodás történetében. A római püspöki tekintély mellett érvelő hagyományt erősítették, és később széles körben elterjedtek. A hamisítványok keletkezése nem önmagában bizonyítja a Palmaris-zsinat döntésének érvénytelenségét, de jól mutatja, hogy a Szümmakhosz körüli konfliktusban a joghatósági kérdés központi szerepet kapott.
A vitában a laurentiánus oldal is polemikus írásokat terjesztett. Ezek közül ismert a Contra Synodum absolutionis incongruae, amely a Szümmakhoszt felmentő zsinati döntés ellen érvelt. A Szümmakhosz-párti oldalon Ennodius válaszolt a Libellus adversus eos qui contra Synodum scribere praesumpserunt című irattal. A pamfletvita a római egyházon belüli tekintély, a zsinati eljárás és a pápai joghatóság határainak kérdését tette nyilvánossá.
A szakadás elhúzódása és lezárása