A szerbek letelepedése a Balkánon a 6-7. századra tehető, a kereszténységet a 9. század környékén vették fel. Nemanja István a 12. század közepére megszervezte az első szerb államot, amely a 14. századra, István Dusán uralma alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Az 1389-es rigómezei csata után a középkori szerb állam az oszmánok vazallus államává vált. A 19. század a szerb nemzet ébredésének és függetlenedési kísérleteinek a kora, melyek eredményeként 1878-ban ismét kivívta függetlenségét a szerb állam. Az első és a második Balkán-háború idején tovább növelte területeit. A szerbek szolgáltatták a casus bellit az első világháború kirobbanásához, melynek eredményeként 1918-ban létrejött a jugoszláv-eszme megvalósulásával a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, mely később a Jugoszlávia nevet vette föl. Az 1992-es délszláv háborúban Jugoszlávia felbomlott, 2003-ban létrejött Szerbia és Montenegró, majd 2006-ban Montenegró elszakadásával létrejött Szerb Köztársaság.

A középkori Szerbia

bélyegkép|150px|jobb|A szerb állam és a környező államok a 10. században Bíborbanszületett Konstantin alapján A szerb népnév eredete a tudomány előtt még nem tisztázott. A szerb név nagy területen elterjedt Kis-Lengyelországtól az Elbáig, Csehországtól Görögországig. Valószínű jelentése: „rokon”, míg Bíborbanszületett Konstantin önkényesen a latin servus szóból származtatja. A szerbek honfoglalásának tárgyalásakor a történészek az imént említett bizánci császár „A Birodalom kormányzásáról” című művére támaszkodnak. A szerbek letelepedésére valószínűleg 602 után került sor. A szlávok avar szövetségben harcolva szállták meg a mai Szerbia területét, Havasalföld és Bánát felől. Bíborbanszületett Konstantin szerint a szerbek Hérakleiosz császár idején érkeztek a bizánci birodalom területére. A szerb történészek szerint a szerbek beköltözése a mai Szerbia területére 626, vagyis Bizánc avar-szláv ostroma utáni időszakra tehető.

Államalapítás

A 7. században a Balkán-félsziget egész területét szláv népek lepték el. Három jelentős törzs emelkedett ki végül: a bolgárok, a horvátok, valamint a Tara, a Lim és Ibar folyók és a Golija, Dormitor hegységek környékén a szerbek.

bélyegkép|150px|jobb|Cirill és Metód A szerbek társadalmi életének alapja a házközösség (zadruga) volt. Egy-egy család több nemzedéken át maradt egy házban, néha több százan alkottak egy házközösséget, ami egyben vagyonközösséget is jelentett. A felnőtt tagok közösen választották vezetőiket (starešina=korelöljáró). Ha egy házközösség létszáma jelentősen megnőtt, egyes testvérágak (bratstvo) kiváltak belőle, és egymás közelében új házközösséget szerveztek: az egy nemzetségből származó házközösségek nemzetségi területet, zsupát alakítottak. A zsupák élén a starešinák által választott zsupán állt. Több zsupa zsupániát alkotott. A zsupániák egymástól függetlenek voltak, elismerték a Keletrómai Birodalom fennhatóságát.

Azonban Rómából és Bizáncból egyre több misszionárius érkezett a kereszténységet hirdetve. A szerbek többsége azonban veszélyeztetve érezte függetlenségét, ezért elvetette a kereszténység felvételét. A 8. században Bizánc számtalan hadjáratot folytatott a szaracénok, a velenceiek, a bolgárok és a frankok ellen. Ezek a harcok váltakozó eredményekkel zajlottak, és a 9. századtól kezdve a szerbek igyekeztek kihasználni Bizánc hullámvölgyeit. Mind több kísérlet történt egy független szerb állam létrehozására. Néhány szerb források az első önálló állam létrejöttét a 830-as évekre teszik, és Vlastimir nevéhez kötik. Ez teljes bizonyossággal nem támasztható alá, az azonban igen, hogy Vlastimir nevéhez köthető a kereszténység felvétele.

Az egyházalapításban kiemelkedő érdemeket szerzett Cirill és Metód, akik thesszalonikéi hittérítők voltak. A szerb egyház volt az egyik első szláv egyház, amely saját nyelvét használta a templomban, nemzeti egyházzá lett, és kivonta magát a konstantinápolyi pátriárka befolyása alól.

