Az ebioniták (görögül , latinul Ebionaei) az ókeresztény korban említett zsidókeresztény csoportok vagy irányzatok gyűjtőneve. A patrisztikus források szerint ragaszkodtak a mózesi törvény megtartásához, elutasították vagy erősen korlátozták Pál apostol tekintélyét, és Jézus Krisztust elsősorban emberi Messiásként, nem pedig öröktől fogva létező isteni Fiúként értelmezték.
Az „ebionita” elnevezés nem egyetlen egységes egyházat vagy mozgalmat jelöl. A 2–4. századi egyházi írók különböző, egymással csak részben rokon zsidókeresztény csoportokra alkalmazták. A modern kutatás ezért hangsúlyozza, hogy az ebionitákról fennmaradt kép erősen függ a források – különösen Iréneusz, Epiphaniosz, Órigenész és Euszebiosz – polemikus vagy eretnekségtani jellegétől, és nem mindig különíthető el élesen a tágabb zsidókereszténység más áramlataitól, például a nazarénusoktól vagy az elkhaszaitáktól.
A katolikus, ortodox és később a történelmi protestáns teológia az ebioniták fő tanításait eretnekségnek tekintette, mivel azok ellentétben álltak Krisztus istenségének, preegzisztenciájának és a megtestesülésnek a klasszikus keresztény tanításával. Enciklopédikus tárgyalásukban ugyanakkor különbséget kell tenni a történeti zsidókereszténység, a patrisztikus szerzők által „ebionitának” nevezett csoportok, valamint a későbbi teológiai besorolások között.
Elnevezésük
Az „ebionita” név a héber (evjón, többes számban evjóním) szóból ered, amelynek jelentése „szegény”. A szó az Ószövetségben gyakran a jámbor, Istenre hagyatkozó szegényeket jelöli, és kapcsolatba hozható a hegyi beszéd „lelki szegényeivel” is.
A név eredetéről az ókori keresztény írók eltérően beszéltek. Órigenész és Euszebiosz teológiai magyarázatot adtak: szerintük az ebioniták „szegények” voltak Krisztusról alkotott felfogásukban, mert alacsony krisztológiát vallottak. Epiphaniosz ezzel szemben egy Ebion nevű alapítót említ. A modern kutatás általában nem tartja bizonyítottnak ilyen történeti alapító személy létezését, és a nevet inkább a héber „szegények” kifejezésből vezeti le.
Lehetséges, hogy a név eredetileg pozitív önmegjelölés volt, amely a jeruzsálemi ősegyház szegényeire, illetve a vagyonközösség és aszketikus élet eszményére utalt. Az is elképzelhető, hogy mások alkalmazták rájuk, később pedig polemikus értelemben vált rögzített elnevezéssé.
Forráshelyzet
Az ebioniták saját írásai nem maradtak fenn teljes egészükben. Tanításukról főként ellenfeleik vagy kívülálló egyházi szerzők beszámolóiból lehet tudni. A legfontosabb ókori források:
Jusztinosz vértanú: Párbeszéd a zsidó Trifónnal; Iréneusz: Adversus haereses; Tertullianus: De praescriptione haereticorum és De carne Christi; Hippolütosz: Refutatio omnium haeresium; Órigenész : Contra Celsum és más művek; Euszebiosz: Historia ecclesiastica; Epiphaniosz: Panarion; Jeromos levelei és kommentárjai.
E források nem mindig egyeznek egymással. Iréneusz az ebionitákat a szűzi születés és Krisztus istensége tagadóiként mutatja be, míg Órigenész és Euszebiosz már különbséget tesz olyan csoportok között, amelyek közül némelyek elfogadták, mások elutasították a szűzi születést. Epiphaniosz adja a legrészletesebb beszámolót, ugyanakkor ő az egyik legnehezebben használható forrás is: műve késői, erősen polemikus, és több kutató szerint különböző zsidókeresztény, elkhaszaita és más hagyományokat is összekapcsolhatott az „ebionita” címke alatt.
A forráskritikai nehézség miatt az „ebioniták” kifejezés nem mindig egyetlen történetileg egységes közösséget jelöl. Bizonyos esetekben gyűjtőnévként szolgál olyan zsidókeresztény csoportokra, amelyek a mózesi törvény megtartását, Jézus emberi messiási szerepét és Pál apostol bírálatát hangsúlyozták.
