A Weddell-tenger a Déli-óceán részét képező peremtenger az antarktiszi kontinens partjainál. Szárazföldi határait keletről a Coats-föld, nyugatról az Antarktiszi-félsziget északi részén lévő Graham-föld képezik. Legkeletibb szárazföldi pontja a Maud királyné földön található Norvégia-fok. Északi határa az Atlanti–Indiai-hátság, egy tenger alatti hegyvonulat. Területe összesen 2,8 millió négyzetkilométer; legnagyobb szélessége 2150 km a Norvégia-foktól az Elefánt-szigetig, mélysége 500 és 5000 méter között változik.

A tenger déli részét az antarktiszi jégtakaró úszó részeként a Filchner–Ronne-selfjég borítja, míg keleten a Riiser–Larsen-selfjég, nyugaton pedig a Larsen-selfjég határolja a partszakaszt. A Weddell-tenger nyugati részét az Elefánt-sziget magasságáig állandó jégtakaró fedi, míg a többi részén a jégtakaró nyáron mintegy három hónapra visszahúzódik.

Nevét James Weddell skót tengerészről kapta, aki 1823-ban elsőként behajózott a tenger területére. Weddell a tengert eredetileg IV. György brit királyról nevezte el, azonban 1900-ban a felfedező tiszteletére átnevezték azt.

A tenger és a partszakasz egyes részeire – bár az 1959-ben létrejött Antarktisz-egyezmény ezt nem ismeri el – az Egyesült Királyság, Argentína és Chile is területi igényt támaszt.

Feltérképezésének története

Bellingshausen és Bransfield kísérletei

A Weddell-tenger nyugati és középső részét általában állandó jégtakaró fedi, mely a nyár elején egészen a 60° déli szélességig terjed. Ez a körülmény hosszú időn keresztül megakadályozta a terület feltérképezését. 1820-ban Fabian Gottlieb von Bellingshausen a Vosztok és a Mirnij hajókkal 32 kilométerre megközelítette az Antarktiszi-félszigetet, azonban egy hatalmas, napokig tartó vihar és a sodródó jéghegyek a Déli-Sandwich-szigetektől délre arra kényszerítették, hogy észak felé vegye az irányt. Ugyanebben az évben Edward Bransfield a Williams kétárbócos brigg fedélzetén bár szintén megpillantotta az Antarktiszi-félsziget legészakibb pontját, azonban az egybefüggő jég miatt a Graham-föld északkeleti partjainál szintén kénytelen volt visszafordulni. Bár mind a mai napig vita tárgya, hogy ki pillantotta meg elsőként az antarktiszi kontinenst, azonban az kétségtelen tény, hogy a Weddell-tenger területére egyik felfedezőnek sem sikerült behajóznia.

James Weddell déli rekordja

bélyegkép|jobbra| James Weddell James Weddell (1787–1834), a brit királyi haditengerészet korábbi tisztje 1819-ben megállapodást kötött James Strachan hajógyárossal, hogy fókavadász expedíciót vezet a Déli-Shetland-szigetek térségébe. Az első expedíció gazdasági szempontból nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, azonban Weddell 1822-ben a Jane kétárbócos briggel és a Beaufoy egyárbócos kutterrel (melynek kapitánya Matthew Brisbane volt) visszatérhetett a térségbe. A Déli-Shetland-szigetek körüli vizeken a kiterjedt fókavadászat már majdnem teljesen megsemmisítette a vadállományt, és 1820 és 1822 között nem kevesebb, mint hét fókavadász hajó semmisült meg a térségben. Bár kétséges volt, hogy a két hajó és azok felszerelése megfelelő-e a tervezett feladatra, Weddell felhatalmazást kapott, hogy amennyiben szükséges, a korábban feltérképezett területeken túl is folytassa a kutatást. Bármilyen hiányosságai is voltak a hajóknak és készleteiknek, a legénységnek felbecsülhetetlen értéket jelentettek Weddell kiváló vezetői és navigációs képességei. Tudta, hogyan kell hónapokon keresztül lelkesíteni, jókedvűen és szolgálatra készen tartani embereit a feltérképezetlen tengereken, a lehető legkedvezőtlenebb viszonyok között is.