A 9-10. század folyamán a szerb hűbérurak egyre érdekeltebbé váltak egy szilárd feudális állam létrehozásában. Belső harcaik következtében két nagy központ alakult ki: Duklja (a későbbiekben Zeta) és Raška. A 12. század második felére Raška hegemón pozíciója már megkérdőjelezhetetlenné vált, így a szerb feudális állam alapjai ott alakultak ki.

A Szerb Fejedelemség

bélyegkép|bal|150px|Nemanja István, a Nemanjić-dinasztia és Szerbia alapítója 1168-ban egy Bizánc elleni lázadás után Mánuel Komnénosz császár felosztotta Raškát egy régi szerb elöljárócsalád fiai között. Nemanja István tisztában volt azzal, hogy harcok árán nem vívhatja ki a függetlenséget, ezért a területi autonómiát tűzte ki célul. Komnénosz támogatását élvezve háttérbe szorította testvéreit, és Raška nagyzsupánja lett. Komnénosznak vazallusi esküt tett, de a császár halála után hódításokba kezdett, és megszerezte Zetát valamint Dalmáciát. III. Béla magyar királlyal szövetségben harcolt Bizánc ellen.

bélyegkép|jobb|200px|Szerbia 1150–1220 között Barbarossa Frigyes keresztes hadjárata a szerb területeken keresztül vezetett, ezért Nemanja pompás fogadtatásban részesítette, vazallusi hűségesküt tett a német császárnak, valamint húszezer harcost ígért neki, ha megtámadja Bizáncot. Cserébe annyit kért, hogy ismerjék el a meghódított és meghódítandó területek fölötti hatalmát. Ezt Barbarossa csak részben teljesítette, ugyanis nem akarta egy háborúval veszélyeztetni a harmadik keresztes hadjáratot. Nemanja hódításokba kezdett, majd békét kötött Bizánccal, ezúttal azonban már nem vazallusi minőségben, hanem egy független ország uralkodójaként.

Ezek után hozzáfoghatott a belső konszolidációhoz. Templomokat, zárdákat, utakat, hidakat építtetett. Az állam élén továbbra is nagyzsupáni tisztségben állt. Nemanját erős szálak fűzték az egyházhoz. Tisztában volt azzal, hogy a templomok és kolostorok nagy számának segítségével a központtól távolabb eső területek is bevonhatók az államigazgatásba. Uralkodása idején ütötte fel a fejét a bogumil eszmék terjedése, ami ellen nagyon szigorúan fellépett. Az eretnek tan híveit száműzte vagy megbüntette, vagyonukat szétosztotta.

Nemanja nevéhez fűződik az Athosz-hegyi Hilandar kolostor megalapítása, amely évszázadokon át a szerb irodalom és nemzeti egyház központja volt. Élete végén ide vonult vissza a nagyzsupán, miután hatalmát átruházta fiára, Nemanjics Istvánra (Elsőkoronázott István, Stefan Prvovenčani).

A 13. század

bélyegkép|150px|jobb|Elsőkoronázott István Nemanjics István uralkodása kezdetén – házasságának köszönhetően – élvezte Bizánc támogatását, a házasság felbomlása után azonban jelentősen megcsappant a bizánci pártfogás. Ez nagyban közrejátszott abban, hogy 1202-ben Imre magyar király Szerbia megtámadása után megfosztotta őt trónjától és száműzetésbe kényszerítette, majd helyére a bátyját, Nemanjics Vukánt ültette. István azonban 1204–1205 folyamán visszaszerezte hatalmát. Minderre azután volt lehetősége, hogy a negyedik keresztes hadjárat során a keresztesek megdöntötték a Bizánci Császárságot. István ezúttal Rómától kért, és – némi hezitálást után – kapott koronát. A koronázásra 1217-ben került sor, így ő lett a szerbek első koronás királya. Alattvalói tiltakozására, illetve testvére Száva nyomására azonban továbbra is a görögkeleti egyházat részesítette előnyben. Uralkodása alatt állították fel az első önálló szerb érsekséget.

bélyegkép|140px|bal|IV. Uroš 1223-ban bekövetkezett halála után fiai követték a trónon, Radoszláv István (1228–1234), I. István Ulászló (1234–1243), majd pedig Uroš (1243–1276). Uroš bányákat nyitott, pénzt veretett és igyekezett alárendelni az egyházat az államnak. Őt Dragutin István (1276–1282), majd II. Uroš Milutin követte a trónon. Milutinnak sikerült megvédenie országát a tatárjárástól, majd tovább növelni területét Nyugat-Makedónia meghódításával. Újabb bányákat nyitott, fellendítette a kézműipart és kereskedelmet.

