Anton Webern (Bécs, 1883. december 3. – Mittersill, 1945. szeptember 15.) osztrák zeneszerző és karmester. A huszadik század kiemelkedő zeneszerzője és a modern zene egyik kimagasló mestere.

A Bécsi Egyetemen 1902-től 1906-ig filozófiát és zenetudományt tanult, utóbbit Guido Adler kollégiumában. 1904-től 1908-ig Arnold Schönberg növendéke volt. Fiatalkori kompozícióit Wagner és Richard Strauss hatása alatt írta, ezeket a hatásokat 1908-ban írt Passacagliájában (Op. 1) összegezte. A tizenkét fokú hangrendszer szabad használata után áttért a Schönberg által kifejlesztett szeriális technikára (Drei Volkstexte – 1924). Bécsben aktív tevékenységet fejtett ki Schönberg és avantgardista köre mellett. 1922–34 között a Munkás Szimfonikus Hangversenyeket vezényelte és munkásénekkarokat vezetett. 1927-től az Osztrák Rádióban is dirigált, majd lektorálási munkákat végzett az Universal kiadónál. 1933-ban kezdett tanítani. A második világháború vége felé a tiroli Mittersillben keresett menedéket. 1945. szeptember 15-én, már a szövetséges megszállás idején, itt érte a halál, amikor az érvényben lévő kijárási tilalom ellenére, hogy alvó unokáit ne zavarja, a háza elé kilépve akart elszívni egy szivart, mire egy amerikai katona agyonlőtte.

Halála idején alig ismerték zenéjét, amely azonban az utóbbi negyedszázad alatt világszerte elterjedt, és 1962-ben megalakult a Nemzetközi Webern Társaság. A húszas években írt dodekafon művei (Drei Volkstexte, Op. 17; Vonóstrió, Op. 20) a zeneszerzői technikának arról a pontjáról indultak el, ahová Schönberg és Berg érett művei megérkeztek. Webern azonban ennél is tovább ment, amikor a dodekafon szerkesztést szeriális struktúrává fejlesztette. Ez volt a leghatározottabb elfordulás a zeneszerzés múltjától, gyökeres szakítás az európai zene egész hagyományával. A szeriális zene rövid eszmevillanásokban történő, olykor alig érzékelhető, minden addigi jelrendszernél tömörebb megnyilatkozása volt, ahol nemcsak a harmóniák rendjének kötöttsége bomlott fel, nemcsak a dallam folytonossága oldódott meg, de a hangszerek funkciója is minimális jelzések minimális időtartamára szorítkozott, és a hangmagasság regiszterei is rendkívüli gyorsasággal váltakoztak, így emelve ki a hallgatót a tér és idő stabil kereteiből. Az egyes hang hangzása és színe itt a zeneszerző műgondjának fő feladata (Klangfarbenmelodie), mert ezzel kell egy másodperc alatt kifejeznie mindazt az emocionális tartalmat, amit elődei olykor egy teljes tételen át közvetítettek. Ennek az elvnek következetes megvalósítása okozza Webern műveinek végletes rövidségét és érzékenységét.

Életpályája Származása és tanulmányai bélyegkép|Emléktábla Webern szülőházán (Bécs, Löwengasse 53.) Webern őseiről keveset tudni. 1939-ben, amikor a náci hivatalnokok a zeneszerzőt is rákényszerítették okmányainak beszerzésére, kiderült, hogy nemesi származású családból (Weber Freiherr von Webern) származott, a Bolzano-közeli Salurnból. Édesapja, Carl von Webern (1850–1919) azonban már nem használta a nemesi címet (freiherr), és polgári foglalkozást választott: bányamérnök lett. E területen az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legtöbbre becsült elméleti és gyakorlati szakembere volt. Magabiztos, erőskezű családfő volt, akinek a művészetekhez ugyan nem volt érzéke, de művelt és olvasott ember lévén, gyermekeiből is tisztes polgárokat, képzett értelmiségieket akart nevelni. 1877-ben kötött házasságot Amelie Antonia Geerrel, egy gazdag mürzzuschlagi hentes leányával. A házasságból három gyermek született, közülük másodikként az egyetlen fiú, a zeneszerző Anton Friedrich Wilhelm Webern, 1883. december 3-án, Bécsben.

