Szentlélek

A Szentlélek – más néven Szent Lélek, egyes magyar nyelvű protestáns és karizmatikus közösségekben Szent Szellem – a keresztény teológia szerint a Szentháromság harmadik isteni személye. A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás „Úr és éltető”-ként, „az Atyától származó”-ként írja le, akit „az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk”.

A keresztény főáramlat – így a Római katolikus egyház, az ortodox egyházak, az Anglikán Közösség, valamint a történeti protestáns egyházak – tanítása szerint a Szentlélek valóságos isteni személy, aki az Atyával és a Fiúval egylényegű, de személyileg különbözik tőlük. A róla szóló teológiai tanítást pneumatológiának nevezik.

A Szentlélek a keresztény tanításban nemcsak dogmatikai fogalom, hanem az Egyház és az egyéni hívő életének megszentelő, vigasztaló és vezető elve is. A keresztény hagyomány hozzá kapcsolja az újjászületést, a megszentelődést, a karizmákat, az imádságot, az Egyház egységét és a szentségi élet kegyelmi működését.

A nyugati kereszténységben különösen fontos a Filioque tanítása, amely szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik; a keleti ortodox egyházak ezzel szemben a hitvallás eredeti görög formáját követve az Atyától való származást hangsúlyozzák.

A zsidó vallásban és az iszlámban is előfordulnak a „szent lélek”, „Isten lelke” vagy ezekhez hasonló kifejezések, de ezek nem azonosak a keresztény Szentháromság harmadik személyéről szóló tanítással. A judaizmusban a ruach ha-kodesh többnyire Isten ihlető, prófétai vagy megszentelő működését jelöli, az iszlám magyarázati hagyomány jelentős részében pedig a rūḥ al-qudus kifejezést Gábriellel azonosítják.

Elnevezése és nyelvi háttere

Nyelvi gyökerek

A magyar Szentlélek szó a keresztény bibliafordítási, liturgikus és dogmatikai hagyományban honosodott meg. A katolikus, ortodox, református és evangélikus egyházakban az egybeírt „Szentlélek” a szokásos alak, míg a „Szent Lélek” főként bibliai idézetekben, régebbi fordításokban vagy stilisztikai okokból fordul elő.

A Biblia eredeti nyelveiben a „lélek”, „szellem”, „lehelet” és „szél” jelentésmezői részben átfedik egymást. A héber רוּחַ (rûaḥ) jelenthet szelet, leheletet, életerőt, lelket vagy Isten működő erejét. A görög πνεῦμα (pneuma) hasonlóan sokrétű. A latin teológiai nyelvben ennek megfelelője a spiritus.

Magyar fordítási hagyomány

A Szent Szellem forma főként a 20. században, pünkösdi-karizmatikus és neoprotestáns közegben terjedt el magyarul. Használói gyakran a görög pneuma és pszükhé, illetve a héber rûaḥ és nefeš közötti különbségtételt hangsúlyozzák.

A magyar bibliafordítási hagyomány azonban nem támasztja alá a „lélek” és „szellem” szavak teljesen merev megfeleltetését. A Magyar Bibliatársulat 2013-as hírlevele szerint Pál leveleiben az antropológiai kifejezések – például szóma, szarx, pszükhé és pneuma – jelentése gyakran a közvetlen szövegösszefüggésből derül ki, ezért nem adható nekik minden helyen azonos, konkordáns magyar megfelelő.

A hagyományos magyar fordítások ezért többnyire a „lélek” szót használják mind a pneuma, mind a pszükhé visszaadására, a pontos jelentést pedig a mondat és a tágabb bibliai kontextus határozza meg. A „Szentlélek” forma mellett szóló nyelvi érv az is, hogy a magyarban a „lélek” szó gyakran a teljes személyt jelöli: például „egy lélek sem”, „drága lélek”, „lélekszám” vagy „lelkipásztor”. A „szellem” ezzel szemben sokszor intellektust, mentalitást, kulturális hatást vagy kísértetszerű jelenséget jelent. Emiatt sok magyar teológus és fordító szerint a „Szentlélek” világosabban őrzi a harmadik isteni személy személyes voltát, míg a „Szent Szellem” forma bizonyos nyelvhasználati környezetekben könnyebben kelthet személytelen vagy elvont jelentésárnyalatot.

A Szentlélek a Bibliában

Az Ószövetségben

Az Ószövetségben Isten Lelke elsősorban Isten teremtő, éltető, prófétai és megszentelő működésének kifejezése. A Teremtés könyvének elején „Isten Lelke” lebeg a vizek felett (Ter 1,2). A teremtő Lélek motívuma más ószövetségi helyeken is megjelenik: „Isten Lelke alkotott engem, a Mindenható lehelete éltet” (Jób 33,4), illetve „az Úr szavára lettek az egek, szája leheletére az ég seregei” (Zsolt 33,6).