bélyegkép|balra|A Jane és a Beaufoy (William John Huggins festménye) A két hajó 1822. december 30-án futott ki a Falkland-szigetekről és dél felé hajózott. 1823. január 12-én megpillantották a Déli-Orkney-szigetek keleti végét, majd a következő napon már elég közel voltak a Saddle-szigethez ahhoz, hogy mindkét hajóról egy-egy csónakot küldjenek a sziget felderítésére. A szigeten hat ismeretlen fókafajt azonosítottak, melyek közül az egyik bőrét Weddell később az Edinburgh-i Múzeumnak ajándékozott tudományos vizsgálatra. A szigetek körüli alapos kutatás során azonban csak kislétszámú fókát találtak, így Weddell arra a következtetésre jutott, hogy a fókák onnan délre vándoroltak. Abban a reményben, hogy délen több fókát talál délnek vette az irányt. A sűrű ködben a jéghegyek között több esetben kénytelen volt hagyni, hogy hajói szabadon sodródjanak, amely kockázatos vállalkozás volt, azonban a hajók komoly károkat nem szenvedtek. 1823. január 27-én elérték a 64°58 déli szélességet, azonban fókákat és szárazföldet nem észleltek, így visszatért a Déli-Orkney-szigetek és a Déli-Sandwich-szigetek térségébe.

Mivel továbbra sem bukkantak fókákra, Weddell és Brisbane 1823. február 4-én úgy döntött, hogy ismét dél felé veszik az irányt. Az út során az állandó szélviharok miatt mindkét hajó legénysége szenvedett a hidegtől, reuma és görcsök gyötörték őket. Miután február 16-án átlépték a 70° déli szélességet, az időjárás jelentősen javulni kezdett, a jéghegyek teljesen eltűntek; a csapat mérsékelt nyugati szélben, rendkívül kedvező jégviszonyok között haladhatott tovább. A sima tengerben – Weddell leírása szerint – bálnák tömegeit látták, a fejük felett pedig viharfecskék rajai köröztek. 1823. február 20-án feljegyzett pozíciójuk szerint elérték a 74°15’ déli szélességet a 34°16’ nyugati hosszúságnál, mellyel 345 kilométerrel (több, mint három szélességi fokkal) délebbre jutottak, mint James Cook 1774-ben. Bár az időjárás és a jégviszonyok továbbra is különlegesen kedvezőek voltak, azonban mivel szárazföldnek nyomát nem találták, a készleteik is fogyóban voltak és a visszaúthoz kedvező déli szél támadt, a visszafordulás mellett döntött. A legénység természetesen csalódott volt e döntés miatt, de Weddell beszédben dicsérte példás viselkedésüket, és tájékoztatta őket, hogy minden korábbi felfedezőnél délebbre jutottak. Ezután felvonták a zászlókat, és ünnepélyes ágyúlövésekkel ünnepelték meg a sikert. Weddell az újonnan felfedezett tengert uralkodójáról, IV. György brit királyról nevezte el, majd észak felé vette az irányt. Mivel a hosszú utazás során nem láttak arra utaló jeleket, hogy délre szárazföld terülne el, Weddell ebből azt a következtetést vonta le, hogy a déli sarkot egy óceán borítja, ott egybefüggő szárazföld nem található.

Miután a két hajó a Falkland-szigeteken áttelelt, majd a Déli-Shetland-szigeteknél túlélt egy hatalmas hurrikánt, 1824 júliusában tért vissza Angliába. Weddell déli rekordja hazájában nem kapott nagy figyelmet, mivel ekkor Anglia közvéleményének figyelmét inkább az Ausztráliában, Kanadában és a Csendes-óceáni térségben fennálló politikai kérdések rendezése kötötte le, a sarkkutatás pedig leginkább az északi sarkvidék felderítésére koncentrált. Emellett a tudóstársadalom kétkedéssel fogadta Weddell útleírását és a déli rekordjának hírét.

