A Szindbád 1971-ben bemutatott színes, magyar filmdráma, amely Huszárik Zoltán és Sára Sándor közös alkotása. Huszárik Zoltán első játékfilmje Krúdy Gyula Szindbád-történeteinek felhasználásával készült. A rendező eredetileg Vittorio De Sicát szemelte ki a főszerepre, ám a világhírű olasz művész szerződtetése anyagi okok miatt meghiúsult. A címszerepet végül Latinovits Zoltán játszotta el. A film jelentős részét Csehszlovákiában forgatták, mintegy nyolc hónapon át. A megejtő szépségű képsorokat Sára Sándor készítette, a makrofelvételek Gujdár József nevéhez fűződnek.
Ősbemutatója 1971. október 20-án volt Krúdy szülővárosában, Nyíregyházán. Az országos premierre bő egy hónappal később került sor.
A Szindbád mind Magyarországon, mind külföldön jelentős szakmai sikert aratott, számos díjban részesült. Kiemelt jelentősége van a magyar filmtörténetben, 2000-ben például az úgynevezett „Új budapesti 12” közé választották, amely ranglistán a 3. helyet foglalja el. 2012-ben bekerült a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar alkotás közé.
A cselekmény jobbra|bélyegkép|264px|Lenke és Szindbád (Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán)
Lét és nemlét határán a haldokló Szindbád felidézi a múlt emlékeit: a régi ízeket, az idő állandóságát sugalló kisvárosok hangulatát és persze megannyi nő szerelmét. Az elmúlás és a halál árnyékolja be az emlékképeket: temetői találkozások, öngyilkos szerelmek, siratóasszonyok – elszalasztott lehetőségek, félresiklott életek. Szindbád asszonyai nem csupán társadalmi pozíciójukban képviselnek sokféleséget, hanem a nőiesség, a szerelem, a szenvedély és az érzékiség különböző típusait is megjelenítik. A mesék világát idéző Setétke azért választotta ezt a nevet, hogy a sötétben is kedvese eszébe jusson, amikor az nem látja őt. Fruzsina nem akarna élni, ha többé nem ragyogna rá a szeretett férfi csillaga. A doktorné, Lenke, az újbóli találkozásnál leplezni igyekszik érzelmeit, mintha nem zaklatná fel a váratlan látogató megjelenése, pedig évekig várt rá, és tervezgette közös jövőjüket. Fanny számára Szindbád az utolsó fellángolás, vele szeretne élni vidéken, ám a férfi tudja, hogy ezt a nőt is el fogja hagyni. Florentinát egy temetőben látta és hódította meg. Az érzéki szépasszony kijelenti, hogy meghalna, ha Szindbád elhagyná. A kis virágáruslány azonban nem csupán beszélt a halálról, hanem ki is vetette magát az ablakon, ahonnan előtte egy szál virágot dobott kedvesének. Eldobta magától az életet Patience, a pincér felesége is. A derék Vendelin eleinte nem is tudja, hogy éppen az a férfi rabolta el tőle asszonya szerelmét, aki igazi ínyenchez méltó módon válogat az étlap kínálatából. A sok nő között csupán egyvalaki van, akihez hősünk állandóan visszatér: az olykor zsörtölődő Majmunka, aki egykori szeretőből lett megértő és gondoskodó anyafigura. Szindbád utolsó utazása a film elején megjelenő lovas kocsin valójában a halálba vezet, amely egy templomban éri őt, egyszerre szimbolizálva az emberi élet múlandóságát és az örökkévalóságot.
