bélyegkép|250px|jobbra|Székelyföld térképe (Aranyosszék nélkül)
Ez a szócikk a történelmi Székelyföld, illetve a székelyek történelmét írja le a 13. századtól napjainkig.
Székelyföld, mint közigazgatási egység a 13. század elején jött létre, és az az 1876-os megyerendezésig létezett. A 2003-ban megalakult Székely Nemzeti Tanács célja, hogy a jelenleg Románia részét képző terület autonómiáját kivívja a jog és a demokrácia eszközével, alkalmazva a nemzetközi jog kínálta lehetőségeket. Románia küszöbön álló regionális átszervezése lehetőséget kínál Székelyföld, mint közigazgatási régió létrehozására (az autonómia statútumban foglalt terület, illetve az általa régiósítási szándékra készíttetett térkép alapján), mely első lépése lehetne a cél elérésének. Ebben a régiólétrehozási törekvésben erdélyi magyar politika többé-kevésbé támogatja. Ugyanakkor megyei és helyi politikusok kezdeményezték a népszavazást Székelyföld, mint önálló fejlesztési régió kialakításához, hogy alapot teremtsenek a közigazgatási régió létrehozásához.
A székelyek eredete 250px|bélyegkép|jobbra 250px|bélyegkép|jobbra|A székelyek vándorlása A székely nép eredete sok vitát kavar mind a tudósok, mind pedig maguk a székelyek között. A legelfogadottabb elmélet szerint a székelyek Levédiában csatlakozott avaroktól származnak. Egyesek szerint a székelyek mindig is magyar etnikumúak voltak, bár ezt a genetikai vizsgálatok kizárták. Emellett a legkülönbözőbb elméletek születettek meg, amelyek sorra származtatják a székelyeket a bolgár eszkilektől, a hunoktól, az avaroktól, a késő-avaroktól, sorolják be őket a kavarok közé.
A középkori Székelyföld társadalma A milkóviai püspökség levelei között, melyek 1096-1228 között íródtak, található egy oklevél, mely arról szól, hogy a székelyek már 1089-ben a jelenlegi Székelyföldön laktak. Ennek ellenére a történészek egy része azt állítja, hogy a székelyek többsége csak később jelenik meg ezen a területen, sőt voltak, akik megkérdőjelezték a levél datálását, mint Szabó Károlyt, a Székely Oklevéltár I. kötetének szerkesztője, ellenben nem kérdőjelezi meg a levél eredetiségét, mint mások. László K. Ferenc, Lőrincz püspök levelének pere írásában alátámasztja, hogy miért fogadható el a keltezés, illetve ezáltal azt is alátámasztja, hogy a székelyek hamarabb vették birtokukba, mint azt ahogy egyes történészek állítják: a 13. század végéig. Templomai többségének alapító levelei ekkor vagy ennél korábban keltezettek, de tény, hogy Telegdszék (a későbbi Udvarhelyszék) székelyei a 12-13. században vándoroltak oda a mai Bihar megye területéről (Székelyhíd, Telegd, Székelytelek).
A magyar királyság határai nem állapodtak meg a Kárpátoknál, már az 1200-as évek elejétől elkezdődött a havasokon túli területek egységbe szerveződése. Legkésőbb ekkor alakult meg – mintegy Székelyföld folytatásaként – a mai Bodza megye és Prahova megye részein: Săcuieni megye (más néven: Saac, Săcueni, Secuieni (azaz székely). (A székelyek megtelepedése ezen a vidéken kapcsolatba hozható a teuton lovagok 1221–1225 közötti délkelet-erdélyi várépítéseivel, de ugyanúgy lehetséges, hogy a székelyek területe a 11. század elejétől vagy akár a honfoglalás előttről, nemcsak a mai Székelyföldet, hanem Saac-ot is magába foglalta.)
Székelyföld területi közigazgatási egységeit székeknek nevezték, ahogyan a többi autonómiával bíró népcsoport (pl. szászok, kunok stb.) közigazgatási egységeit, eltérően az ország többi területi egységeitől, melyeket vármegyéknek neveztek. A sajátos székely autonómia elemei közül megemlíthető, hogy a székelység saját önálló jogalkotásra volt képes, melyet elsősorban a székely nemzetgyűléseken elfogadott törvények, rendeletek alapoztak meg. A jogszabályalkotáson kívül közigazgatási, bíráskodási és önálló katonapolitikai jogosítványokkal is rendelkeztek.
jobbra|bélyegkép|250px|Székelyföld az 1770-es években
A történelmi székely székek: Udvarhelyszék (korábban: Telegdiszék, benne Bardóc- és Keresztúr fiúszékek), Csíkszék (benne Gyergyó- és Kászon fiúszékek), Háromszék (benne Sepsiszék, Kézdiszék, Orbaiszék, és Miklósvár fiúszék) Marosszék (központja Marosvásárhely), Aranyosszék (Felvinc központtal).