Zongoratanulmányait édesanyja irányításával, négyesztendős korában kezdte. Az iskolát is szülővárosában kezdte, de 1890-ben apját Grazba nevezték ki bányafelügyelőnek, így ott folytatta tanulmányait. 1894-ben Klagenfurtban telepedtek le. Itt ragadt az ifjú Webernre az az ízes vidéki beszédmód, amelyen később még legjobb barátai is szórakoztak. Itt kezdte el 1895 táján rendszeres zenei tanulmányait, Edwin Komauer vezetésével. Hivatalosan csak zongorára és csellóra tanította Webernt – rövidesen a klagenfurti amatőr zenekar gordonkaszólamában játszott –, de fokozatosan megismertette a zeneelmélettel is. 1902 elején ismerte meg Gustav Mahler II. szimfóniáját is, amely megragadta, bár Richard Straussért akkor még jobban lelkesedett. Mesterének köszönhetően Webern már tizenhat éves korában alapos zeneelméleti képzettségre valló, technikailag szépen megoldott dalokat, csellódarabokat komponált. Első művei dalok voltak (Vorfrühling, Wolkennacht, Tief von fern, Wehmut, Richard Avenarius és Richard Dehmel szövegeire). Mesterének jóvoltából ismerte meg Hugo Wolf művészetét is, aki az ifjú Webern első példaképe lett. Mivel Wolf volt a Wagner-kultusz leglelkesebb ausztriai progagálója, így Webern életének következő nagy élménye természetesen Wagner munkásságának megismerése lett.

Az apa nem akart muzsikus-fiat, nem érezte őt elég tehetségesnek, viszont biztos kenyeret akart a kezébe adni, így mezőgazdasági technikumba íratta be, hogy azután megbízza birtokuk, a Preglhof vezetésével. Webern ennek ellenére már 1901-ben eldöntötte, hogy zenei pályára lép és karmester lesz belőle. 1902-ben Klagenfurtban leérettségizett. Sikerült meggyőznie apját zenei jövőjét illetően, aki megengedte, hogy a nyár folyamán Bayreuthba utazzék. Első bayreuthi utazásom, 1902 augusztus címmel részletes naplót vezetett erről a fontos eseményről, megtűzdelve Parsifal és A nürnbergi mesterdalnokok kottaidézetekkel. Kapóra jött, hogy apját kinevezték miniszteri tanácsosnak és a család (a két lány közben férjhez ment) áttelepült Bécsbe. Apja úgy döntött, ha zenét akar tanulni, iratkozzék be az egyetemre, szerezze meg a filozófiai doktorátust.

Tanulmányait 1902 őszén kezdte el. Az egyetem zenetudományi intézetét Guido Adler vezette, nagy Wagner-rajongó, Mahler barátja, később Schönberg tisztelője. Már első egyetemi évei alatt rengeteget járt hangversenyre, operába. Aktív muzsikálásra vágyott. Előbb az Akadémiai Wagner Társaság kórusában énekelt néhány alkalommal, Felix Mottl, Richter János, Nikisch Artúr vezényletével. De legnagyobb élménye az volt, hogy Mahler keze alatt is muzsikálhatott. Csellótanulmányait Bécsben is folytatta, előbb Franz Schmidt zeneszerzőnél és gordonkaprofesszornál, majd a Konzertverein másodcsellistájánál, Josef Hašánál.

Év közben nem foglalkozott zeneszerzői terveivel, a szünidőben azonban ezeknek szentelte idejét. 1904-ben azután döntő lépésre szánta el magát: Heinrich Jalowetz társaságában Berlinbe utazott, azzal az elhatározással, hogy az akkor legtekintélyesebb német professzor, Hans Pfitzner zeneszerzés-növendéke legyen. Webern ismét Mahler – akiért őszintén rajongott – miatt változtatta meg tervét, ugyanis első találkozásukkor Pfitzner becsmérelni kezdte Mahlert, mire Webern nyomban felpattant és távozott. Visszatért Bécsbe, ahol Arnold Schönberg tanítványa lett, aki életének döntően új irányt adott.

Schönberg tanítványaként bélyegkép|Arnold Schönberg Webernt Adler küldte kompozícióival (dalaival) Schönberghez, aki a hagyományos konzervatóriummal szemben új módszereket tanított. Schönberg befogadta tanítványai közé, és 1904 őszétől négy teljes tanéven át volt tanítványa. Mestere pedagógiai tevékenységének legizgalmasabb évei voltak ezek, hiszen maga is ekkor tanulta meg, mi tanítható a zeneszerzés mesterségéből. Schönberg Összhangzattana (Harmonielehre) már valamelyes képet ad zseniális pedagógus-munkájáról, de későbbi könyvei, növendékeinek visszaemlékezései (például Webern 1912-es írása), sőt immár saját könyvei, még sokoldalúbban mutatják be a Schönberg-tanítást. Módszere az analízisen alapult. Csupán „klasszikus" mesterekből tanított, soha nem a saját példájából. Mindenekelőtt Beethoven és Brahms állt elemzéseinek középpontjában. Ezeken az órákon fejlődött ki növendékeinek, köztük Webernnek a kiválasztott cél hibátlan megvalósítására, a dolgok közt sokoldalúan rendet, összefüggést teremtő zeneszerzői logikára törekvő önfegyelme. Webern nemhogy nem volt kivétel, de talán egyik legszenvedélyesebb követője lett Schönbergnek.

