Az európaiak előtti kor

jobbra|bélyegkép|Szakóca az Oldowan kulturából I. e. 4–2 millió évvel az ország területén éltek a legkorábbi ismert két lábon járó emberfélék. Dél-Afrika nagy valószínűséggel az egyike azon területeknek, ahol az emberré válás végbement. Az erről tanúskodó leletek Taung, Makapansgat, Kromdraai barlangjaiból kerültek elő. Az i. e. 2,5–1,5 millió éves első eszközkészítő (olduvai kultúra) és az i. e. 1,5 millió– éves chelles-i és az acheuléen kultúra lelőhelyei Suurkree, Klipplaatdrif ill. Three Rivers, Rooidam is itt találhatók. A paleolitikum korból szintén jelentős leletek kerültek elő. A Stellenbosch-, Mosselbaaifauresmith-, Glengrey- és a Still Bay kultúrához tartozó neolit kori leletek is ugyanitt jutottak napvilágra. A koponyaleletek ausztraloid (Cape-Flats és Florisbad) vagy busman jellegre (Boskop, Fishhoek) vallanak. Az i. sz. 1. évezred közepén a mai Zimbabwével határos országrészben volt található a legrégibb vaskori civilizáció központja, Mapungubwe.

Az európaiak megérkezésekor a déli területeket a pásztorkodó koikoik (hottentották) és a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató szanok (busmanok) lakták. A bantu nyelveket beszélő népcsoportok soszák vagy koszák, zuluk, csvanák, szotók és vendák feltehetőleg a Zambézin át a Niger és a Kongó folyó közötti területről vándoroltak be, és i. sz. 300-ban már honosak voltak az egykori Transvaalban és Natalban. i. sz. 700. körül pedig már a Transkei térségében is laktak.

Az európaiak megjelenése

left|300px|thumb|A Jóreménység-fok A portugál Bartolomeu Dias 1488-ban kerülte meg a Jóreménység-fokát, de Jan van Riebeeck a Holland Kelet-indiai Társaság megbízásából csak 1652-ben létesített erődített támaszpontot a mai Fokváros helyén azzal a céllal, hogy az ellátási bázisul szolgáljon. Ennek nyomán hollandok és az 1685-ben eltörölt nantes-i ediktum következtében francia hugenották érkeztek az országba. Ezek utódai nevezték később magukat búroknak vagy afrikánereknek. (A holland eredetű dél-afrikai afrikaans boer szó jelentése: farmer, paraszt.) A búrok főként külterjes földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A rabszolgatartó búrok – egyrészt saját növekvő földigényük kielégítésére, másrészt az 1700-as évek elejétől fokozódó brit terjeszkedés és a német bevándorlók nyomására észak, északkelet felé hódítottak meg újabb területeket. Ugyanebben az időben a földművelő bantu törzsek (sosza, zulu) nyugati irányban terjeszkedtek. A fehér farmerek 1770 körül az ország belsejében rábukkantak a sosza törzsekre, melyekkel a következő száz év során, 1779 és 1878 között kilenc háborút vívtak. A legjelentősebb hadi eseményekre 1779–1781, 1789–1793, 1799–1803, 1811–1812, 1818–1819, 1834–1835, 1846–1847, 1850–1853 és 1877–1879 között került sor. Az összecsapások a soszák és az egymással is szemben álló búr és brit erők részvételével zajlottak és kaffer háborúk néven vonultak be a történelembe. A hadi helyzetet bonyolította, hogy a soszák sem voltak egységesek, mert egyes főnökök a gyarmatosítókkal való együttműködést, míg mások a katonai ellenállást részesítették előnyben, s emiatt egymással is szemben álltak. A harcok során a bennszülött törzseket leigázták, míg a legősibb lakosokat, a koiszan (hottentotta, busman) népeket kiirtották, illetve az ország sivatagos belső vidékeire űzték. Az utolsó háborúban a soszák döntő vereséget szenvedtek és területük végérvényesen a brit gyarmatbirodalom része lett, s közigazgatásilag Fokföldhöz került. Az angolok 1795-ben szállták meg Fokföldet (a Jóreménység-foki gyarmatot, „Cape Colony”-t), melyet 1806-ra vettek végleg birtokba, amit az is elősegített, hogy Hollandiát ekkor már bekebelezte a napóleoni Franciaország. A britek lépését nemzetközileg a bécsi kongresszus (1814–15) is szentesítette. A búrok és az angolok közötti ellentét ebből az eseményből eredeztethető.

