A Gemini–9A (hivatalos jelöléssel: Gemini IXA) az amerikai Gemini-program hetedik emberes űrrepülése, egyben az embert szállító 19. űrhajó volt. A NASA ezzel a repüléssel tért át a Gemini–program új szakaszára, amelyben a már elért teljesítményeket (űrséta, randevú, dokkolás stb.) megismételték, illetve bonyolultabb formában végezték el újra, gyakoroltatván a pilótákat és a földi irányítást egyaránt. A Gemini IX elé hármas célt tűztek ki: dokkolás és űrséta végrehajtása, valamint széles körű tudományos kísérleti program, amelyből két cél volt a fent említett célok teljesítése. Az első számú cél teljesítése során egy Agena célrakétához dokkolt volna az űrhajó a Gemini VIII-hoz hasonlóan, majd a célrakéta hajtóművével manővereket végeztek volna. A tervezett űrsétán pedig az Agenával összekapcsolt űrhajó pilótája vizsgálta volna meg a céltárgyat, majd a Gemini hátuljára erősített, kísérleti rakétaszéket kellett volna összeállítania és repülést végezni.
A repülésre eredetileg Elliot See parancsnokot és Charlie Bassett pilótát jelölték legénységként, ám a start előtt három hónappal a kiképzésük közben a két űrhajós repülőkatasztrófát szenvedett. A kiképzés szerint az űrhajójuk gyártóhelyére, St. Louisba repültek kétüléses T–38-as gyakorlógépükkel, amikor a rossz időjárási körülmények miatt elvétették a futópályát, és az űrhajó gyártóüzemének tetejére zuhantak. A balesetben mindkét pilóta életét vesztette. A legénységi kijelölési szisztéma szerint a tartalékaik léptek a helyükre, így Tom Stafford lett a parancsnok és Gene Cernan a másodpilóta (míg az új tartalékok Jim Lovell és Buzz Aldrin lettek).
A startra először 1966. május 17-t tűzték ki, amikor az immár kialakult rutin szerint először az Agena célrakéta startolt a 14-es indítóállásból. A pályára állás előtt 10 másodperccel azonban az Atlas rakéta meghibásodott, a fúvókája rossz irányba állt és rögzült, ami miatt a rakéta a feje tetejére állt és pályára állás helyett a Föld felé vette az irányt, az Agena pedig lezuhant. A korábbi Agenát érintő kudarc miatt a NASA addigra kifejlesztett és legyártatott egy eszközt, az ATDA-t, ami az Agena hajtómű nélküli változata volt, egy passzív céltárgy, amely azonban rendelkezett dokkolószerkezettel. A NASA úgy döntött, ezt az eszközt állítja csatasorba, és a Gemini IX ehhez a céltárgyhoz indul és ezzel hajt végre randevút és dokkolást. A változtatás miatt a repülés jelét is megváltoztatták Gemini IXA-ra.
Az ismételt startot 1966. június 1-re tűzték, ki, amikor azonban ismét csak a céltárgy tudott pályára állni, az is hibásan. A radarjelek alapján a védő orrkúp nem vált le megfelelően az ATDA-ról. Viszont Cape Canaveral-en időközben a Gemini IXA sem tudott elstartolni. Az utolsó pillanatokban az irányítás egyik berendezésében támadt hiba, és mire elhárították, a rendkívül rövid (40 másodperces) indítási ablakon túlhaladt az idő, és az űrhajót nem tudták elindítani, 48 óra starthalasztásra került sor. 1966. június 3-án aztán már sikeresen elstartolt az űrhajó, amelynek az volt a feladata, hogy 3 keringésen belül randevút hajtson végre az ATDA-val. A randevú sikeresen végbe is ment, de az űrhajósok csak azt tudták megállapítani, hogy az orrkúp tényleg csak félig vált le és – Stafford leírása szerint – „mérges aligátort” formáz. A dokkolás végérvényesen meghiúsult.
A másik hangsúlyos művelet a program második – egyben sokkal nagyobb műszaki tartalommal megtöltött – űrsétája volt. Cernan a dokkolás elhalasztása miatt a repülés második és harmadik napjának fordulóján szállt ki az űrhajóból, hogy mintavételi és szerelési műveleteket végezzen, különös tekintettel egy AMU (Astronaut Mobility Unit – űrhajós mobilitási egység) nevű rakétaszékre. Cernan rendkívül nehéznek találta az űrsétát, az űrhajóra nem szereltek fel elég fogódzót a számára, aztán az űrséta második felében az izzadtságától a sisakja belülről bepárásodott, mivel nem is gondoltak párátlanító megoldásra előzőleg, ami meghiúsította az űrséta célját, az AMU összeszerelését és kipróbálását. Cernan kihevülve, teste teljesítőképességének határán, vakon mászott vissza a kabinba. A repülés így félsikerekkel ért véget 1966. június 6-án, amikor az űrhajó leszállt az Atlanti-óceánon.