Történetük
Korai zsidókeresztény háttér
Az ebioniták történeti háttere a korai zsidókereszténységben keresendő. Az első keresztény közösség Jeruzsálemben zsidó környezetben alakult ki. Tagjai részt vettek a templomi istentiszteleten, ismerték a mózesi törvényt, és természetesnek tarthatták bizonyos zsidó vallási gyakorlatok folytatását. A pogányokból lett keresztények befogadása azonban hamar felvetette a kérdést, hogy a körülmetélés és a törvény rituális előírásai kötelezők-e minden keresztény számára.
Az Apostolok cselekedetei 15. fejezetében elbeszélt jeruzsálemi zsinat a pogány megtérők körülmetélését nem tette kötelezővé. A későbbi katolikus és ortodox értelmezés szerint ez döntő lépés volt abban, hogy a kereszténység nem a mózesi törvény teljes megtartásához kötötte az üdvösséget. A zsidókeresztény csoportok egy része azonban továbbra is ragaszkodott a törvény megtartásához, és közülük némelyek ezt más keresztényekre is ki akarták terjeszteni.
A korai zsidókereszténység és az ebionitizmus közötti kapcsolat nem egyszerű. Nem minden zsidókeresztény volt ebionita, és nem minden zsidó törvényt megtartó keresztény vallott alacsony krisztológiát. Az „ebioniták” elnevezés a 2. századtól egyre inkább azokra a zsidókeresztény csoportokra vonatkozott, amelyeket az egyházatyák tanbeli szempontból eltérőnek vagy eretneknek tartottak.
A Pella-hagyomány
A hagyományos egyháztörténeti irodalom gyakran összekapcsolta az ebioniták eredetét a pellai menekülés hagyományával. Euszebiosz és Epiphaniosz szerint a jeruzsálemi keresztények a római–zsidó háború előtt, 66–67 körül a Jordánon túli Pellába menekültek, és így elkerülték Jeruzsálem 70-es pusztulását.
A modern kutatás óvatosabb. Valószínű, hogy a Jordánon túli és szíriai zsidókeresztény közösségek fontos szerepet játszottak az ebionita hagyományok kialakulásában, de nem bizonyítható egyszerűen, hogy minden ebionita közvetlenül a pellai menekültekből származott volna.
Fennmaradásuk és eltűnésük
A patrisztikus források az ebionitákat elsősorban Palesztina, Szíria, Transzjordánia, Egyiptom és Kis-Ázsia összefüggésében említik. Epiphaniosz a 4. században még ismertnek tartott ilyen közösségeket Palesztina és Szíria egyes vidékein. A latin szerzőknél olykor „szümmakhiánusokként” is megjelennek, Szümmakhosz bibliafordító neve alapján.
A csoportok története a 4–5. század után egyre nehezebben követhető. Egyes régi szerzők és kutatók feltételezték, hogy bizonyos ebionita vagy elkhaszaita elemek tovább élhettek a mandeusoknál vagy akár hatást gyakorolhattak az iszlám kialakulására. Ezek az összefüggések azonban vitatottak, és nem kezelhetők bizonyított történeti leszármazásként. Enciklopédikusan legfeljebb óvatosan, feltételezett párhuzamként vagy korábbi kutatói hipotézisként említhetők.
Tanításuk
Krisztológiájuk
Az ebioniták krisztológiáját az egyházatyák általában alacsony krisztológiaként írják le. A „klasszikus ebionita” kép – vagyis a szűzi születés tagadása, Krisztus preegzisztenciájának elutasítása és Jézus pusztán emberi Messiásként való értelmezése – főként Iréneusz és Epiphaniosz beszámolóira támaszkodik. Iréneusz szerint Jézust embernek tartották, aki József és Mária természetes gyermeke volt, és igaz volta miatt vált Messiássá.
Órigenész és Euszebiosz árnyaltabb képet közölnek. Szerintük az ebioniták között voltak, akik elfogadták a szűzi születést, míg mások elutasították; közös pontként azonban azt említik, hogy Krisztus preegzisztenciáját és örök istenségét nem vallották. Ebből következően tanításuk a későbbi dogmatörténeti kategóriák szerint közel áll az adopcianizmushoz vagy a dinamikus monarchianizmushoz, bár nem minden ebionita elképzelés sorolható egyszerűen ugyanabba a rendszerbe.
A katolikus és ortodox teológia szempontjából az ebionita krisztológia azért volt elfogadhatatlan, mert Jézust nem az örök Fiú megtestesüléseként, hanem emberi Messiásként értelmezte. A nikaiai hitvallás későbbi megfogalmazása szerint a Fiú „született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű”, ami kizárja azt az értelmezést, hogy Jézus csak erkölcsi kiválósága vagy isteni kiválasztása révén lett Isten Fia.
