Gnú

A gnú (Connochaetes) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjába tartozó nem.

A gnú nevű emlősnem csak egyike a számos antilopnemnek, mely manapság létezik. Mivel a tülkösszarvúak családjának részei, a gnúk közelebbi rokonságban állnak a tulkokkal, kecskékkel és birkákkal. Eme emlősnem mindkét faja afrikai származású, illetve előfordulású. A fosszilis anyagok alapján a kutatók úgy vélik, hogy a két faj körülbelül 1 millió éve vált szét, kialakult az északibb csíkos gnú és a déli elterjedésű fehérfarkú gnú. A legelső gnúra emlékeztető állat körülbelül 2,5 millió évvel ezelőtt jelent meg, a pleisztocén kor elején. A csíkos gnú megmaradt az ősgnú eredeti élőhelyén, az alakját, kinézetét is megtartotta majdnem változatlanul; ettől eltérően a fehérfarkú gnú délre húzódott és tovább változott, ezzel jobban alkalmazkodott az ottani körülményekhez. A két faj fő megkülönböztető jelei: a szőrzet eltérő színezete, valamint a szarv hegyének iránya; a csíkosé oldalra mutat, míg a fehérfarkúé előbbre.

Kelet-Afrikában a csíkos gnú a legelterjedtebb zsákmányállat, úgy a ragadozók számára, mint a vadászok számára is. Egyes állományai évszakonként nagy vándorutakat tesznek a jobb minőségű legelők felkutatásának érdekében; ettől eltérően a déli rokona kevésbé vándorló. Mindkét fajnak az esős évszak végén kezdődik a szaporodási időszaka, és mind a kettőnél rövid ideig, csak néhány hétig tart. A borjaik születésük után nemsokára lábra állnak és szaladni is tudnak; a teheneket követve a csordákon belül. Úgy a fiatalokból, mint a felnőttekből áldozatul esnek a helybéli ragadozóknak. A gnúk gyakran más antilopokkal vagy zebrákkal társulnak biztonsági okokból; a több szem többet lát elve alapon. A gnúk és más szavannabeli növényevő állatok a páviánok (Papio) figyelmeztetőkiáltásaira is reagálnak. Ezek a párosujjú patások számos turistát vonzanak magukhoz, ami jelentős gazdasági hasznot eredményez a helybéli embereknek; azonban negatív következmény, hogy versengenek az ember szarvasmarháival a legelőkért, továbbá több betegséget és élősködőt is átadhatnak a házi jószágoknak. Az állományaikat néha felkeresik az orvvadászok is; de mivel sok állomány rezervátumokban, valamint magán vadasparkokban és farmokon él, e fajok világszintű megmaradása nincs veszélyben. A fehérfarkú gnút a 19. század végén majdnem teljesen kiirtották, azonban sikerült időben megmenteni. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) mind a két gnúfajt Nem fenyegetett fajnak minősíti, mivel az állományaik sokfelé élnek és jól szaporodnak.

Rendszerezésük és evolúciójuk A nembe az alábbi 2 élő faj és 2 fosszilis faj tartozik:

fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou) (Zimmermann, 1780) csíkos gnú (Connochaetes taurinus) (Burchell, 1824)

†Connochaetes africanus †Connochaetes gentryi

A gnúnem a tülkösszarvúakon belül a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjának tagja, tehát a legközelebbi rokonai a Alcelaphus- és a Damaliscus-fajok; megemlítve a vörös tehénantilopot (Alcelaphus buselaphus), a közönséges lantszarvúantilopot (Damaliscus lunatus) és a vadászantilopot (Beatragus hunteri). Az első európaiak, kik gnúkat pillantottak meg, holland telepesek voltak. Ők az 1700-as években elsőként érték el Dél-Afrika belső területeit. Mivel az addig nem ismert gnúk teheneknek tűntek nekik, elnevezték „vadökörnek” vagy „vadszörnynek”, azaz wildebeest-nek; az angolok ezt a megnevezést használják ma is. Emiatt a két gnú közül a fehérfarkúról szerzett hamarább tudomást a nyugati világ. A csíkos gnút jó fél évszázaddal később, az 1800-as évek elején fedezték fel.