Háttér-információk Az irodalmi alapanyag Krúdy Gyula (1878–1933) gyermekkorának kedvenc olvasmányából, Az Ezeregyéjszaka meséiből kölcsönözte Szindbád nevét. Az arab mesehős hét utazást tett meg, Krúdy Szindbádjának – aki tulajdonképpen az író alteregója – utazásai öt könyvben jelentek meg. 1911-ben adták ki az elsőt Szindbád ifjúsága és utazásai címmel. A következő évben jelent meg a Francia kastély. 1915-ben vehették kezükbe az olvasók a Szindbád: Feltámadás című kötetet. Az 1920-as években írt Szindbád-novellákat a Szindbád megtérése című kiadvány tartalmazza. Az utolsó Szindbád-regény címe: Purgatórium. A művek fogadtatásáról Krúdy így írt: „A Szindbád-novellák nagyszerű ellenségeket, váratlan olvasókat szerzettek. Sok sápadt, gyűlölködő arc lett ismerősöm. A könyvkiadó bátorságot kapott. A könyvecskéket kezdték venni Pesten és a Felvidéken.” Az írót élete végéig foglalkoztatta Szindbád alakja. Lánya, Krúdy Zsuzsa visszaemlékezései szerint Szindbád-történet volt édesapja utolsó írása is, melyet halála után az íróasztalán találtak: A szív alakú hölgy titka. Irodalomtörténészek szerint a 19. század végének és a 20. század elejének számos művészeti irányzata – a realizmus, a naturalizmus, az impresszionizmus, a szimbolizmus, a szürrealizmus, a késő romantika és a szecesszió – hatott Krúdyra, akinek írásaira a cselekményesség helyett inkább a hangulati elemek, az idővel való játék, az asszociációkat keltő írói stílus jellemző.
A Szindbád-történetek az objektív és szubjektív idő (az egyéntől független, mérhető idő és az egyén életében eltelt idő) kölcsönhatására épülnek. A kétféle idő kölcsönhatásáról Henri Bergson (1859–1941) francia filozófus így írt a Teremtő fejlődés (1907) című művében: „A tartam a múltnak folytonos haladása, mely rágja a jelent és duzzad, amint előremozog. Ha a múlt szüntelenül nő, akkor határtalanul meg is marad.” Szindbád az idő megállíthatatlan múlását tapasztalhatja saját magán és szerelmein, és ez az objektív idő az, ami keserűvé vagy olykor nevetségessé teszi az emlékezést. Az örökös változás mellett azonban jelen van az állandóság is, egyrészt a múlt történéseinek tetszőleges felelevenítése, másrészt a kisvárosok változatlansága által: „A városka (melyben Szindbád egykor katonáskodott) mintha mit sem változott volna. Némely vidéki város, a hegyek között, völgyekben, mintha századokig aludna, ha egyszer elalszik… Egy téren valahol egy boltajtó nyikorgott, és egy kis csengő csilingelt, és Szindbádnak úgy tűnt fel, hogy huszonöt év előtt sötét estéken ugyanúgy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyákért, olajért járó cselédlányok keze alatt.” Az idő határai gyakran elmosódnak Szindbád történeteiben: a főhős a jelenből emlékezik vissza a múltra, amikor valamelyik szerelme felidézi első találkozásukat (egy még régebbi múltat), illetve a(z elképzelt) jövőről beszél. Az idősíkokkal való játék jellemzi Huszárik Zoltán filmjét is, amely fényesen cáfolja azt a korábban elterjedt feltételezést, hogy Krúdy „megfilmesíthetetlen” író.
Huszárik Zoltán és Krúdy Amikor Huszárik először olvasta Krúdy történeteit, saját bevallása szerint csak a mese ejtette rabul: „Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba, fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat színes nyomatként raktározta az emlékezet. Nyelvét is inkább andalító fuvolaszónak minősítettem, csak ahogy a műhöz és saját önismeretemhez közelítettem, akkor vettem észre, hogy nem a mese a lényeg: a hangja is több szólamú. Fátyolos közlése mögött ekkor éreztem meg a férfias szemérmet. S ahogy önmagában tovább bogoztam, úgy távolodott a stílromantikus behatároltságtól és érkezett meg napjainkba, ide, annyi titokkal, talánnyal, amivel már a jövőnek kell megbirkóznia.” A rendező egy ízben arról nyilatkozott, hogy az érzékenységnek egy olyan tudatos belső rendszerét akarja megteremteni magában, amely képessé teheti az embert a lényeges dolgok új és egyéni megközelítésére. A „szellemi építkezés” folyamatában Krúdy lett Huszárik egyik mestere Marcel Proust, Virginia Woolf és James Joyce mellett. A rendező optimistának vallotta magát, ezért foglalkoztatta a múlandóság problémája, hogy ennek függvényében hogyan lehet mégis boldogan élni. Más utak is Krúdyhoz vezették Huszárikot. A művészt állítólag mindig is zavarta az az egyoldalú irodalomszemlélet, amely abból az irodalomtörténeti korszakból Jókai Mórt, Mikszáth Kálmánt és Móricz Zsigmondot tette meg útjelző bástyáknak. A Szindbád-történetek azért is vonzották a rendezőt, mert asszociációs szerkezetük rendkívül nagy alkotói szabadságot biztosított számára. Nem kellett mereven ragaszkodnia semmilyen írói koncepcióhoz, szabadon válogathatott a novellák közül. Érdekesnek tartotta azt is, hogy Szindbád emlékeinek jellege és szerkezete jelentősen eltért más irodalmi figurákétól. Huszárik korábbi rövidfilmjei közül az Elégia (1965) és a Capriccio (1969) mutatnak a legtöbb rokonságot Krúdy műveivel.