A Schönbergnél eltöltött négy évről keveset tudni. Nyarait nagyrészt a karintiai családi birtokon töltötte. Itt hunyt el 1906. szeptember 7-én édesanyja, és ezt a súlyos csapást csak sokára heverte ki. Későbbi feleségét, Wilhelmine Mörtlt is Karintiában ismerte meg 1904-ben, s 1906-tól már leveleket küldött a Genovában, Párizsban tartózkodó lánynak. A különösképp 1903–1904-ben megszaporodó daltermés java is szerelmes dal, közülük nem egy Preglhofban keletkezett.

Miután 1908-ban befejezte tanulmányait Schönbergnél, két évig valószínűleg korrepetitorként és karmesterként biztosította a megélhetését, de az 1908-at követő két évről alig maradt fenn életéről szóló dokumentum. Egyelőre Bécsben akart maradni, hiszen ott élt Schönberg. Mesterüknek köszönhették, hogy 1908. november 8-án a Konzertverein nagytermében a Schönberg-tanítványok nyilvános hangversenyen debütálhattak. Webern itt vezényelte el passacagliáját. Schönberg révén megismerte a Universal Edition zenekiadó igazgatóját, akivel egy évvel később szerződést kötött.

Anyagi gondok és házassága Vezényelni ugyan soha nem tanult, de a század elején még nem karmester-szakon sajátították el ezt a mesterséget, hanem a gyakorlatban. Egyes dokumentumok tanúsága szerint 1908 nyarán a Bad Ischl-i Kurorchester másodkarmestereként kapott állást. Operetteket vezényelt, és ekkor kezdett el operatervén dolgozni Maurice Maeterlinck szövege alapján (Alladine és Palomides), sőt barátjától, Ernst Dieztől is librettót kért. Ősszel visszatért Bécsbe, és a következő másfél esztendő alatt valószínűleg itt próbálkozott korrepetitorsággal és vezényléssel (közben talán Innsbruckban is). 1910 májusában, a nyári szezon idejére Teplitzbe szerződött a színházhoz, ahol elsőnek Leo Fall Elvált asszony című operettjét vezényelte.

Webern életének alakulását még esztendőkig befolyásolta, hogy hol volt éppen Schönberg és mit csinált. 1911-ben például Schönberg ismét átköltözött Berlinbe. Már 1910 októberében odalátogatott, hogy tanúja legyen első külföldi zenekari bemutatójának, a Pelleas előadásának (a karmester Oskar Fried volt, aki később Webern-zenét is dirigált.) Mesterével októberben Webern is Berlinben járt; onnan utazott tovább új állomáshelyére, Danzigba. Az ekkor kezdődő négy esztendő hiteles története csak naplóinak és Alban Berggel folytatott levelezésének köszönhetően ismert. Ebben az időszakban alakult át lelkes, fanatikus fiatalemberből befelé élő, megkeseredő, az élettől keveset váró, anyagi gondoktól őrlődve csendes alkotóórákra vágyódó felnőtté.

Megtelepedni egyelőre sehol sem tudott, és minden alkalmat megragadott, hogy valami ürüggyel elutazzék, barátok közé. 1910 októberétől 1911 tavaszáig élt Danzigban, ahol a színház első karmestere egykori Schönberg-növendéktársa, Heinrich Jalowetz volt. Ő vette gondjába, de Webernnek minden igyekezet ellenére csak operettek dirigálása jutott, sőt még a kórust is neki kellett korrepetálnia. Ráadásul elviselhetetlen teher volt számára a város kellemetlen, porosz kulturális légköre. Itt, Danzigban vette feleségül, sokéves ismeretség után, Wilhelmine Mörtlt, 1911. február. 22-én, külön engedéllyel, ugyanis unokatestvérek voltak. A családalapítás nem a legszerencsésebb csillagzat jegyében indult. Anyagi gondjaikat tetézte, hogy már útban volt első gyermekük. Felesége, egy bécsi ügyvéd leánya, elvárta, hogy biztos körülmények között éljenek. Mindamellett Minna asszony hűséges társnak bizonyult. Három lányuk született Amalie (1911), Maria (1913), Christine (1919) és egy fiuk, Peter (1915).