Omiš () város Horvátországban, Split-Dalmácia megyében.
Fekvése Splittől 25 km-re délkeletre a Cetina folyó adriai torkolatánál, a 8-as számú főút mentén fekszik.
A község települései Omiš városán kívül közigazgatásilag Blato na Cetini, Borak, Čelina, Čisla, Donji Dolac, Dubrava, Gata, Gornji Dolac, Kostanje, Kučiće, Lokva Rogoznica, Marušići, Mimice, Naklice, Nova Sela, Ostrvica, Pisak, Podašpilje, Podgrađe, Putišići, Seoca, Slime, Smolonje, Srijane, Stanići, Svinišće, Trnbusi, Tugare, Zakučac és Zvečanje települések tartoznak hozzá.
Története A várost az illírek alapították, majd a Római Birodalom hódította meg. A rómaiak Oneum néven alapítottak itt várost, mely a 7. századig állt fenn. Az ókori város központja a Cetina keleti partján a mai Baučić városrészen volt, ahol számos ókori töredék, domborművek, feliratos kövek, sírkövek, mécsesek és pénzérmék kerültek elő.Örökségvédelmi jegyzékszáma: Z-5970. A legjelentősebb leleteket a városi múzeumban őrzik. Ezek közül kiemelkednek Tiberius és Claudius feliratos kövei, melyek valamilyen fontos középületen álltak és a város 1. századi jelentőségéről tanúskodnak. A leletek közül említésre méltó még Tiberius császár márvány portréja és egy Augustusnak szentelt áldozati oltár jelentős töredéke. A régi omiši temetőből több római sírkőlap és szarkofág is előkerült. A római várost valószínűleg a 7. században betört avarok és a velük szövetséges pogány szlávok rombolták le. A 9. -10. században területét a neretvánok, egy tengeri kalóznép szerezték meg, akik megerősítették a települést. Ekkor épült a Cetina jobb partján álló 10. századi román stílusú Szent Péter templom. A város első írásos említése 1074-ben a Supetari krónikában történt. A középkorban épült két erődítménye a Mirabela (Peovica) és a Starigrad (Fortica). A Peovicáról az egész várost be lehetett látni, a Forticáról pedig a Brači-csatorna, Brač, Hvar és Šolta szigetei, a Poljicai Köztársaság területe és a Cetina torkolatvidéke volt jól ellenőrizhető. A neretvánok különleges felépítésű evezős hajókat használtak, melyek leglényegesebb tulajdonsága az volt, hogy a sekély vizeken, gázlókon is jól lehetett velük hajózni. Így veszély esetén gyorsan be tudtak menekülni a Cetina széles torkolatába. Itt a víz alatt falat építettek, melynek csak egy kijárata volt a tengerre, amelyet lánccal lehetett elzárni. Így a kalózokat üldöző ellenséges hajókat meg tudták akadályozni a további haladásban. A Cetina bal partján a Gomilicán egy kis erőd is állt, amely ma már romokban áll, de akkor a fallal együtt jelentős szerepe volt a folyótorkolat védelmében. A neretvánok megtámadták a pápai gályákat és a nagyobb velencei kereskedelmi hajókat egyaránt, de nem kímélték a gazdag tengermelléki városok hajóit sem. Ezek aztán arra kényszerültek, hogy a béke fejében hadisarcot fizessenek a kalózoknak. Megtörésükre két nagyobb hadjárat is indult. Az elsőt 1221-ben III. Honorius pápa indította a Szentföld felé vonuló keresztesekkel, de ez sikertelenül végződött. Végül 1286-ban a Velencei Köztársaság és a környező városok, Trau, Sibenik és Klissza összefogtak és a kalózokat elűzték innen. Omiš vára 1294-ben a Subicoké volt, majd 1355-ben Hahót Miklós bán foglalta el, ezután királyi vár a magyar uralkodók fennhatósága alatt. 1386-tól a Horvátiaké, de 1394. júniusában Dabiša bosnyák király Horváti Jánost kiostromolja. Ezután a Gariaké, de 1401-ben a spalatóiak elfoglalják. Később Hervojáé, majd Nelipčić Jánosé. 1436-tól újra magyar királyi birtok. 1444-ben a velenceiek foglalták el a várost, melyet a török sohasem tudott bevenni, így a környező területeknek biztonságot nyújtott. A velencei uralom idején a város a védőfalakon belül fejlődött, melyek három oldalról övezték, míg a negyedik oldalon a hegyek nyújtottak természetes védelmet. A falak egészen a 19. századig, 1862-ig álltak, amikor nagyrészt lebontották őket, de néhány helyen ma is láthatók maradványaik. Lakói ebben az időszakban főként a halászatból éltek, melynek hasznai után a velenceieknek tizedet fizettek. A halászati jogok miatt gyakran kerültek összetűzésbe a kezeli Brać-sziget halászaival. Az 1725-ös összeírás szerint Omišon 147 házban 603 lakos élt. A Velencei Köztársaság megszűnésével 1797-ben osztrák kézbe került. 1805-ben a pozsonyi békével Dalmáciával együtt az osztrákokat legyőző franciák uralma alá került, de Napóleon lipcsei veresége után 1813-ban újra az osztrákoké lett. Ebben az időszakban a hajózás hanyatlása miatt korábbi jelentőségét elveszítette. 1840-ben mindössze 761, 1857-ben 575, 1910-ben 1014 lakosa volt. 1900 körül épültek fel az első házak a folyón túli Prikón, ahol 1907-ben már 5 család élt 22 fővel. 1918-tól a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia része, egészen a független horvát állam kikiáltásáig. A városnak 2011-ben 6462 lakosa volt.