Ross déli-sarki expedíciója

1839-ben James Clark Ross a Brit Királyi Haditengerészet tisztje megbízást kapott, hogy az antarktiszi régióban végezzen kiterjedt tudományos kutatásokat – többek között – a földmágneses jelenségek, az oceanográfia, a meteorológia és a geológia területén. A tudományos expedíció mindkét hajója, az Erebus és a Terror (mely utóbbinak Francis Crozier, Ross jó barátja volt a parancsnoka) speciálisan a jég közötti hajózásra alkalmas, megerősített hadihajó volt. Mindkét hajó dupla fedélzettel, rézlemezekkel megerősített hajótesttel és vízhatlan válaszfalakkal rendelkezett.

bélyegkép|balra|James Clark Ross bélyegkép|jobbra|Az Erebus a jég között(François Musin festménye) Bár az expedíció elsődleges feladata a déli mágneses pólus pontos helyének meghatározása és a tudományos megfigyelések rögzítése volt, azonban Ross szabad kezet kapott az útvonal megválasztására, a térség feltérképezésére. Ross az expedíció során az antarktiszi területek addig járatlan területeire hatolt be. Ennek körében 1841 első negyedévében – többek között – felfedezte, a Viktória-földet, az Admiralitás-hegységet, a Possession-szigeteket, majd a Ross-tengerre behajózva a Ross-szigeten két tűzhányót fedezett fel, melyeket hajói tiszteletére Mount Erebusnak és Mount Terrornak nevezett el. Ezt követően mivel a Ross-selfjég (korabeli nevén a Nagy jégfal) áthatolhatatlan akadályt képezett dél felé, annak mentén – egy szoros vagy bejárat után kutatva – közel 320 kilométert tett meg keleti irányban, azonban áprilisban kénytelen volt visszatérni Tasmániába. 1841 novemberében ismét a Ross-tengerre hajózott, hogy a selfjégen átjárót találjon dél felé. Bár átjárót hiába keresett, 1842. február 23-án egészen a 78°09'30 déli szélességig jutott, túlszárnyalva ezzel Weddell teljesítményét. Ross déli rekordját 58 éven keresztül, Carsten Borchgrevink 1900-as bálna-öbölbeli partraszállásáig nem tudták felülmúlni.

Ross – miután a súlyos károkat szenvedett Erebust és Terrort a Falkland-szigeteken kijavították – 1842. december 17-én ismét a sarki vizek felé vette az irányt. Ezúttal az volt a szándéka, hogy a Weddell-tengeren, James Weddell útját követve a lehető legdélebbre hatoljon. 1843. február 14-én keresztezte elődje útvonalát, azonban – várakozásaival ellentétben – a Weddell által leírt nyílt tenger helyett csak jéghegyeket és a zajló jég áthatolhatatlan tömegét találta, melyek megakadályozták az előrejutást. Kelet felé hajózott, követve a jégzajlás szegélyét, azt remélve, hogy utat talál dél felé. Útját gyakran sűrű köd nehezítette, és többször észak felé ki kellett térnie a jégzár elől. Február 27-én, a 7° nyugati hosszúságnál a szél végre délnek fordult és a jég is megritkult, így teljes vitorlázattal hajózhatott délnyugat felé. Végül 1843. március 5-én, miután harmadszor is átszelte a déli sarkkört, Ross 14°51’ nyugati hosszúságnál elérte a 71°30' déli szélességet. Mivel a zajló jég ismét útjukat állta és északkelet felől erős vihar fenyegetett, ezen a ponton Ross a visszafordulás mellett döntött.

Bár Rossnak nem sikerült partra szállnia az antarktiszi kontinensen, és nem tudta megközelíteni a déli mágneses pólus helyét sem, 1843-ban Angliába visszatérve lovaggá ütötték a földrajzi és tudományos felfedezések terén elért eredményeiért.

Otto Nordenskjöld expedíciója

bélyegkép|jobbra|Otto Nordensjöld Ross útját követően hosszú időn keresztül nem kísérelték meg, hogy behatoljanak a Weddell-tenger jéggel borított területére. 1901-ben dr. Otto Nordenskjöld, svéd geológus vezetésével tudományos expedíció indult a Weddell-tenger nyugati régiójába. A svéd Antarktisz-expedíció az Antarctic fókavadászhajó fedélzetén, a sarkvidéki hajózás területén komoly tapasztalatokkal rendelkező, norvég Carl Anton Larsen kapitány parancsnoksága alatt 1901. október 16-án hagyta el Göteborg kikötőjét. A kutatóút tervezett célja az volt, hogy egy tudósokból álló csoport részére téli szállást alakítanak ki a szárazföldön, a sarki nyár és ősz során tudományos kutatásokat és méréseket végeznek, majd a következő nyár során az Antarctic visszatér, hogy felvegye a csapatot.