A szekularizáció elsősorban leíró társadalomtudományi, különösen vallásszociológiai és vallástudományi elemző kategória. Szűkebb közös magja azoknak a folyamatoknak a vizsgálata, amelyek során csökken a vallási tekintély társadalmi hatóköre, valamely intézmény vagy tevékenység elkülönül az egyházi irányítástól, illetve visszaesik vagy átalakul a vallási gyakorlat, a felekezeti kötődés vagy a vallási hit valamely mérhető formája. A szekularizáció ebben az értelemben társadalmi folyamat vagy folyamatokra vonatkozó tudományos hipotézis; a szekularizmus ezzel szemben politikai, filozófiai vagy etikai álláspontok gyűjtőneve arról, hogy a világi és vallási intézményeknek miként kell viszonyulniuk egymáshoz.
A fogalom nem azonos az ateizmussal, a vallás minden formájának eltűnésével, az állam és az egyház szétválasztásával, a laicitással vagy a vallásüldözéssel. A társadalmi intézmények elkülönülése, a vallási autoritás változása, az egyéni hit, a vallásgyakorlat és a felekezeti önazonosítás külön dimenziók: egy szekuláris állam lakossága lehet nagyrészt vallásos, a templomlátogatás csökkenése mellett fennmaradhat az istenhit, és a történelmi egyházak tagságának visszaesése mellett új vallási közösségek vagy intézményen kívüli spiritualitások terjedhetnek.
A szekularizáció nem szükségképpen lineáris, egyirányú vagy egyetemes folyamat. Az intézményi differenciálódással párhuzamosan vallási pluralizáció, közéleti vallási mobilizáció, személyes vallási megújulás vagy deszekularizáció is végbemehet. Ezeket a kutatás rendszerint a szekularizációval kölcsönhatásban álló folyamatoknak, következményeknek vagy az egyirányú szekularizációs tézis korrekcióinak tekinti, nem pedig valamennyit a szekularizáció definíciós elemének.
A történeti és jogi szóhasználatban a szekularizáció jelentheti egyházi javak, intézmények, területek vagy joghatóságok világi kézbe adását, állami kisajátítását vagy más rendeltetésre fordítását. Egyháztörténeti és régebbi kánonjogi összefüggésben a kifejezést szerzeteseknek a kolostoron kívüli, „világi” életre adott engedélyére, különösen szerzetes papoknak az egyházmegyés klérusba való átmenetére is alkalmazták. Ez nem azonos sem a szerzetesi fogadalmak alóli teljes felmentéssel, sem a klerikusi állapot elvesztésével.
Etimológia és fogalomtörténet A magyar szekularizáció nemzetközi műveltségszó; végső alapja a latin saeculum főnév, amelynek jelentései közé tartozott a „nemzedék”, „korszak”, „világkorszak”, majd keresztény latin használatban az időbeli, e világi élet. A saecularis ennek megfelelően az e világhoz vagy korhoz tartozót jelentette. A középkori egyházi nyelvben a clerus saecularis, vagyis a világi vagy egyházmegyés klérus megkülönböztetendő volt a szerzetesi szabályzat szerint közösségben élő clerus regularis tagjaitól. A „világi” ebben a használatban nem vallásellenest vagy hitetlent jelentett: egy egyházmegyés pap éppen úgy klerikus és az egyház szolgája volt, mint egy szerzetes pap, csak eltérő életformában és jogi kötelékben élt.
A kifejezés jelentése az újkorban bővült. Egyházi személyekre alkalmazva az egyházi jog által engedélyezett, kolostoron kívüli életre vagy egyházmegyés szolgálatra utalhatott. Javakra és területekre alkalmazva egyházi tulajdon, intézmény, fejedelemség vagy hűbéri jog világi uralom alá kerülését jelentette. E politikai-területi jelentés a 17. században, különösen a vesztfáliai béke körüli diplomáciai szóhasználatban vált szélesebben ismertté, majd az 1803-as német birodalmi átrendezés idején központi történeti fogalommá lett.
A 19. századtól a szó egyre inkább társadalmi és kulturális folyamatokat is jelölt. A modern társadalomtudományban a „szekularizáció” már nem csupán tulajdonjogi vagy kánonjogi aktus, hanem a vallás és a társadalom viszonyának átalakulására vonatkozó elemző kategória lett. A 20. század folyamán a fogalom jelentése tovább differenciálódott, mert a kutatók eltérő folyamatokat — intézményi elkülönülést, vallási tekintélyvesztést, hit- és gyakorlatcsökkenést, privatizálódást, pluralizálódást vagy a vallás szerkezeti átalakulását — neveztek szekularizációnak.
Egyházi személyekre vonatkozó történeti jelentés A régebbi kánonjogi terminológiában a szekularizáció különösen olyan szerzetesnek adott ideiglenes vagy tartós engedélyt jelölhetett, amely lehetővé tette, hogy rendházán kívül, a „világban” éljen, miközben a szerzetesi állapotból eredő kötelékek nem feltétlenül szűntek meg. Szerzetes pap tartós egyházmegyés szolgálata rendszerint azt is megkövetelte, hogy egy megyéspüspök befogadja vagy inkardinálja. A történeti intézmény megkülönböztetendő volt a büntető jellegű elbocsátástól, a fogadalmak alóli teljes felmentéstől és a klerikusi állapot elvesztésétől.
A hatályos latin kánonjog pontosabb jogintézményeket különít el. Az exklausztráció az intézeten kívüli életre adott engedély, amelynek ideje alatt a szerzetes továbbra is az intézet tagja, de jogait és kötelezettségeit a jog és az engedély feltételei módosítják. Az intézetből való kilépésre és — klerikus szerzetes esetében — valamely egyházmegyébe való átvételre a 691–693. kánon külön szabályokat állapít meg. A klerikusi állapot elvesztése a 290–293. kánon szerinti önálló jogintézmény; a szentelés érvényességét nem törli el, és a latin egyház klerikusait terhelő cölibátuskötelezettség alóli felmentéshez külön pápai intézkedés szükséges. A köznyelvi „laicizálás” ezért több, egymástól eltérő kánonjogi helyzetet fedhet.
Egyházi javak, intézmények és joghatóságok szekularizációja A vagyoni értelemben vett szekularizáció egyházi tulajdon, tartós egyházi rendeltetésű vagyon, egyházi terület vagy joghatóság világi tulajdonba vagy világi kormányzat alá kerülését jelenti. Történeti alakjai közé tartozott a kolostorok feloszlatása és birtokaik átruházása, egyházi fejedelemségek megszüntetése, alapítványi javak állami kezelésbe vétele, valamint egyházi épületek más célra fordítása. A folyamat jogcíme és következménye korszakonként eltért: lehetett kétoldalú megállapodás, kártalanítással járó rendezés, politikai kényszer, forradalmi államosítás vagy erőszakos kisajátítás.
A templom tényleges használatának megszűnése, szent hely jellegének egyházjogi elvesztése és tulajdonjogának világi kézbe kerülése három különböző esemény. A latin egyházjog szerint a szent hely az 1212. kánonban meghatározott esetekben veszti el felszentelését vagy megáldását; az 1222. kánon pedig a templom profán, de nem méltatlan használatra való átengedését szabályozza. Egy templom tulajdonosa maradhat egyházi jogi személy akkor is, ha az épületet többé nem használják istentiszteletre; fordítva, állami vagy önkormányzati tulajdonú műemlék továbbra is szolgálhat vallási célokat. Az intézményi állam–egyház-elválasztás sem jár szükségképpen egyházi vagyon elvételével.
Rokon fogalmak és elhatárolások A szakirodalom a rokon fogalmakat több, egymással részben átfedő ideal-tipikus kategóriába rendezi. A kategóriák nem egyetlen szerző változatlan taxonómiáját követik; jelentésük szerzőnként és jogrendszerenként eltérhet.
