A farizeusok (héberül: פְּרוּשִׁים, pərūšīm; arámiul: פְּרִישַׁיָּא, pərīšayyā; görögül: Φαρισαῖοι, Pharisaioi) a Második Templom korának egyik zsidó vallási és társadalmi irányzata volt. A források a Kr. e. 2. századtól említik őket; az 1. században a szadduceusokkal, az esszénusokkal és más csoportokkal együtt a korabeli judaizmus sokszínű világának részét képezték. Az írott Tóra mellett mérvadónak tartották az „atyák hagyományait”, vagyis azokat a továbbadott vallásjogi értelmezéseket is, amelyek nem szerepeltek minden részletükben az írott törvényben. A források a halottak feltámadásának hitét és a Tóra mindennapi alkalmazását is a farizeusi hagyományhoz kapcsolják.E. P. Sanders: Judaism: Practice and Belief, 63 BCE–66 CE. London: SCM Press, 1992.Anthony J. Saldarini: Pharisees, Scribes and Sadducees in Palestinian Society: A Sociological Approach. Új kiadás. Grand Rapids: Eerdmans, 2001.Joseph Sievers – Amy-Jill Levine (szerk.): The Pharisees. Grand Rapids: Eerdmans, 2021.
A farizeusok nem alkottak modern értelemben vett egységes politikai pártot, és a későbbi rabbik sem tekinthetők változatlan folytatásuknak. Tanításaik és törvényértelmezésük több eleme mégis tovább élt a templom Kr. u. 70-es pusztulása után kialakuló rabbinikus judaizmusban. A korai rabbik rendszerint nem nevezték magukat farizeusoknak, a Misna Kr. u. 200 körüli világa pedig már más történeti és intézményi környezethez tartozott.Shaye J. D. Cohen: „The Significance of Yavneh: Pharisees, Rabbis, and the End of Jewish Sectarianism”. Hebrew Union College Annual, 55 (1984), 27–53.Joseph Sievers: „Who Were the Pharisees?” In: James H. Charlesworth – Loren L. Johns (szerk.): Hillel and Jesus: Comparisons of Two Major Religious Leaders. Minneapolis: Fortress Press, 1997. 137–155.
A későbbi keresztény farizeusképet nagymértékben alakították az Újszövetség konfliktustörténetei, mindenekelőtt Máté evangéliuma 23. fejezete. A „farizeus” ezért több európai nyelvben a „képmutató” vagy „álszent” ember átvitt megnevezésévé vált. Ez a jelentés nem jellemzi a történeti csoportot. A magyarban a történeti értelem a 15. század végéről, az „álszent, képmutató” jelentés pedig a 17. századból adatolható.
A név eredete
A görög Pharisaioi a héber pərūšīm, illetve az arámi pərīšayyā átírása. A nevet általában a héber pāraš („elkülönít”, „elválaszt”) igéből származtatják; hagyományos jelentése ezért „elkülönültek”. Az ókori források nem árulják el, hogy ez az elkülönülés pontosan kitől vagy mitől való távolságtartást jelölt. A héber és arámi előfordulások ritkasága miatt az is elképzelhető, hogy kezdetben kívülállók nevezték így a csoportot.
Az elkülönülés a rituális tisztaságra, az étkezési közösség határaira vagy a hellenizáló irányzatoktól való távolságtartásra egyaránt vonatkozhatott. Az ókori források azonban nem adnak egységes, minden farizeusra érvényes meghatározást.
Történelmi háttér
A Második Templom kora a babiloni fogság utáni templom újjáépítésétől Kr. u. 70-ig tartott. Júdea előbb a Perzsa Birodalom, majd a hellenisztikus királyságok, később a zsidó Hasmoneus-dinasztia, végül a Római Birodalom fennhatósága alá került. A jeruzsálemi templom maradt az áldozati kultusz központja, mellette azonban a zsinagógák, a helyi közösségek és a Tóra tanulmányozása is egyre nagyobb szerepet kapott. A kor zsidó irányzatai főként a törvény értelmezéséről, a papság tekintélyéről és az idegen uralomhoz való viszonyról vitáztak.Shaye J. D. Cohen: From the Maccabees to the Mishnah. 3. kiadás. Louisville: Westminster John Knox Press, 2014.