A Szerb Birodalom II. Uroš Milutin halála után trónviszályok indultak, melyekből fia, III. Uroš került ki győztesen. Nevéhez újabb hódítások kötődnek, így Szerbia a térség egyik legerősebb államává vált Bulgária mellett. Az 1330-as velbudzsi ütközetben aratott győzelem után Raška lett a Balkán-félsziget vezető állama.

A velbudzsi győzelem utáni időszakot Szerbia fénykorának tekintik. Bizánc a 14. század első felében gyengélkedett, a Magyar Királyság belső ügyeivel volt elfoglalva, a bolgárok pedig a velbudzsi vereség hatása alatt álltak. III. Uroš fia fellázadt, és magához ragadta a hatalmat. IV. Urošt 1331-ben koronázták meg, majd azonnal hozzáfogott az újabb hódításokhoz, elsősorban Bizánc rovására. A sikerek következtében 1346-ban Szkopje városában a „szerbek és görögök cárjává” koronáztatta magát. 1349-ben kiadatta a szerbek első írott törvénykönyvét (Dušanov zakonik).

A törvénykönyv szemlélteti a korabeli szerb társadalom felépítését és belső szerkezetét. Az állam élén a cár állt, akinek hatalma szinte korlátlan volt. Az uralkodóréteget a régi törzsi vezetők utódai, a vlastelinek (főurak) és a kisebb birtokosok, a vlasteličićek (köznemesek) alkották. Birtokuk nagyságához mérten csapatokat kellett állítaniuk, és az uralkodó kérésére maguknak is hadba kellett vonulniuk. A parasztság főfoglalkozása a földművelés és az állattenyésztés volt. Iparos és kereskedő alig volt közöttük. Fontos szerepet töltöttek be az államigazgatásban a kancellária, az udvari bírák és a különféle udvari méltóságok.

Dušan erőskezű uralkodóként féken tudta tartani az önállóságra törekvő, széthúzó erőket. Halála után, fia V. Uroš viszont már képtelen volt egyben tartani a nemzetiségi, vallási és politikai szempontból is heterogén országot. A meghódított területek elvesztek, a megmaradtak pedig feldarabolódtak. A birodalom darabjaira hullott, ugyanakkor a Balkán-félszigeten egy új nagyhatalom tűzött ki maga elé hódító terveket.

Szerbia a török hódoltság idején Az 1389-es rigómezei csatában a Lázár szerb fejedelem (1371-1389) valamint szerb bosnyák és albán szövetségesei, seregek vereséget szenvedtek az I. Murád és fiai által vezetett török csapatoktól. Ezzel Szerbia az Oszmán Birodalom vazallusa lett. Az 1402-es ankarai csata után Lazarevics István kiszabadult a török függésből és szövetségre lépett Zsigmond magyar királlyal. Az ő uralma idején lett Belgrád először főváros. Halála után unokaöccse, Brankovics György lett a szerb fejedelem, aki 1439-ben a török hódítás elől Magyarországra menekült. 1444-ben, Hunyadi János hosszú hadjárata következtében azonban visszakapta Szerbiát.

A nemzeti megújulás és a felkelések kora a szerbeknél

thumb|150px|jobb|Vuk Stefanović Karadžić, a szerb nemzeti megújulás vezéralakja thumb|150px|jobb|Petrović Đorđe Karađorđe, az első szerb felkelés vezetője A szerb nép egykori államiságát a török hódítás nagyjából Bizánc megdöntésével egyidőben számolta föl. A szerb társadalom nagyjából paraszti társadalom volt, a főképpen állattenyésztő parasztok egy része kereskedelemmel is foglalkozott és ebből meggazdagodott.

A szerb etnikum egy része a Habsburg Birodalom területén helyezkedett el, főként Dél-Magyarországon, a későbbi Vajdaság területén, ahol a szerb lakosság határőrvidéki katona, városi kereskedő vagy kézműves volt.

A szerb nemzeti megújulás

Az osztrák-magyar területeken a szerb fejlődés a kulturális törekvések területén mozgott. A Délvidéken és egyéb magyarországi városokban szerb színdarabokat adtak elő, szerb iskolákat alapítottak. 1826-ban Budán létrejött a Matica Srpska, a szerb nyelvű irodalom és művelődés támogatására.

A megújulási mozgalom jelentős képviselője Vuk Stefanović Karadžić 1814-ben adta ki szerb nyelvtanát, majd szótárát. A Habsburg Birodalom területén élő szerb etnikum köréből kialakult egy polgári értelmiség, a nemzeti mozgalom hordozója, és nagyrészt ez az értelmiség vállalta magára a függetlenség felé haladó szerb állam megszervezését.