A középkori székelység Közép-Kelet-Európában szokatlan mértékben demokratikus és szabad volt. Vezetőiket maguk választották és Székelyföldön kívül járva is a nemesekkel egyenlő jogokkal bírtak. Egyenrangú partnerként vettek részt az Erdélyt politikailag ellenőrző „Három Nemzet Szövetségében” (Unio Trium Nationum), amelyben a székelyek mellett a szász székek és a magyar nemesség vett részt. Ez annak köszönhető, hogy az uralkodónak nyújtott fegyveres szolgálataikért cserébe saját földdel rendelkezhettek és megtarthatták ősi demokratikus szokásaikat. Az adózás alól is mentesítve voltak (egy-két rendkívüli kivételtől eltekintve, például ököradó).
A székelyek közt nem voltak társadalmi osztályok, legfeljebb a harcban lóháton részt vevő „lófők” és a gyalogos székelyek közt volt bizonyos szintű különbség. A jelentősebb társadalmi-vagyoni különbségek kialakulását – legalábbis a XV-XVI. századig – meggátolta a föld használatának és öröklésének évszázados rendszere, amely Orbán Balázs leírása szerint a következő volt:
Patakfalvi Biblia rovásos oldalai – a fiúleányság intézménye (székely örökösödési törvény rovással) 1775–1785: A székelyföldi jószág a constitució szerint valameddig fijok vagynak, leányt nem illet. Ha egy embernek apja holta után két férfiú gyermeke marad s az ediknek tsak fija, a másiknak tsak leánya lesz, a leány olyan örökös amaga apjaiban mint a fiú a maga apjáéban. Ha pedig 2 leánya van, fija nintsen, a két leány megosztja a jószágot. A kisebbik a lakóhelyben választhat. Ha a nagyobbik hasonlót nem tudna, akkor a lakóhelyet kétfelé osztják. Már ha ezen két leányok edgyiknek fia és leánya is lesz a fiú egyedül fogja jószágot bírni a leányt kiházasítván.
A kiváltságok elvesztése Kiváltságaikat, vagyis a magyar köznemességhez hasonló státusukat a 16. századig tudták érintetlenül megőrizni. Az ekkor létrejövő Erdélyi Fejedelemség uralkodói egyre inkább próbálták megnyirbálni ezeket. Elsőként II. János magyar királlyal, a későbbi János Zsigmond fejedelemmel kerültek összetűzésbe, emiatt tört ki az 1562-es székely felkelés. A felkelés következményeként az uralkodó addig példátlan módon két várat (csúfnevükön Székelytámadt és Székelybánja) emelt Székelyföld területén, ezzel próbálván féken tartani a székelyeket. II. János magyar király az ellene lázadó székelyeket 1562 után jobbágysorba taszította. Az erdélyi fejedelmek közül még a Báthoryak próbálkoztak az ősi jogok csorbításával. Ennek következménye volt, hogy Vitéz Mihály havasalföldi román vajda 1599-es támadásakor a háromszéki, csíki, gyergyói, udvarhelyi székelység a román vajda mellé állt (Báthory András mellett állt az aranyos- és marosszéki székelység), aki 1599. november 28-án kiadott kiváltságlevelében visszaadta minden kiváltságukat. Vitéz Mihály legyőzése után végül Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem 1601. december 31-én Déván kiváltságlevelet állított ki, amelyben visszaadta a székelyek korábbi szabadságjogait, melyet követően az erdélyi fejedelmek a szabadságjogokat nem próbálták megvonni.
Az Erdélyi Fejedelemség egyetlen székely fejedelme az udvarhelyi születésű Székely Mózes volt, aki 1603-ban Erdélyt felszabadította a Habsburg uralom alól, de 1603. július 17-én az Erdély Mohácsának is nevezett véres csatában életét vesztette. Halálát követően a székelyek nagy számban csatlakoztak Bocskai Istvánhoz, akinek sikerült Erdély függetlenségét visszaállítania.