A mózesi törvény megtartása
Az ebioniták egyik legfontosabb ismertetőjegye a mózesi törvényhez való ragaszkodás volt. A források szerint megtartották a körülmetélést, az étkezési előírásokat, a szombatot, és általában az ószövetségi törvény előírásait. Egyes beszámolók szerint nemcsak zsidó származású keresztényektől, hanem minden kereszténytől elvárták a törvény megtartását; más források inkább olyan zsidókeresztény gyakorlatot sejtetnek, amely saját közösségükön belül maradt kötelező.
Ezen a ponton fontos különbséget tenni az ebioniták és a mérsékeltebb zsidókeresztény irányzatok, például a nazarénusok között. Jusztinosz már a 2. században beszél olyan zsidókeresztényekről, akik maguk megtartották a mózesi törvényt, de nem követelték meg ezt a pogány származású keresztényektől. Másokat viszont eretneknek tartottak, mert a törvényt minden keresztényre kötelezőnek tekintették.
Pál apostol elutasítása
A patrisztikus hagyomány egyik visszatérő állítása, hogy az ebioniták elutasították Pál apostolt. Iréneusz szerint az ebioniták Pál apostolt hitehagyottnak tartották, mert a pogányok körében hirdette az evangéliumot, és nem követelte meg a mózesi törvény teljes megtartását. Ez az álláspont jól illeszkedik abba a képbe, amely szerint az ebioniták a jeruzsálemi, Jakabhoz kötött hagyományt állították szembe a páli misszióval.
A modern kutatás itt is óvatos. A Pál-ellenesség valószínűleg fontos eleme volt több ebionita vagy ebionitának nevezett csoportnak, de nem bizonyos, hogy minden zsidókeresztény irányzat teljesen azonos módon viszonyult Pálhoz. A forrásokban gyakran a későbbi egyházi viták és identitáshatárok is tükröződnek.
Rituális gyakorlatok és életmód
Egyes források az ebionitákat aszketikus életmódú közösségként mutatják be. A későbbi leírásokban szerepel a szegénység eszménye, a vagyonközösség, a vegetáriánus étkezés, a gyakori rituális mosdás és a keresztség különleges hangsúlya. Ezek a vonások részben a palesztinai és szíriai zsidó keresztelő mozgalmak tágabb vallási közegébe illeszkedhetnek.
A régebbi szakirodalom gyakran szoros kapcsolatot feltételezett az ebioniták és a qumráni esszénusok között. Bizonyos párhuzamok – aszketikus élet, közösségi fegyelem, rituális tisztaság – valóban említhetők, de közvetlen történeti folytonosságot nem lehet bizonyítani. A qumráni közösség és az ebioniták közötti kapcsolat ezért inkább lehetséges vallástörténeti háttérként, nem pedig biztos leszármazásként tárgyalható.
Kapcsolatuk más zsidókeresztény csoportokkal
Nazarénusok
A nazarénusok a patrisztikus forrásokban gyakran az ebioniták mellett szereplő zsidókeresztény csoportként jelennek meg. Epiphaniosz szerint a nazarénusok megtartották a törvényt, de Krisztusról magasabb, a katolikus tanításhoz közelebb álló felfogást vallottak, míg az ebioniták krisztológiája alacsonyabb volt.
A modern kutatás nem mindig fogadja el egyszerűen Epiphaniosz felosztását. Nem biztos, hogy a „nazarénus” és „ebionita” elnevezés minden korban és minden forrásban világosan elkülönülő közösségeket jelölt. Valószínűbb, hogy különböző zsidókeresztény csoportok léteztek, amelyek a mózesi törvény, Krisztus személye, Pál apostol és a kánon kérdésében eltérő álláspontokat képviseltek.
Elkhaszaiták
Az elkhaszaiták vagy elkeszaiták a 2–3. századtól ismert zsidókeresztény és keresztelő jellegű irányzatot alkottak. Nevüket Elkhaszai vagy Elxai alakjáról kapták, akinek kinyilatkoztatott könyvet tulajdonítottak. A források szerint a mozgalomhoz rituális mosdások, angyali és kozmológiai spekulációk, valamint a törvény bizonyos formájú megtartása kapcsolódott.
Egyes ókori és modern szerzők az elkhaszaitákat az ebionita hagyomány gnosztikusabb vagy szinkretikusabb változatának tekintették. Más kutatók óvatosabbak, mert az elkhaszaiták sajátos irányzatot képviseltek, és nem egyszerűen azonosíthatók az ebionitákkal. A két csoport között azonban valószínűleg voltak tematikus és földrajzi kapcsolatok: törvénytartás, keresztelő gyakorlatok, szíriai-palesztinai háttér és Pál-ellenes vagy nem páli kereszténység.