A 20. század elején Kelet-Afrika területén leírtak egy gnúfajt Connochaetes albojubatus néven. 1914-ben a gnúnak két különböző fajtáját különítették el: a Gorgon a. albojubatus-t, melyből később a keleti fehérszakállú gnú (Connochaetes taurinus albojubatus) nevű alfaj lesz, és a G. a. mearnsi-t, melynek alapján a nyugati fehérszakállú gnút (Connochaetes taurinus mearnsi) írják le. A kettőt 1939-ben összevonták a Connochaetes taurinus albojubatus megnevezésű fajtába. A 20. század közepén még mindig két típusú gnú volt számon tartva: a Gorgon taurinus hecki és a G. t. albojubatus. Végül az összes gnút két különálló fajra, azaz a mai elismertekre – fehérfarkú gnú és csíkos gnú – osztották fel. A csíkos fajt hamarább külön, a Gorgon nembe sorolták be, míg a fehérfarkúnak megmaradt a Connochaetes. Manapság viszont a csíkos fajt is Connochaetes-nak tekintik.

A mitokondriális DNS-vizsgálatokból ítélve a két gnúfaj körülbelül a pleisztocén közepén, azaz 1 millió éve vált ketté, vagyis azóta külön, önálló fajok. A kutatók 2%-os változási rátát számítottak ki. A különböző adatok szerint nem azért váltak szét a gnú fajok, mert egymásnak vetélytársai voltak, hanem mert mindegyikük különböző ökológiai fülkét választott magának.

A 2,5 millió éves csíkos gnú, vagy legalábbis a rá hasonlító állatmaradványok eléggé elterjedtek. Fosszilis maradványokat találtak a Johannesburgtól északra fekvő, Cradle of Humankind (Az emberiség bölcsője) nevű barlangos térségnél. További, fosszíliákban gazdag lelőhelyek: Elandsfontein, Cornelia és Florisbad. A legősibb fehérfarkú maradványokat az Oranje Szabadállam-i Cornelia nevű város melletti kőzetekben találták meg; becslések szerint ezek a kövületek körülbelül 800 ezer évesek lehetnek. Manapság a csíkos gnúnak 5 alfaját tartják számon, míg a délen élő fehérfarkú gnúnak nincsen megnevezett alfaja.

Genetikájuk és hibridjeik A gnúk kromoszómáinak diploid száma 58. A kutatók egyaránt tanulmányozták a bikák és tehenek kromoszómáit is. A tehenek esetében egy pár nagy méretű szubmetacentrikus kromoszóma kivételével az összes többi acrocentrikus. A bikák kromoszómáinak esetében metafázisos kutatásokat végeztek; a tudósok ebből megtudták, hogy a bikáknak nagy szubmetacentrikus kromoszómái vannak, egyébként a többi a tehenekéhez hasonlóan acrocentrikusak. Az X-kromoszóma nagy acrocentrikus, míg az Y-kromoszóma nagyon apró.

Mivel viselkedési és elterjedési szempontból a két gnú igen eltér egymástól, a szabad természetben történő hibridizáció igen ritka, bár a fogságban tartott, vagy ugyanabba a rezervátumba, vadasparkba zárt állatok között megtörténik. A hibrid példány (az öszvértől eltérően, mely a ló és házi szamár ivarképtelen leszármazottja) általában ivarképes. A Dél-afrikai Köztársaságban lévő Spioenkop Dam Nature Reserve nevű vadasparkban végzett kutatások azt mutatták, hogy ezek a hibrid állatok testi rendellenességekben szenvedhetnek; ezek a rendellenességek a fogakban, a szarvakban és a koponyát összetevő egyes csontokban – wormian csontok – nyilvánulnak meg. A hibrid nagyobb méretű lehet a szüleinél. További betegségei: a fül felépítésének egyes elferdülései, valamint az összeforrt orsócsont (radius) és singcsont (ulna).

Nevük bélyegkép|balra|200px|Martin Hinrich Carl Lichtenstein, aki elsőként írta le, illetve nevezte meg ezt az emlősnemet

A gnú emlősnem tudományos neve a Connochaetes. Ezt a megnevezést 1812-ben, Martin Hinrich Carl Lichtenstein német orvos, természettudós és kutató alkotta meg. Ez a megnevezés görög eredetű; κόννος (kiejtése: kónnosz) = „szakáll”, és χαίτη (kiejtése: khaítē) = „lógóhaj”, „sörény” szavak összevonásából jött létre. A „gnú” név, amelyen ezeket az állatokat világszerte ismerik, a délnyugat-afrikai koiszan nyelvekből származik, és ezeknek az állatoknak a neveit jelenti. Más vélemény szerint a „gnú” szó a T'gnu-ból ered, mely nama nyelven eme antilopok bikáinak hangkiadására utal, „gé-núú”. Egy harmadik vélemény szerint a „gnú” szanok nyelvén a fehérfarkú gnú megnevezése, azaz a !nu, azonban az angolok gnúnak hallották, illetve értelmezték. Az angol neve, a „wildebeest”, holland eredetű, és „vadszörnyet”, vagy „vadmarhát” jelent.