A forgatókönyv és a stáb Az Elégia váratlan sikere tette lehetővé, hogy Huszárik játékfilmet forgathasson. Választása Krúdyra esett, és bő 300 oldalas forgatókönyvet írt a Szindbád-történetek alapján. Az akkori filmgyári szokásoknak megfelelően a forgatókönyv kéthasábos szerkesztésű volt: az első hasáb tartalmazta a tulajdonképpeni történéseket, illetve a képi látvány leírását, a második pedig a párbeszédeket. Az illetékesek elutasították Huszárik tervezetét, állítólag kuszának, érthetetlennek, megvalósíthatatlannak, sőt megalomániásnak találták.A korabeli ítészek védelmére illik megjegyezni, hogy az első verziót maga az operatőr, Sára Sándor is megvalósíthatatlannak tartotta. A forgatás végül a negyedik vagy ötödik forgatókönyv-variáció után kezdődhetett meg 1970-ben. Eleinte arról volt szó, hogy a korábbi Huszárik-rövidfilmek operatőre, Tóth János áll majd a kamera mögé. Tóth részt vett a forgatókönyv megírásában és az előkészületi munkában (motívumkeresés) is. A rendező azonban mégis úgy döntött, hogy Sára Sándort kéri fel operatőrnek, akivel korábban már dolgozott együtt a Groteszk (1963) című rövidfilmben. Sára arra hivatkozott, hogy közös munkájuk megbukott, és egyébként is Tóth Jánosnak kéne befejeznie a munkát, hiszen ő kezdte el. Megemlítette még, hogy nem ismeri eléggé Krúdy világát, ráadásul éppen tanulmányútra készül Párizsba. Huszárik mégis ragaszkodott a személyéhez, ezért a párizsi utazás után Sárával folytatódott a Szindbád forgatása.
Az előkészületi fázisban felmerült az az elképzelés, hogy a világhírű neorealista rendező, a színészként is jelentős Vittorio De Sica játssza a címszerepet. Szinte hihetetlen, de az olasz művész kedvezően fogadta az ajánlatot, és hajlandónak mutatkozott Szindbád eljátszására. Egy római étteremben találkozott Huszárikkal. Rendkívül szívélyes hangvételű beszélgetést folytattak, melynek során De Sicának csupán egy kikötése volt: a fia legyen a film zeneszerzője. Ez az óhaj még a realitás határain belül volt, az irrealitás szintjét az idős De Sica gázsija jelentette. A kitűnő művész mentségéül szolgál, hogy ő csupán a szokásos gázsiját kérte, az viszont messze meghaladta a produkció anyagi lehetőségeit. Ráadásul az eredetileg tervezett költségvetést az illetékesek mindjárt az elején megnyirbálták másfél millióval. Huszárik ilyen feltételek mellett nem is akart munkához látni. Tóth Jánosnak viszont az volt a véleménye, hogy el kell kezdeni a forgatást, mert ha már elkészül valamennyi anyag, akkor egész biztosan lesz pénz a folytatásra is, hiszen a döntéshozók nem fogják hagyni, hogy kárba vesszen az addigi munka. A főszerepet Latinovits Zoltán kapta, a két legfontosabb női szerepet Ruttkai Éva és Dayka Margit formálták meg. Latinovits és Ruttkai a magánéletben egy párt alkottak, és barátságot ápoltak Dayka Margittal.A Szindbád után a három művész együtt játszott Révész György Volt egyszer egy család (1972) című filmjében is.