A nagy trek

right|200px|A híres dél-afrikai ökrösszekér A brit uralom Fokföldön egyáltalán nem volt a búrok ínyére. Az 1830-as években bevezetett brit reformok a búrok körében mind nagyobb ellenállásba ütköztek – hisz a brit veteránok letelepítése 1820-tól és a rabszolgaság eltörlése 1834-ben a rabszolgamunkára alapult búr mezőgazdaságot a létalapjaiban fenyegette – és 1835-ben elindította a búrok tömeges vándorlását észak, északkelet felé. Ez volt a nagy trek (afrikaans nyelven a groot trek, a nagy vándorlás), amelynek során 1835 és 1838 között búr kerekedett föl és hajtotta ökrös szekerét a hosszú úton.

Az új termőterületekért és lakóhelyért afrikaiakkal kellett felvenniük a harcot. Az Oranje és a Vaal folyókon átkelve, leghevesebb ütközeteiket a zuluk ellen vívták, akik maguk is birodalmi terjeszkedésük korát élték. 1810-ben Dingiswayónak, a zuluk legfőbb törzsfőnökének sikerült több zulu törzset összefogni, és ezzel megvetette utódai, Csaka és Dingaan számára egy katonai jellegű államszervezet alapjait. A zulu hódítások legnagyobb intenzitásukat Csaka király uralma alatt érték el. A zulu „királyság” központja a mai KwaZulu-Natal tartomány északi részén volt. Csaka a reguláris hadsereget megközelítő szervezettel sajátos harci taktikát és új fegyvereket vezetett be, miáltal a zulu hadsereg valamennyi szomszédos törzzsel szemben fölénybe került. Ezt az ütőképes katonai szervezetet Dingaan sikerrel alkalmazta a búrok elleni védekező harcban és még a brit csapatokat is többször megfutamította. A törzsek összefogása – Csaka parancsnoksága alatt csaknem száz törzs állott – hatékony ellenállást jelentett a búrok ellen.

right|300px|thumb|A Blood-folyói csata emlékműve 1838-ban került sor egy híressé vált csatára, a Ncome nevű folyó partján, ahol zulu harcos támadott meg egy szekértábort, amelyben 470 búr sáncolta el magát. A búrok imádkoztak a győzelemért és megfogadták, hogy ha túlélik az ütközetet, ezt a napot mindig a hálaadás napjaként fogják megünnepelni. Bár a búrok a korabeli megbízhatatlan elöltöltő puskákkal voltak felfegyverkezve, a tömeges tűzerővel szemben a buzogányok és lándzsák gyengének bizonyultak. A csatában 3000 zulu esett el, és mindössze három búr szenvedett könnyebb sebesülést. A Ncome folyó vöröslött a kiontott vértől – a mai napig is Blood (Vér-folyó) a neve. Ez az ütközet végül is döntőnek bizonyult és a végső győzelmet jelentette a zuluk felett. A csata napja – december 16. – a Fogadalom Napja lett: egészen 1994-ig így is ünnepelték meg. Még ma is állami ünnep, a Megbékélés Napjaként tartják számon.

A győztes búrok 1840-ben – a mai KwaZulu-Natal tartomány területén – kikiáltották saját Natal Köztársaságukat, ezt azonban Nagy-Britannia 1843-ban bekebelezte. A búrok ekkor ismét fölkerekedtek, s Andries Pretorius vezetésével sok búr vándorolt tovább a Vaal-folyón túli területre, ahol négy búr köztársaságot hoztak létre: Potchefstroomot, Lydenburgot, Klipriviert, Zoutpansberget és Utrechtet, amelyek 1849-ben föderációban (Vereenigden Bond) egyesültek, ebből alakult meg 1852-53-ban a Transvaal Köztársaság. Az újabb trek során leigázták az Oranje folyón és a Drakensberge hegységen túl élő bennszülött törzseket és létrehozták 1854-ben Oranje Szabadállamot, a másik búr köztársaságot, amely megszerezte a Winburgi Köztársaság területét is. Ezek az államok lettek a konzervatív afrikáner társadalom fő bázisai, s a két állam szuverenitását az 1850-es években a britek is elismerték. További államokként létrejött Goosen és Stellaland, amelyek 1883-as egyesülésével létrejött a Stellalandi Egyesült Államok. Ezt előbb Transvaal próbálta annektálni, de 1884-ben a britek fegyverrel hódították meg a területet.