Lakosság Lakosság változása- Republika Hrvatska - Državni zavod za statistiku: Naselja i stanovništvo Republike Hrvatske 1857-2001 1857 1869 1880 1890 1900 1910 1921 1931 1948 1953 1961 1971 1981 1991 2001 2011 575 821 771 851 936 1.014 1.439 1.854 1.506 1.651 2.408 3.731 4.800 6.079 6.565 6.462 350px|jobbra|bélyegkép|Látkép a Mirabela erőddel
Nevezetességei A Szent Péter templomÖrökségvédelmi jegyzékszáma: Z-5062. 10. századi, első említése 1074-ben a Supetari krónikában történt, melyben Szlavics horvát király egy birtokvitában ítélkezik. Ekkor a király a bánnal együtt itt tartózkodott. A 18. századig papi szeminárium működött itt, majd 1750-től átköltözött a mellette ma is álló épületbe. A szeminárium épülete egy régi bencés, majd ferences kolostor romjaira épült és megszakításokkal 1879-ig működött. A tengerparton 311 m magas sziklán állnak Omiš középkori várának, a Forticának (Starigrad)Örökségvédelmi jegyzékszáma: Z-5012. maradványai. A város központjából jól megjelölt ösvény halad az erődig, ahonnan az egyik legnagyszerűbb kilátás nyílik Dalmáciának erre a részére, Brač, Hvar és Šolta szigeteire, a Cetina szurdokára és Poljica nagy részére. A Fortica amellett hogy őrhely volt menedékhelyül is szolgált a támadó ellenséggel szemben. Erről a helyről már idejekorán észlelték a közeledő ellenséget és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Omišt története során sohasem tudták elfoglalni. A Mirabela-erődÖrökségvédelmi jegyzékszáma: Z-6859. a város védelmi rendszerének része volt. Felépítése a 13. században történt, melyet megerősíteni látszik néhány itt talált 13. századi bizánci pénzérme. Kezdetben elsősorban őrtoronyként működött, ahonnan a Braći-csatorna forgalmát tartották megfigyelés alatt. A későbbi századok során fontos szerepet játszott a város és környéke védelmében. Miközben azonban sikeresen ellenállt az emberi erőnek természet erői ellen már nem volt olyan ellenálló. 1988-ban a hegytetőn álló erődbe villám csapott és majdnem teljesen lerombolta. A következő években sikerült eredeti állapotában rekonstruálni. A Mirabela ma a város egyik legfontosabb szimbóluma és egyedülálló formája, könnyű megközelíthetősége miatt a turisták egyik legkedveltebb célpontja. Az óváros Szent Mihály templomától lépcsősor vezet fel a bejáratáig. A Mihály arkangyal plébániatemplomÖrökségvédelmi jegyzékszáma: Z-5043. a város központjában áll. A 13. században épített templom első írásos említése egy 1282. január 10-én az előtte levő téren megkötött szerződésben történik. II. Pius pápa 1461. február 9-én kelt levelében Omiš plébániatemplomaként említi. A 16. században a török támadásokban megrongálódott, de helyreállították. 1603-ban három oltára volt, a főoltár Szent Mihály, a mellékoltárok az Úr feltámadása és a Rózsafüzér királynője tiszteletére voltak szentelve. Ez a templom azonban kicsinek bizonyult az itt élők számára, ezért már 1604-ben nagyobb templom építésébe kezdtek. Ekkor épült fel a mai templom finoman faragott kövekből, szép főkapuzattal és oldalkapukkal, vegyesen alkalmazva a gótika, a reneszánsz és a barokk stílus elemeit. Boltozata gótikus, de a gótikus rozetta már reneszánsz motívumokat is tartalmaz. Hosszúsága 23 és fél, szélessége 15, magassága 7 és fél méter. Felszentelését Ponzoni érsek végezte 1627. június 17-én. Harangtornyát 1724-ben építették. A főoltár a Legszentebb Oltáriszentség tiszteletére van szentelve, eléje 1970-ben készült a szembemiséző oltár. A templomnak hat mellékoltára volt, melyeket testvériségeik gondoztak. A mellékoltárok közül fennmaradt a 17. század első negyedében épített Szent