Előfordulásuk A gnúfajok előfordulási területei a Szahara sivatagtól délre eső Kelet-Afrika és Dél-Afrika, északnyugatra pedig egészen Angoláig. A fehérfarkú gnú csakis eme emlősnem legdélebbi területein fordul elő. A korábbi, eredeti élőhelyei a Dél-afrikai Köztársaságban, Lesothóban és Szváziföldön voltak, manapság viszont ott már csak rezervátumokban és magán vadasparkokban található meg; mivel a 19. század végére az ember szinte kiirtotta. Manapság mind a három, eredeti területén fekvő országba visszatelepítették, továbbá Namíbiába is, ahol életképes állománya jött létre. A természetes élőhelyei a nyílt füves puszták, akár a dombvidékeken is, valamint a Karoo bozótosa. A hegységekben 1350-2150 méter magasra is felhatol. A fehérfarkú gnú, amikor még szabadon kószálhatott, a száraz telet a magasföldeken, míg a nedves nyarat a Karooban töltötte. Mivel a fajt majdnem kiirtották, és a megmaradt példányok és azok leszármazottai fogságban élnek, a történelmi vándorutak, illetve vándorlások eme gnúfaj körében megsemmisültek.

A csíkos gnú elterjedési területe a fehérfarkúéhoz képest sokkal nagyobb. Magába foglalja Kenya, Tanzánia, Botswana, Zambia, Zimbabwe, Mozambik, a Dél-afrikai Köztársaság, Szváziföld és Angola területét. Malawiból, ahol korábban előfordult, kiirtották, úgyszintén Namíbiából is, de ahová sikeresen visszatelepítették. Ez az állat a rövid füvű, bozótosokkal szegélyezett és néhol Vachellia és egyéb efféle fákból álló ligetekkel rendelkező szavannákat kedveli. Kerüli a túl száraz és túl nedves területeket. A fehérfarkútól eltérően, mely a nyíl területeket kedveli, a csíkos faj bozótosokban és ligeterdőkben is megtalálható. Ha nincs választása, akkor a félsivatagokban és az árterületeken is megél. Kelet-Afrikában a csíkos gnú a legtöbb példánnyal és biomasszával rendelkező, nagytestű emlősállat. Embernek és számos ragadozó állatnak az egyik fő zsákmánya. Amellett, hogy létszáma meghaladja a millió főt, ez az állat arról vált közismertté, hogy nagyméretű vándorutat tesz meg a tanzániai Serengeti Nemzeti Parkból a kenyai Masai Mara Nemzeti Rezervátumba és vissza. Egy másik vándorló állománya a zambiai Liuwa Plain Nemzeti Parkban található.

Mindkét állat párosujjú patás, hegyes és görbe szarvval, valamint a szürkéstől és sötétbarnától egészen a feketéig terjedő szőrzet színezettel. Első ránézésre inkább a szarvasmarhákra, semmint az antilopokra hasonlítanak. Mind a két gnú esetében a bikák nagyobbak a teheneknél. Az elülső testrészük, a fartól eltérően erőteljesebb és szélesebb felépítésű. A gnúk orrnyergén és homlokán sötétebb szőrpárna található. Egyes csíkos gnú alfaj sörénye lelógó, míg másoké, és a fehérfarkú gnúé felálló. Mindkettőnél a farok lófarokszerű, azonban a délié szálasabb és fehér, míg a másiké fekete, és szőrzet rajta lejjebbről kezdődik. A csíkos gnú hátának eleje függőlegesen csíkozott. A kék gnúnak nevezett állat szarva oldalra mutat, a fehérfarkúé 90 fokos szögben előre néz. A kettő közül a csíkos a nagyobbik; bikájának átlagos marmagassága 150 centiméter, testtömege 250 kilogramm körüli. A fehérfarkú bika marja 111-120 centiméter magasságban van, és körülbelül 180 kilogrammot nyom. A csíkos tehén marmagassága 135 centiméter és testtömege 180 kilogramm; ettől eltérően a fehérfarkú tehén csak 108 centiméter magas és 155 kilogramm. A csíkos gnú általában sötétszürke, néha kékes árnyalattal, míg a fehérfarkú gnú színezete a barnától egészen a feketéig változik; farka krémes-fehér.

Életmódjuk

Źródło i licencja