A Tóra – szűkebb értelemben Mózes öt könyve – a vallási élet, az istentisztelet, a családi rend, az ünnepek és a mindennapi gyakorlat alapja volt. Az írott szöveg számos élethelyzetre nem adott részletes előírást, ezért a parancsokat értelmezni és új körülményekre alkalmazni kellett. A farizeusok az „atyák hagyományait” is kötelezőnek tekintették, és ezek segítségével értelmezték az írott Tórát.Paul Mandel: „Scriptural Exegesis and the Pharisees in Josephus”. Journal of Jewish Studies, 58. évf. 1. sz. (2007), 19–34.
A vallásjogi viták arról szóltak, miként kell a Tórát konkrét helyzetekben követni. A földművelés, az étkezés, az ünnepek, a házasság, a tisztaság és a szombat megtartása mind olyan terület volt, ahol az általános parancsokból gyakorlati szabályok születtek. A farizeusi hagyomány különösen nagy figyelmet fordított erre a mindennapi jogértelmezésre.
A Kr. e. 2. század közepén a Szeleukida Birodalom jeruzsálemi valláspolitikai intézkedései és a júdeai elit belső konfliktusai válságot idéztek elő. A makkabeus felkelés nyomán létrejött Hasmoneus államban a világi és a főpapi hatalom egy kézben összpontosult. A dinasztia törvényességéről, a templomi vezetésről és a hellenisztikus kultúrához való viszonyról folyó viták közegében rajzolódnak ki a farizeusok, a szadduceusok és az esszénusok.Kenneth Atkinson: „Portrayals of the Pharisees and the Sadducees in the Qumran Texts and Josephus”. The Qumran Chronicle, 25 (2017), 15–29.
A szadduceusok főként a templomhoz és a papi elit egy részéhez kapcsolódtak, és az írott törvényen kívüli hagyományok kötelező erejét nem ugyanúgy fogadták el, mint a farizeusok. Az esszénusokhoz kötött közösségek szigorúbb elkülönülést és saját közösségi életformát követtek. A Holt-tengeri tekercseket gyakran az esszénus mozgalommal hozzák összefüggésbe, bár az azonosítás több részlete vitatott. A farizeusok nem papi mozgalomként működtek, és a források szélesebb társadalmi kapcsolataikról tudósítanak.
A Második Templom korában a „tiszta” és „tisztátalan” állapot elsősorban kultikus, nem erkölcsi kategória volt. A Tóra szabályozta, milyen állapotban lehet részt venni bizonyos vallási cselekményekben, milyen ételek fogyaszthatók, és miként állítható helyre a rituális tisztaság. Egyes farizeusi körök a templomi és papi tisztaság mintáit a hétköznapi étkezésben is követték, így a családi asztal is a vallási fegyelem egyik színterévé vált.
Az étkezés, a tized, a tisztaság és más hétköznapi kérdések révén a Tóra megtartása a templomon kívül is láthatóvá vált. A farizeusi tanítás népi tekintélye részben ebből fakadhatott: olyan helyzetekre adott vallásjogi választ, amelyekkel a nem papi lakosság naponta szembesült. Iosephus nagy befolyást tulajdonít a csoportnak, de a júdeai zsidóság jelentős része feltehetően egyik ismert irányzathoz sem tartozott szorosan.
Források
A farizeusokról kevés közvetlen ókori forrás maradt fenn. Legfontosabb forrásaink Iosephus Flavius történeti művei, az Újszövetség, a Kr. u. 2. századtól szerkesztett rabbinikus irodalom, valamint a Holt-tengeri tekercsek és más korabeli zsidó szövegek. Más korban és más céllal születtek, ezért a csoportot is különböző nézőpontból ábrázolják.
Iosephus Flavius a farizeusokat a szadduceusokkal és az esszénusokkal együtt a zsidóság „irányzatai” vagy „iskolái” közé sorolja. Művei nélkülözhetetlenek a Hasmoneus- és Heródes-kor történetéhez. Iosephus római olvasóknak írt, saját politikai múltját is magyarázta, és görög filozófiai fogalmakkal ismertette a zsidó csoportokat. Steve Mason ezért a farizeusokról szóló megjegyzéseit mindig az adott mű céljával és szerkezetével együtt értelmezi.Steve Mason: Flavius Josephus on the Pharisees: A Composition-Critical Study. Leiden: Brill, 1991.