Kereszt oltár, a Nepomuki Szent János oltár, valamint a Szűz Mára és Szent Mihály oltárok, melyek Ivan Rednić szobrászművész alkotásai 1897-ből. Ekkor történt a templom felújítása is. Ezután még 1961-ben, 1970-ben és 1992-ben is renoválták. Az orgona 1792-ben készült, Gaetano Moscatelli velencei mester alkotása, melyet 1996-ban Heferer zágrábi műhelyében restauráltak. A templom felszereléséből említésre méltó két 15. századi gótikus feszület és a Szent Kereszt oltár gótikus feszülete Juraj Petrović kanonok munkája. A Szentlélek templomÖrökségvédelmi jegyzékszáma: Z-5059. 1585-ben épült reneszánsz stílusban, a Szentlélek testvériség főnökének Marko Deškovićnak a kezdeményezésére. Mindez a templom homlokzatának feliratán olvasható. Homlokzatán román-gótikus rozetta látható, a felette levő harangtorony reneszánsz, benne három haranggal. A helyén korábban is egy Szentléleknek szentelt templom állt, melyet 1461-ben és 1527-ben is említenek. Oltárképe a Szentlélek eljövetelét ábrázolja, ifjabb Jacopo Palma itáliai festőművész 1603 előtt készült alkotása. Ma kiállítóterem van benne. A Szent Rókus templom a régi városközpontban, az egykori nyugati városkapu közelében található. Az 1579-es vizitáció már említi, tehát előbb épült. Az azonos nevű testvériség temploma volt. Ide hozták át 1961-ben azt a barokk oltárt, amelyet a 18. században a prikói Szent Péter templomnak építettek. A templomot és az oltárképet 1998-ban restaurálták. A „Szerencsés ember háza” egyike a város különös épületeinek. Nevét a kapuja feletti latin nyelvű feliratról („Gratias Ago Tibi Dne quia fui in hoc Mondo”) kapta, melynek jelentése „Köszönöm Neked Uram, hogy ezen a világon éltem.” A ház valószínűleg Ivan Primojević ügyvédé volt, aki a város velencei követe volt. Sajnos ma már nem sokat tudunk e szép reneszánsz épület tulajdonosának származásáról, de a ház amelyben élt hosszú századokon át megmaradt és ma a város legszebb olyan építészeti emléke, mely a velencei uralom idejéből származik. A 16. századi épület földszintjén a napi tartózkodásra szolgáló helyiségek, az első emeleten a hálószobák, a legfelső szinten pedig a konyha található. Ez az elrendezés az akkoriban gyakori tűzeseteknek köszönhető. A tűz ugyanis legtöbbször a konyhában ütött ki és ha az a földszinten volt az egész ház leégett. A konyha emeleti elhelyezése azt szolgálta, hogy tűz esetén csak a felső rész pusztult el, így könnyebb volt újjáépíteni. A „Szerencsés ember háza” talán pontosan ezért maradhatott fenn szerencsésen a századokat átvészelve. 350px|jobbra|bélyegkép|A kikötő A Caralipeo család házaÖrökségvédelmi jegyzékszáma: RST-1074-1980. a 17. században épült. A kora barokk épület a legelső házak egyike, melyet a nyugati városfalhoz építettek. Az elegáns kétemeletes balkonos épületen emléktábla áll, amelyet Paolo Caralipeo emlékére helyeztek el a folyópart szabályozásában 1811-ben vállalt szerepéért. A Poljički tér a település fő piaca és vásártere volt. Mai reprezentatív formáját a 17. században nyerte el, míg folyóparti részét 1811-ben rendezték. A Molina kormányzó címerével ellátott zászlótalapzat 1671-ben épült és nemcsak hirdetési célokra, hanem kisebb büntetések végrehajtására is szolgált. A keleti városkapu a 16. században épült. A város szárazföld felőli kapuja a keleti városfal szakaszával jó állapotban maradt fenn. Innen a nyugati városkapuig vezet a Pjaca, a város főutcája. A kapu felett látható 1682-es évszám a kapu velencei uralom alatti utolsó építési munkálatait jelzi. A Fosal a város sétálóutcája a 19. század második felében alakult ki a városfal előtti vizesárok helyén.