A zsoltárok és prófétai könyvek a Lelket Isten éltető és megújító jelenlétével hozzák kapcsolatba: „Elküldöd lelkedet, létrejönnek, és megújítod a föld színét” (Zsolt 104,30), valamint „Ne vesd el tőlem szent lelkedet” (Zsolt 51,13).

A Lélek a bírákon, királyokon és prófétákon keresztül is hat. Otnielt, Gedeont, Jeftét és Sámsont az Úr Lelke erősíti meg (Bír 3,10; 6,34; 11,29; 14,6). Dávidra a felkenés után „rászállt az Úr lelke” (1Sám 16,13). A prófétai irodalomban a Lélek különösen a messiási ígéretekhez kapcsolódik. Izajás szerint az Úr Lelke nyugszik meg a Jessze törzsökéből sarjadó hajtáson (Iz 11,1–2), és az Úr Lelke keni fel a szolgát, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek (Iz 61,1). Ezeket a szövegeket a keresztény hagyomány Krisztusra és a Szentlélek működésére vonatkoztatja.

Az ószövetségi szövegekben a Lélek személyes működésének vonásai is megjelennek. Izajás könyve szerint Izrael „megszomorította” Isten szent lelkét (Iz 63,10). A keresztény értelmezés ezt a Lélek személyes vonásaira utaló előkészítő tanúságként olvassa, bár az Ószövetség még nem fejti ki a Szentlélek személyességét a későbbi keresztény szentháromságtan fogalmaival. A keresztény teológia ezért az ószövetségi Lélek-szövegeket előkészítő kinyilatkoztatásként értelmezi.

Az Újszövetségben

Az Újszövetségben a Szentlélek Jézus fogantatásától kezdve jelen van az üdvtörténet döntő eseményeiben. Lukács evangéliuma szerint Máriára a Szentlélek száll, és a Magasságbeli ereje árnyékozza be (Lk 1,35). Keresztelő János már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel (Lk 1,15), Erzsébet és Zakariás pedig szintén Szentlélektől eltelve prófétálnak (Lk 1,41.67).

Jézus nyilvános működésének kezdetén, keresztségekor a Szentlélek galamb alakjában száll le rá (Mk 1,10; Mt 3,16; Lk 3,22; Jn 1,32). A szinoptikus evangéliumok szerint Jézust a Lélek vezeti a pusztába (Mk 1,12; Mt 4,1; Lk 4,1), majd Jézus Izajás szavait önmagára alkalmazva kijelenti: „Az Úr Lelke van rajtam” (Lk 4,18). A keresztény értelmezésben Jézus messiási küldetése a Szentlélek kenetével függ össze.

János evangéliumában különösen fontosak a Paraklétoszról szóló beszédek. Jézus „másik Vigasztalót” ígér tanítványainak, az Igazság Lelkét, akit az Atya küld az ő nevében. A Paraklétosz megtanítja őket mindenre, eszükbe juttatja Jézus szavait, tanúságot tesz Krisztusról, elvezeti őket a teljes igazságra, és meggyőzi a világot bűnről, igazságról és ítéletről (Jn 14,16–17.26; 15,26; 16,7–15). Ezek a szövegek a keresztény teológia szerint a Szentlélek személyes működésének legerősebb újszövetségi tanúi közé tartoznak.

Az Apostolok cselekedeteiben a Szentlélek az Egyház életének irányítója. Pünkösdkor a tanítványok betelnek Szentlélekkel, és megkezdik az evangélium nyilvános hirdetését (ApCsel 2,1–4). A Lélek beszél, küld, tilt, vezet és dönt. Ő küldi Barnabást és Sault misszióba (ApCsel 13,2–4), ő tiltja meg Pálnak és társainak, hogy Ázsiában hirdessék az igét (ApCsel 16,6), és az apostoli zsinat döntésének formulája is így hangzik: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk” (ApCsel 15,28). Ananiás történetében Péter a Szentléleknek való hazugságot Istennek való hazugságként értelmezi (ApCsel 5,3–4).

Pál apostol leveleiben a Lélek a megigazulás, megszentelődés, imádság és egyházi egység elve. A hívők testét a Szentlélek templomának nevezi (1Kor 6,19), a Lélek által kiáradó isteni szeretetről beszél (Róm 5,5), a Lélek tanúságtételéről, közbenjárásáról és vezetéséről ír (Róm 8,14–27), és a karizmákat ugyanazon Lélek szabad adományozásának tulajdonítja (1Kor 12,4–11). Pál teológiájában fontos motívum a Lélek és a „test” szembeállítása is (Róm 8,5–9; Gal 5,16–25): a Lélek szerinti élet a Krisztusban megújított ember életformája.