Gazdasági fellendülés, az angol–búr háborúk

right|300px|thumb|A Big Hole Kimberleynél

A két búr köztársaság létrejöttével alakultak és növekedtek a belső területek első nagyobb városai (pl. Pietermaritzburg) és az Indiai-óceán partvidékének kikötői (pl. Durban). 1860-tól a britek indiai szerződéses munkásokat alkalmaztak és telepítettek le Natal cukornádültetvényein, mivel a zulukat ekkor még nem fosztották meg teljesen földjeiktől. 1867-ben fedezték fel a kimberley-i gyémántlelőhelyeket, amit a britek 1870-ben birtokba vettek, majd 1877-ben annektálták Transvaalt is. A Paulus Krüger („Krüger apó”) által vezetett búr felkelés (az első búr háború) végül 1881-ben, a rosszul vezetett brit haderő Majuba Hillnél elszenvedett vereségének hatására, rákényszerítette a briteket Transvaal függetlenségének az újbóli elismerésére. Egyidejűleg az 1870-es években a zuluk legfőbb törzsfőnöke, Cetywayo még egyszer megkísérelte, hogy valamennyi zulu törzset egyesítse a brit birodalom alóli felszabadulás érdekében, de 1879-ben a túlerővel szemben vereséget szenvedett. 1877-ben a britek megszállták Zuluföldet és protektorátussá tették.

1884-ben a világ legnagyobb aranytelérére bukkantak a Witwatersrandon. Ezzel megkezdődött a Fokföld ipari fejlődése, majd az aranymezőkhöz vezető vasút kiépítésével a búr köztársaságoké is. Aranyásótáborból várossá növekedett Johannesburg, amelynek 1889-ben már lakosa volt. Pretoria és Kimberley között létrejött Afrika legnagyobb iparvidéke, amely sok európai bevándorlót is ide vonzott. Gomba módra szaporodtak a majdani nagy iparvárosok elődei, kikötők, közutak és vasútvonalak épültek, létrejöttek a modern bankrendszer alapjai. Sorra hozták létre az európai tőkeérdekeltségekhez szorosan kapcsolódó, monopolhelyzetre törekvő társaságokat és konszerneket. Az 1880-as években a britek meghódították Grikvalandot, Transkeit, Pondolandot és Tembulandot, majd dél-afrikai gyarmataik határainak megerősítése után a fekete lakosságot rezervátumokba szorították vissza. 1890–96 között a brit bankok és pénzügyi társaságok megbízásából Cecil Rhodes volt Fokföld miniszterelnöke, aki megalapította a Brit Dél-afrikai Társaságot. A társaság megbízásából 1895-ben Leander Starr Jameson vezetésével kalandorok egy csapata megtámadta Transvaalt („Jameson-rajtaütés”) , de szétverték őket. Ez az esemény is része volt az afrikai hegemóniára törekvő brit politikának, ami végül is a nagy véráldozatokat követelő második búr háborúhoz vezetett (1899–1902). A háború kirobbantására az adott okot, hogy a Transvaalba bevándorolt brit állampolgárok teljes polgárjogot követeltek maguknak. Nagy-Britannia támogatta jogigényüket, mert érdekeltségei fűződtek az aranybányák kitermeléséhez. A háború elején 1899-ben Nagy-Britannia sorozatban megalázó vereségeket szenvedett. A Brit Birodalom emberfölényének és korlátlan erőforrásainak hatása azonban hamarosan megmutatkozott. A fordulat a háborúban 1900 januárjában következett be. A brit csapatok katonája már partra szállt, úton volt, és még további várt behajózásra. Ezzel szemben a két búr köztársaságban transvaali, 4500 idegen, uitlandi, oranjei és 7000 felkelő állt fegyverben. A britek a harcokban új haditechnikát és taktikát is bevetettek (gyorstüzelő fegyverek, drótakadályok, lövészárkok). A búrok fővárosai – Bloemfontein, majd Pretoria – rövidesen elestek. Néhány ezer makacsul ellenálló búr („bittereinders”) gerillaháborúba kezdett, amely két esztendeig húzódott, a háborút lezáró vereenigingi békét 1902 májusában kötötték meg. A háborúban a civil lakosságot az angolok koncentrációs táborokat hoztak létre, azzal az ürüggyel, hogy máskülönben éhen vesznének. A táborokban járványok törtek ki és több mint ember lelte halálát, fehérek és feketék egyformán. A britek mindazonáltal végül is nagyvonalúnak bizonyultak a békekötésben: vállalták, hogy anyagilag kárpótolják a búrokat, és szavatolták politikai szabadságjogaikat. A legyőzött búr köztársaságok brit gyarmatokká lettek, melynek eredményeként a Dél-afrikai Unióban egyesítették Fokföld, Natal, Oranje és Transvaal tartományokat. 1910. május 10-én kiáltották ki az új, Nagy-Britanniával perszonálunióban álló autonóm domíniumot.

Az első politikai szerveződések és a faji elkülönítés kezdetei