Előzmények
A Gemini-program az Apollo-program Kennedy elnök általi bejelentéséből fakadt, ahhoz szorosan kapcsolódott. Az Egyesült Államok a hidegháború keretében az űrtevékenységet bevonta abba a politikai-ideológiai küzdelembe, amely a két világrendszer és annak két vezető hatalma között zajlott. A Szputnyik–1 felbocsátása által a Szovjetunió nyerte ennek a történelmileg űrverseny néven említett versengésnek az első aktusát, majd folyamatosan bocsátott fel űreszközöket az USA-t megelőzve. Az amerikai közvélemény ezt szinte háborús vereségnek ítélte meg, amelynek nyomán erős nyomás nehezedett az amerikai kormányzatra, hogy választ adjon ezekre az elsőségekre, maga is bizonyítván a képességet, hogy a másik hatalom is képes végrehajtani ilyen űrteljesítményeket, illetve a politikai nyomás abban is megnyilvánult, hogy az Egyesült Államoknak vissza kell szereznie a vezető szerepet az űrteljesítményeket illetően Jurij Gagarinnak a Vosztok–1-en történt 1961. április 12-i felbocsátása által a Szovjetunió újabb jelentős elsőséget söpört be, amelynek hatására az amerikai elnöki tanácsadók azt javasolták Kennedy-nek, hogy tűzzön ki egy olyan bombasztikus célt, amelynek elsőkénti teljesítése felülír minden korábbi sikert és vitathatatlan vezető szerephez juttatja annak végrehajtóját. Ez a cél lett a holdra szállás egy kilenc éves időkereten belül.
Ám a Hold elérésének bejelentése idején az amerikai űrkutatás egyszerűen nem állt olyan szinten, hogy homályos elképzeléseknél több legyen a NASA tarsolyában a feladat végrehajtásához. Sem eszközrendszerben, sem a holdra szálláshoz szükséges műveletekben nem állt ott a NASA és az éppen futó Mercury-program, hogy akárcsak biztos választ tudjanak adni arra, hogy a feladat végrehajtható. Ekkor merült fel a gondolat és igény, hogy a holdra szállás eszközeinek fejlesztését és a szintén szükséges folyamatok, műveletek kikísérletezését, a képesség igazolását válasszák ketté és az utóbbira indítsanak el egy párhuzamos, önálló űrprogramot, amelyben az űrhajósok Föld körüli pályán igazolhatják a képességet és kikísérletezhetik a holdi műveletek mikéntjét. A legfontosabb, kipróbálásra váló műveletek az űrrandevú, két űrhajó űrbéli összekapcsolása, dokkolása, az űrséta és a minél hosszabb – legalább egy holdi oda- és visszaüt időszükségletének megfelelő – időtávú repülés kivitelezése volt. Ezeket a feladatokat és ezek tetszőleges kombinációjának végrehajtását várták az újonnan életre hívott Gemini–programtól. A Gemini–program repülései egyesével mentek végig ezeken a feladatokon, majd egy második szakaszban számos űrhajósnak nyújtottak gyakorlási lehetőséget a későbbi, nagy cél tökéletes végrehajtása érdekében.
A Szovjetunióban is a Geminihez hasonló továbblépésen dolgoztak – bár teljesen titokban –, a Vosztok-program sikerei után a Szergej Koroljov vezette szovjet űrkutatás átlépett a Voszhod-programba, amelynek ugyanúgy a holdi műveletek lehetőségeinek (többszemélyes, manőverezhető űrhajó, űrrandevú, dokkolás, űrséta stb.) kidolgozása volt a célja. Mindemellett azonban a szovjetek továbblépése más tervezési elveken alapult és a Voszhod űrhajó nem volt manőverezhető, inkább a Vosztok űrhajó kisebb fokú átalakításából született, amely korlátázások árán, de lehetővé tette, hogy több űrhajós is helyet foglalhasson benne, illetve ráillesztettek egy légzsilipet, amellyel az űrsétá(ka)t tervezték végrehajtani.