Idővel egyre több székely kötötte le magát jobbágysorba, talán a kedvezőbb életmód miatt, de főleg azért mert a többi erdélyi lakostól eltérően a székelyek továbbra is kötelesek voltak fejenként katonának menni, ha az országot külső ellenség támadta. Bethlen Gábor már olyan törvényt hozott, amely komoly feltételekhez kötötte a jobbágysorba való átlépést, ennek köszönhető, hogy a székelyek túlnyomó többsége továbbra is szabad székely maradt és nem került jobbágysorba. 1691-ben a Diploma Leopoldinum még elismerte a székelyek adómentességét, sőt ebben az oklevélben azt is leírják, hogy a székelyek a földkerekség legharciasabb népe, ugyanakkor hosszú távon szabályozta Erdély és benne a Székelyföld jogállását, népének mozgásterét. Az utolsó erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc 1711-es elbukásával a székelyek hamarosan megtapasztalhatták a Habsburgok elnyomó, magyarellenes politikáját. Az 1754-1769 közötti sorozatos adóreformok nyomán adómentességük ellenére önkényesen kivetett adókat kellett fizetniük. Amikor Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott (1764): a császári katonaság lemészárolt több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után többen átmenekültek a keleti határon Moldvába vagy a Csiki Havasokban elbújva románokhoz hasonló viseletbe öltöztek, hogy ne kellejen több évre laktanyába vonulniuk, de magyar nyelvüket megtartották.
Amikor 1775-ben az monarchia megszerezte Bukovinát, akkor Hadik András huszárezredes összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyeket és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység, melynek egy része a 19. század végén, 1883-ban költözött vissza a történelmi Magyarország területére, maradékukat 1941-ben telepítették át a Délvidékre, majd onnan a Völgységbe, Tolna-megyébe, a kitelepített svábok helyére.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc Batthyány Lajos miniszterelnök 1848. május 19-én felhívást intézett a fegyveres székelységhez, hogy a szerbek és horvátok ellen Szegeden alakítandó magyar táborba jöjjenek. A miniszterelnök a csíkszentgyörgyi Gál Sándort és Klapka Györgyöt indította bizalmas küldetéssel s nyomatott felhívásokkal a székelyek közé, mely felhívásokat a nép lelkesedéssel fogadott. A székely nép lett Erdélyben az „egyetlen biztos védőgát, melyen a reakció áradata megtört”, s mely mindvégig híven kitartott a szabadság és az új alkotmány védelme mellett. A képviselőház 1848. szeptember 19-i ülésében határozatban kimondta, hogy „a székely katonaságot terhelő törvénytelen és sérelmes határőrrendszert megszünteti, s őket a haza más polgáraival ugyanazon katonai terhek alá tétetni rendeli”, ezzel jelezve, hogy a székelyektől nem csak áldozatot kívánják, hanem régi sérelmeiket is orvosolják. Az 1848. október 16–18-án megtartott Az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésen mondta ki a mintegy egybegyűlt, hogy kiállnak a magyar kormány és az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény mellett. A békésen indult gyűlésen 17-én elterjedt a híre, miszerint a Partiumban román népfelkelők magyarokra támadtak, és ez arra sarkallta a jelenlévőket, hogy hadba szálljanak. Az agyagfalvi gyűlés jelentette tehát a székely népfelkelés kezdetét, székelység csatlakozását az 1848–49-es szabadságharchoz.
Az 1848. év végén nagyot fordult Erdély, egyben Székelyföld sorsa, miután Bem tábornok, a híres lengyel szabadsághős lett az erdélyi csapatok fővezére. Miután kiverte az ellenséget, melyet a hírhedt Karl Urban ezredes vezetett, Bukovinába, Bem apó – ahogy a székelyek nevezték – hadműveleteiben főként Székelyföldre támaszkodott. Ennek harcias, hazaszerető, önfeláldozó népe volt az ő legfőbb erőforrása. A harcokban tanúsított székely vitézséget a szabadságharc költője, Petőfi Sándor, örökítette meg:
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó székelyföldi színhelye Nyerges-tető volt, ahol 1849. augusztus 1-jén Gál Sándor tábornok Tuzson János alezredes vezetése alatt 200 honvédjére bízta a csatát. A székelyek élethalálharcot vívtak Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok vezette osztrák és orosz csapatokból álló ellenséges hadsereg ellen, de a kis számú székely hadsereg – önfeláldozó küzdelmük ellenére – vereséget szenvedett az ellenségtől egy kászoni származású ember árulásának következtében. Kányádi Sándor így írt erről: