Az első kínai–japán háborút (中日甲午戰爭, pinjin: Zhōngrì Jiǎwǔ Zhànzhēng, japánul: 日清戦争, rómadzsi: Nisshin Sensō) 1894. augusztus 1. és 1895. április 17. között vívták meg a Csing-dinasztia által uralt Kína és a Meidzsi Japán Császárság erői, elsősorban Korea birtoklásáért. A háború során elszenvedett vereség a Csing-dinasztia hanyatlását és gyengeségét bizonyította, míg a Meidzsi-restauráció során végrehajtott reformok eredményeként Japán a térség egyik nagyhatalma lett."Japan Anxious for a Fight; The Chinese Are Slow and Not in Good Shape to Go to War," New York Times. July 30, 1894. A háború eredményeként megváltoztak az erőviszonyok Kelet-Ázsiában, a régió domináns hatalma Japán lett, Kínának át kellett adnia Tajvan szigetét a japánoknak és elismerte Korea függetlenségét. A háború eredményeként Kínában elindult folyamatok később az 1911-es vucsangi felkelésben (klasszikus kínai: 武昌起義, pinjin: Wǔchāng Qǐyì) teljesedtek ki, amely véget vetett a Csing-dinasztia uralmának. A háborút a simonoszeki béke zárta le.
Harminchat évvel később, 1931 őszén a mukdeni incidenst követően Kína és Japán között ismét fegyveres összecsapások kezdődtek, amelyek kiszélesedve 1937 nyarán a második kínai–japán háborúhoz vezettek. Az összecsapások a második világháború végéig folytatódtak.
A konfliktusok megnevezése megtévesztő, ugyanis ez voltaképpen a modern, újkori értelemben veendő japán és kínai állam első és második háborúja. A japán és kínai nép már évszázadokkal korábban is gyakran hadakozott egymással, de ezeket a konfliktusokat többnyire lokális szinten, egy-egy helyi fejedelem indította egyik-másik területére.
A háború előzményei és okai Több mint két évszázados elzárkózás után, amikor az Edo-korszak sógunjai elzárkóztak minden külföldi befolyás elől, amerikai nyomásra Japán 1854-ben megnyitotta kapuit a külvilág felé és radikális politikai és szociális reformokat hajtottak végre. A Meidzsi-restauráció néven ismert korszak során Japán elmaradott feudális államból a régió egyik vezető ipari-katonai nagyhatalma lett. A japánok delegációkat és diákokat küldtek szét a világ minden országába, hogy magukba szívják a nyugati kultúra és tudomány eredményeit, ezzel nemcsak azt akarták megakadályozni, hogy Japán a nyugati hatalmak befolyása alá kerüljön, hanem egyenlő félként akartak velük szembeszállni.
Ezzel szemben a Csing-dinasztia az 1820-30-as évekre mély gazdasági válságba került és a reformok elmaradása miatt a nyugati hatalmak könnyűszerrel kényszerítették rá akaratukat a Csing-császárokra. Az összecsapások eredményeként számos egyenlőtlen szerződést írtak alá Kína és a nyugati hatalmak, amelyek jelentős engedményeket biztosítottak az utóbbiaknak. Nagyjából az ópiumháborúkkal egy időben Kína-szerte felkelések törtek a Csing-dinasztia ellen. A jelentősebb megmozdulásokra a nyugati hatalmak terjeszkedésétől függetlenül, a belső területeken került sor, a földkoncentráció, a túlnépesedés, a vízszabályozási rendszerek elhanyagolása (és az ebből eredő katasztrófák), valamint a mindent átszövő korrupció miatt.
Az ópiumháború óriási sokk volt a kínaiak számára, hiszen több évezredes történelmük során most először találkoztak egy náluk katonailag, gazdaságilag és technikailag egyaránt jóval fejlettebb hatalommal, aminek következtében valamelyest át kellett alakítaniuk az ősi, Kína-központú világképet. A mandzsu-kínai elit azonban nem értette meg, hogy a középkori jellegű Kínai Birodalom zsákutcába jutott, csak azt ismerte el, hogy a nyugati fegyverek jobbak a kínaiaknál. Így aztán nem került sor széles körű társadalmi-politikai modernizációra, s Kína a válságból azzal igyekezett kilábalni, hogy országszerte nyugati típusú fegyver- és hajógyárakat létesített. Az 1860-as, 70-es és 80-as éveket az "önerősítés" korszakának szokás nevezni: ekkor Kína még elutasította a nyugati eszméket és intézményeket, csak a technika átvételére volt hajlandó.
Konfliktus Korea birtoklásáért thumb|Szatirikus rajz a Punch Magazine-ban, amely a "kicsiny" Japán győzelmét ábrázolja a "hatalmas" Kína felett. Az elzárkózásból kilépő és gyorsan fejlődő Japán figyelme hamarosan Korea felé fordult, a félszigeten hagyományosan nagy volt a japán befolyás és már az előző évszázadokban is színtere volt japán-kínai összecsapásoknak. Gazdasági és politikai érdekeinek megóvása érdekében, illetve hogy megakadályozza egy másik nagyhatalom térnyerését, Japánnak mielőbb annektálnia kellett Koreát, vagy legalábbis biztosítania tényleges önállóságát az ország gazdaságának és közigazgatásának fejlesztésével. Ahogyan azt egy, a japán birodalmi hadsereg mellé delegált porosz katonai tanácsadó akkoriban megfogalmazta, "Korea egy, Japán szívének irányzott tőr". A japán kormány megítélése szerint bármilyen nagyhatalom, amelyik Koreában katonai erőt állomásoztat, Japán nemzeti érdekeit sértené, másrészt Korea önállósága lehetőséget adna a japán vállalatoknak, hogy a félsziget szén- és vasércbányáit kihasználják a gyorsan növekvő japán gazdaság érdekében. Összességében a japán politikai vezetés elhatározta, hogy megszünteti Kína évszázados fennhatóságát Korea felett.
1876. február 17-én, a koreai nacionalisták és japán állampolgárok közötti összecsapásokat ürügyül felhasználva, Japán arra kényszerítette a koreai kormányt, hogy aláírja a egyezményt, amelyben Korea megnyitotta kapuit a japán befektetők előtt és kimondta az ország önállóságát Kínától külpolitikai kérdésekben.
Korea hagyományosan adót fizetett Kínának és a Csing-dinasztia uralkodása alatt is Kínai politikai, kulturális és gazdasági befolyása alatt maradt. A kínai udvar befolyása ezért igen jelentős volt a -dinasztiából származó uralkodó és legfőbb tanácsadói körében, bár a közvélemény megosztott volt: a hagyományőrzők a korábbi, alávetett kapcsolat fenntartását látták kedvezőbbnek, míg a reformisták el akartak szakadni az elmaradottnak tekintett Kínától és szorosabb kapcsolatokat akartak létesíteni Japánnal és a nyugati hatalmakkal. Az ópiumháború következményeként Kína meggyengült és jelentős presztízsveszteséget kellett elszenvednie, már nem tekintették a régió nagyhatalmának és a nyugati hatalmak folyamatosan beavatkoztak belügyeibe és területi követelésekkel léptek fel. Japán számára ez volt a kedvező alkalom, hogy Kína helyébe lépjen, mint regionális nagyhatalom.
Az 1882-es válság
1882-ben súlyos szárazság sújtotta a koreai félszigetet, amely a gabonatermelés csökkenéséhez, éhínséghez vezetett. A lakosság elégedetlen volt, a gazdaság a csőd szélére került és Korea képtelen volt külföldi adósságait törleszteni vagy a köztisztviselők fizetését folyósítani. Különösen a koreai hadsereg tisztjei és katonái körében volt nagy az elégedetlenség, miután hónapokig nem kaptak fizetést. 1882. július 23-án lázadás tört ki Szöulban, a lakosság és a lázadó katonák megtámadták a városban található magtárakat. A következő reggel a tömeg a királyi palota és a laktanyák ellen fordult, majd a japán követség épülete elé vonult és megtámadta az épületet. A japán követség személyzete előbb ba, majd Nagaszaki-ba menekült a brit haditengerészet egyik hajóján.
Állampolgárainak és javainak védelmében Japán négy hadihajót és egy zászlóaljnyi katonát küldött Szöulba, erre válaszul a kínaiak 4500 fős csapatot küldtek Koreába. A két nagyhatalom közötti feszültség azonban hamarosan csillapult, miután 1882. augusztus 30-án aláírták a i egyezményt. A szerződésben megállapodtak, hogy a lázadás vezetőit megbüntetik és a meggyilkolt japán állampolgárok családjai 50000 jen kártérítést kapnak. A japán kormány ezen felül 500000 jen kártérítést és hivatalos bocsánatkérést kapott, illetve a követség védelmére csapatokat állomásoztathatott Szöulban.
A -államcsíny
1884-ben japánbarát reformerek egy csoportja megdöntötte a konzervatív, Kína-barát koreai kormányt egy véres államcsíny során. A kormányhű erők, kínai katonák támogatásával, visszaszerezték a hatalmat egy hasonlóan véres leszámolás végén, amelyben nemcsak a reformereket gyilkolták meg, hanem felgyújtották a japán követség épületét is és számos követségi őr, valamint japán állampolgár vesztette életét a tűzben. Az incidens ismét diplomáciai feszültséget okozott Japán és Kína között, de végül az 1885-ös tiencsini egyezményben sikerült elsimítani a nézeteltéréseket. A két fél ugyan megegyezett, hogy a) egyidőben kivonják csapataikat Koreából b) nem küldenek katonai tanácsadókat a koreai hadsereghez és c) előzetesen értesítik a másik felet, amennyiben csapatokat küldenek Koreába. A megegyezés ellenére a japán kormány egyre elégedetlenebb volt azzal, ahogyan Kína próbálta aláásni befolyását Koreában.
A hadviselő felek haderői Japán A Meiji császár alatt megindult reformok eredményeként a japánok nagy hangsúlyt fektettek a modern hadsereg és flotta kiépítésére. Számos tisztet küldtek külföldre tanulni, illetve az egyes európai haderők és flották harcászati és hadászati gyakorlatának, kiképzésének és vezetésének megismerésére.
A Japán Császári Haditengerészet thumb|200px|right|Ito Sukeyuki admirális, a japán flotta főparancsnoka a háború alatt thumb|200px|A francia gyártmányú Matsushima csatahajó, a japán flotta zászlóshajója a háború alatt
A japán haditengerészet elődjét az 1868-ban befejeződött polgárháború után teremtették meg. A győztes császári seregek elkobozták a shogun és szövetségesei által vásárolt hadihajókat és egységes parancsnokság alá vonták össze ezeket. 1872-re haditengerészeti akadémiát, fegyvergyárat, hajógyárat és tengerészeti kórházat létesítettek.
A Japán Császári Haditengerészetet a brit Királyi Haditengerészet mintájára kezdték kiépíteni, amely akkoriban a világ legnagyobb haditengerészeti flottája volt. Angol tanácsadók érkeztek Japánba, hogy a flotta felszerelését és kiképzését segítség, míg Japán 1871-ben fiatal tisztek egy csoportját küldte Angliába, hogy a Királyi Haditengerészet működését tanulmányozzák és megfigyeljék. Az angol kiképzők segítségével Japánnak hamarosan olyan, ütőképes tengeri hadereje volt, amely kiemelkedő eredményeket ért el a hajók és a fedélzeti fegyverek kezelése terén. A háború során egy megfigyelő szerint "a japán tisztek és matrózok ügyessége csillagászati mértékben felülmúlta a kínai flotta képességeit".
Az első japán építésű hadihajót fából készültek, mivel Japánban akkoriban még nem volt akkora vasipari kapacitás, amely modern, vaspáncéllal borított hajók előállítását lehetővé tette volna. Ezért szintén Angliához fordultak és 1877-ben bocsátották vízre az első modern japán hadihajót, a Fuso-t Angliában. Az első, teljesen japán építésű páncélozott hadihajót, a Hashidate-t 1881-ben bocsátották vízre.
A háború kezdetére a japán haditengerészetnél 12 korszerű cirkáló (az Izumi-t a háború kitörése után fejezték be), egy fregatt (Takao), 22 torpedóhajó és számos felfegyverzett kereskedelmi hajó szolgált. Bár a flottának nem voltak nagyméretű csatahajói és megfelelő erőforrásai, hogy ilyeneket beszerezzenek, ezért a haditengerészet vezetése inkább a kisebb, könnyebben manőverezhető és gyors hadihajókat részesítették előnyben.
A flotta nagy részét angol és francia gyárakban építették (összesen 8 hadihajó készült Angliában, 3 Franciaországban és 2 Japánban). A 22 torpedóhajó közül 16-ot francia gyárakban gyártottak le és Japánban szerelték össze ezeket.
A Japán Császári Hadsereg erői A Meidzsi-kor fegyveres erőit francia katonai tanácsadók közreműködésével, a francia haderő mintájára szervezték meg. A tanácsadók két misszióban (1872-1880 között, illetve 1884-ben) jártak Japánban (az első ilyen misszióra még a sógunátus alatt került sor), javaslatukra 1873-ban bevezették az általános hadkötelezettséget és létrehozták a sorozáson alapuló haderőt, megépítették a tiszti és tiszthelyettesi állomány képzését végző katonai iskolákat és a hadsereg szükségleteit ellátó hadiipari üzemeket.