A Voszhod–program első próbálkozása több űrhajós felbocsátása volt, a Voszhod–1 1964. október 12-én startolt megelőzve bármiféle Gemini űrhajót. A repülés sikeres volt, az űrhajóban Vlagyimir Komarov parancsnok, Borisz Jegorov orvos és Konsztanytyin Feoktyisztov fedélzeti mérnök (egyébként az űrhajó egyik tervezője) egy napos, 16 keringéses repülést teljesített. Ezzel ismét egy újabb űrbeli elsőséget (ti. az első többszemélyes űrhajó repülését) biztosítva a Szovjetunió számára. Amerikában ezt újabb lemaradásnak könyvelhették el. Majd ezután 1965. március 18-án, négy nappal megelőzve a Gemini–3-at Bajkonurból felszállt a Voszhod–2, fedélzetén Pavel Beljajev és Alekszej Leonov űrhajósokkal, hogy egy nem különösebben hosszú – 1 nap 2 óra 2 perces időtartamú – repüléssel egy újabb űrbeli elsőséget állítsanak fel: Alekszej Leonov a világon elsőként végzett űrsétát. Amerika lemaradása látszólag még mindig fennállt a korábbi programokhoz és űrteljesítményekhez hasonlóan, a szovjetek ismét előbb mutattak be űrműveleteket, mint ők.
Amit a szovjet híradások nem adtak közre, az az volt, hogy a világ első űrsétája, illetve az azt övező űrrepülés mennyire csak félsiker volt. Leonov ugyan negyed óráig kinn volt az űrben, ám az űrhajós és az űrruha kialakítása miatt alig tudott visszatérni az űrhajóba és kis híján belehalt az erőfeszítésbe (az űrruha a belső nyomástól annyira felfújódott, hogy Leonovból lényegében egy nagy Michelin-baba lett, aki nem tudott visszamászni az űrhajó zsilipjébe, ahonnan kijött, csak ha leeresztette az űrruha belső levegőjét, azt kockáztatva, hogy megfullad). A problémák később is folytatódtak: az űrkabinból is szivárogni kezdett a levegő, majd navigációs problémák miatt a fékezést kézi vezérléssel kellett kivitelezni. Ennek hatására a leszállás is több száz kilométerre a kijelölt helytől, Perm város közelében került sor. A mentőegységeknek negyvennyolc órájába telt, hogy a havas erdőből kimentsék az először halottnak hitt két űrhajóst.
A Gemini–program első fázisa
A program tervezett és végül végrehajtott repülései három nagy fázisra voltak oszthatók. Az első fázis három repülésből állt – két automata és egy embervezette repülésből – és azt volt hivatott igazolni, hogy a vadonatúj hardver megfelelően teljesít-e. Ennek eldöntésére az előző programhoz képest lényegesen kevesebb kísérlet is elegendő volt, kimaradt egy sor rendszerteszt, amelyet egyetlen repülésen, több szempont figyelembevételével is mérni tudtak, valamint kimaradtak az állatkísérletek is, hiszen teljes körűen igazolódott, hogy az élő szervezet képes a világűr körülményeinek elviselésére.
A program első felszállása a Gemini–1 volt, amelyre 1964. április 8-án került sor. Ezen a repülésen először tesztelték a Gemini űrhajó és a Titan II rakéta integritását, illetve az együtt repülési kondícióit. A kabin ezúttal nem volt egy teljes értékű űrhajó részben amiatt, hogy magának az űrhajónak a fejlesztése elhúzódott és még nem állt készen egyetlen példány sem a repülésre, részben amiatt, hogy főként csak mérési eredményekre volt szükség és nem valós repülési eredményekre. Ezért az űrhajó inkább csak egy üres héj volt, amelyet műszerekkel töltöttek meg. A repülés tervezők nem terveztek irányított visszatérést, mindössze három Föld körüli keringésig rögzítették az űrhajó adatait, amelyek mindenben kielégítő eredményt hoztak. A repülést magát úgy tervezték, hogy az űrhajó nagyjából három és fél nap elteltével a felső légkör természetes fékező hatására magától visszasüllyedjen a sűrűbb légrétegekbe és elégjen. Ennek elősegítésére a mérnökök négy lyukat fúrtak a hőpajzsba. Végül a rakéta 7 másodperces továbbműködése miatt a tervezettnél kissé magasabb pályára állt a Gemini–1, így a tervezett három és fél nap helyett négy nap múlva zuhant vissza Földre az űrjármű 1967. április 12-én, a déli Atlanti-óceánon Dél-Amerika és Afrika között, minden repülési célkitűzést hibátlanul teljesítve.