Fogalom Alapjelentés Nem azonos szükségképpen ezzel Szekularizáció Leíró társadalmi, kulturális, intézményi vagy történeti folyamat; egyházi javak vagy joghatóság világi kézbe kerülését is jelentheti. Ateizmus, vallásüldözés, minden vallás eltűnése vagy valamely politikai program helyessége. Szekularitás Olyan társadalmi, politikai vagy kulturális feltétel, amelyben a világi intézmények saját eljárások szerint működnek, és a vallási hit egy lehetőség több világnézeti lehetőség között. Vallásellenesség vagy a vallás magánüggyé kényszerítése. Szekularizmus Politikai, filozófiai vagy etikai álláspontok családja a világi közös rendről, az állami pártatlanságról és az egyházi–állami hatáskörök viszonyáról. Egységes ideológia vagy szükségképpen ateista program. Laicitás vagy laïcité Főként francia eredetű alkotmányos és jogpolitikai elv a közhatalom felekezeti függetlenségéről, az állami semlegességről és a lelkiismereti szabadságról. Minden országban azonos tartalmú, a vallás nyilvános jelenlétét teljesen kizáró rendszer. Állam és egyház szétválasztása Az állami és egyházi szervek intézményi és joghatósági megkülönböztetése. Az együttműködés, finanszírozás vagy közfeladat-ellátás teljes tilalma. Dekrisztianizáció Keresztény intézmények, szimbólumok, gyakorlatok vagy identitások visszaszorulása, egyes korszakokban tudatos állami kampánya. Minden vallás szekularizációja vagy puszta vallási pluralizáció. Állami ateizmus Olyan állampolitika, amely az ateizmust vagy a materializmust hivatalosan támogatja, a vallást pedig korlátozza vagy üldözi. A vallásokkal és a vallástalansággal szembeni pártatlan szekuláris állam. Deszakralizáció Szent hely, tárgy vagy gyakorlat vallási rendeltetésének, illetve kulturális szentségi jelentésének megszűnése. Tulajdonjogi szekularizáció vagy társadalmi vallástalanodás.
Szekularizmus A szekularizmus szót George Jacob Holyoake használta programadó értelemben az 1840-es évektől. Olyan etikai és társadalmi álláspontot kívánt megjelölni, amely a jelen élet tapasztalatilag vizsgálható kérdéseire, az oktatásra, a tudományra, az együttműködésre és az anyagi-társadalmi javak előmozdítására összpontosított, anélkül hogy minden követőjétől azonos állásfoglalást követelt volna Isten létezéséről. Charles Bradlaugh a szekularizmust kifejezetten ateista és erősebben valláskritikai keretben értelmezte. A brit szabadgondolkodás története ezért már a fogalom megszületésekor több, egymással vitázó szekularista irányzatot mutatott.
A mai politikatudományban a szekularizmus nem egyetlen, szükségképpen vallásellenes ideológia. Egyes változatai az állam világnézeti pártatlanságára, a felekezeti jogegyenlőségre és a vallásszabadságra helyezik a hangsúlyt; mások a vallási jelképek és intézményi befolyás közszférából való szélesebb kizárását támogatják. Ahmet T. Kuru megkülönbözteti a vallást a nyilvános térből aktívabban kiszorító „asszertív” és a vallás társadalmi jelenlétét megengedő, de állami uralmát elutasító „passzív” szekularizmust. E tipológia nem azonos a tényleges jogrendszerek teljes leírásával, amelyek több modell elemét is egyesíthetik.
Szekuláris állam A szekuláris állam fogalmához több, egymással összefüggő, de nem azonos elv tartozhat: a közhatalom nem kizárólag vallási legitimációja; az államvallás alapításának tilalma; az állami és egyházi szervek intézményi elkülönülése; a felekezeti diszkrimináció tilalma; a lelkiismereti és vallásszabadság; valamint az állam igazolható pártatlansága a vallásos és nem vallásos világnézetekkel szemben. Ezek együtt járhatnak, de nem szükségképpen azonos intézményi formában.
A szigorú szeparáció mellett léteznek együttműködő modellek, konkordátumok, egyházadó-rendszerek, közjogi egyházi státuszok és történelmi államegyházak is. Az államvallás hiánya önmagában nem bizonyít teljes pártatlanságot, az államegyház fennállása pedig nem mond el mindent a vallásszabadság tényleges helyzetéről. Több szerző szerint a kulturálisan és történetileg beágyazott állam nem lehet minden értelemben „semleges”; ezért a gyakorlat elemzésében az egyenlő szabadságot, a diszkrimináció tilalmát, a döntések nyilvános igazolhatóságát és a kisebbségi jogok védelmét is vizsgálják. Az állami ateizmus ezzel szemben nem világnézetileg semleges szekularitás, mert egy nem vallásos világnézetet részesít előnyben és gyakran kényszerrel korlátozza a vallást.
Társadalomtudományi értelmezések A szekularizáció fő dimenziói Dobbelaere, Chaves, Sommerville és más szerzők eltérő hangsúlyú felosztásai alapján a szekularizáció dimenziói ideal-tipikus kategóriákba rendezhetők; e kategóriák nem alkotnak egyetlen, minden kutató által változatlanul elfogadott elméletet.