A Szentlélek eszkatológiai szerepét Pál a „zálog” képével is kifejezi. Isten a hívőknek a Lelket adja zálogul és pecsétül (2Kor 1,22; 5,5; Ef 1,13–14). Ez a jövőbeli üdvösség elővételezett, jelenbeli kezdete.

Triadikus formulák

Az Újszövetségben több olyan szöveg található, amely az Atyát, a Fiút és a Szentlelket egymás mellé rendelve említi. Ilyen a keresztségi parancs: „kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19), Pál apostol áldásformulája (2Kor 13,13), valamint az 1Kor 12,4–6, ahol a Lélek, az Úr és Isten ugyanazon üdvrendi mű különböző vonatkozásaiban jelennek meg.

A trinitárius teológia ezeket a szövegeket nem úgy értelmezi, mintha önmagukban már teljes 4. századi dogmatikai definíciók volnának, hanem úgy, mint amelyek megmutatják a keresztény hit kezdettől jelen lévő háromságos szerkezetét.

Dogmatörténet

Az apostoli és patrisztikus kor

A keresztény istentiszteletben a Szentlélek kezdettől fogva összekapcsolódott a keresztséggel, a hitvallással, a doxológiával és a prófétai-szentírási ihletéssel. A Didakhéban, az apostoli atyáknál és a 2. századi keresztény íróknál a keresztség szentháromságos formulája és a Szentlélek működésébe vetett hit már a dogmatikai terminológia teljes kialakulása előtt jelen van.

A 2–3. századi apologéták és egyházatyák a Szentlelket gyakran a prófétai ihletés, az egyházi tanúságtétel és a megszentelés összefüggésében tárgyalták. Szent Iréneusz az Atya „két kezének” nevezi a Fiút és a Lelket, akik által Isten teremt és üdvözít. Tertullianus már latin terminológiával beszél az egy isteni lényeg és a három személy különbségéről. Órigenész határozottan vallotta a három hiposztázist, de egyes megfogalmazásai a Szentlélek helyéről és rendjéről későbbi viták forrásai lettek.

A 4. századi viták és Konstantinápoly

A 4. században a Szentlélekről szóló tanítás az ariánus és pneumatomachus viták középpontjába került. Az arianizmus a Fiú örök istenségét vonta kétségbe; a pneumatomachusok vagy „lélekharcosok” pedig a Szentlélek istenségét tagadták vagy alacsonyabb rendű isteni erőnek tekintették. A makedoniánusnak is nevezett irányzat szerint a Szentlélek nem egylényegű az Atyával és a Fiúval, hanem alárendelt, teremtményi vagy angyalszerű valóság.

Alexandriai Szent Atanáz Szerapionhoz írt leveleiben a Szentlélek istenségét azzal is védte, hogy a hívők a Lélek által válnak Isten részesévé; ha a Lélek teremtmény volna, akkor általa nem lenne valódi részesedés Istenben.

A kappadókiai atyák – Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely és Nüsszai Szent Gergely – döntő szerepet játszottak abban, hogy az Egyház világosabban megfogalmazza a Szentlélek személyes és isteni voltát. Nagy Szent Vazul A Szentlélekről című művében a liturgikus doxológia és az egyházi hagyomány alapján is érvelt a Szentlélek Atyával és Fiúval való együttdicsőítése mellett.

Nazianzi Szent Gergely ötödik teológiai beszéde a 4. századi pneumatológia egyik legfontosabb forrása. Gergely a Szentlélek istenségét részben azzal védte, hogy a Lélek megszentel, istenivé tesz, a keresztségben együtt szerepel az Atyával és a Fiúval, ezért nem lehet teremtmény.

Az Első konstantinápolyi zsinat 381-ben megerősítette a Szentlélek istenségének és imádásának tanítását. A hitvallás szerint a Szentlélek „Úr és éltető”, „az Atyától származik”, „az Atyával és a Fiúval együtt imádjuk és dicsőítjük”, és „ő szólt a próféták szavával”.

A Filioque-vita

A Filioque latin kifejezés jelentése: „és a Fiútól”. A nyugati latin egyházban a hitvallás Szentlélekről szóló mondatába idővel bekerült az a formula, hogy a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól” származik. A keleti görög egyházak ezt a betoldást elutasították. Egyrészt nem tartották zsinatilag jóváhagyottnak az eredeti hitvallás megváltoztatását, másrészt teológiailag az Atya monarchiájának csorbítását látták benne.