Az Újszövetségben a farizeusok főként Jézus vitapartnereiként, az Apostolok cselekedeteiben pedig a korai keresztény mozgalommal kapcsolatban jelennek meg. Az egyes könyvek eltérően ábrázolják őket: Máté evangéliuma élesebb hangú, Lukács evangéliuma és az Apostolok cselekedetei kedvezőbb vagy kétértelmű jeleneteket is őriz, János evangéliuma pedig Nikodémus alakjával összetettebb képet ad. Az evangéliumi elbeszélések történeti emlékeket, irodalmi szerkesztést és teológiai értelmezést egyaránt tartalmaznak.Mary Marshall: The Portrayals of the Pharisees in the Gospels and Acts. Forschungen zur Religion und Literatur des Alten und Neuen Testaments 254. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 2015. .
A Misna – a rabbinikus vallásjogi hagyomány Kr. u. 200 körül összeállított alapgyűjteménye –, a Tószefta, a Talmudok és a midrásirodalom számos régebbi hagyományt őriz. Ismert formájukat több nemzedékkel a Kr. u. 70 előtti farizeusok után nyerték el, ezért a bennük szereplő adatokat csak forráskritikával lehet a korábbi időszakra vonatkoztatni. A rabbik és a farizeusok között ugyanakkor több valós eszmei folytonosság is felismerhető.Jacob Neusner: The Rabbinic Traditions about the Pharisees before 70. 3 kötet. Leiden: Brill, 1971.
A Holt-tengeri tekercsek nem nevezik meg egyértelműen a farizeusokat. Egyes kutatók a héber dôrĕšê ḥălāqôt („sima dolgok keresői”) gúnynév mögött látják őket, más azonosítások is születtek. A tekercsek közvetlenül tanúskodnak a korszak vallásjogi vitáiról: a tisztaság, a templomi rend, a házasság és a Tóra értelmezése több közösséget is élesen szembeállított egymással.Etka Liebowitz: „Hypocrites or Pious Scholars? The Image of the Pharisees in Second Temple Period Texts and Rabbinic Literature”. Melilah: Manchester Journal of Jewish Studies, 11. évf. 1. sz. (2015), 53–67. DOI: 10.31826/mjj-2015-110105.
Történetük
Korszak / időszak Történeti és politikai helyzet Vallási és társadalmi jellemzők KialakulásKr. e. 2. század A makkabeus felkelés és a Hasmoneus állam kialakulásának korában tűnnek fel. A korábbi haszidokkal való kapcsolat lehetséges, de közvetlen folytonosságuk nem igazolható. A Tóra gyakorlati alkalmazása és a templomi hatalom kérdése kerül előtérbe. Fontossá válnak az ősöktől átvett vallásjogi hagyományok. Hasmoneus-korKr. e. 2–1. század Ióannész Hürkanosz és utódai idején a források a farizeusok és a Hasmoneus uralkodók közötti konfliktusokról tudósítanak. Alexandra királynő alatt Iosephus nagyobb farizeusi politikai befolyást említ. A szadduceusokkal folytatott viták középpontjában az „atyák hagyományainak” kötelező ereje áll. A nézetkülönbségek a tisztaságra, a templomi rendre és a családjogra is kiterjednek. Heródes és a korai római uralomKr. e. 37 – Kr. u. 6 Nagy Heródes korából Iosephus több farizeus személyt és csoportot említ. Egy hűségeskü megtagadásakor több mint hatezer farizeusról ír.Iosephus Flavius: Antiquitates Iudaicae 17.41–45. Iosephus a törvény avatott ismerőiként és a nép körében tekintélyes irányzatként ábrázolja őket. Pontos társadalmi összetételük nem ismert. Az I. századKr. u. 1–66 Az Újszövetségben gyakran Jézus vitapartnerei. Pál apostol farizeusnak nevezi magát; az Apostolok cselekedetei Jézus-követő farizeusokat és Gamáliel fellépését is említi. Központi tanításaikhoz kapcsolódik a feltámadás hite, valamint az angyalok és szellemek létezése. A források a szombat, a tisztaság, az étkezés, a tized és az atyák hagyományai körüli vitákat is hozzájuk kötik. A zsidó–római háborúKr. u. 66–70 Farizeusi kötődésű személyek többféle politikai szerepben jelennek meg. Jeruzsálem és a templom pusztulása 70-ben gyökeresen átalakítja a zsidó intézményeket. Az áldozati kultusz megszűnése után nagyobb súlyt kap az ima, a Tóra tanulása és a közösségi vallásgyakorlat. A templom pusztulása utánKr. u. 70-től A „farizeus” csoportnév fokozatosan eltűnik a forrásokból. A rabbinikus hagyomány Jochanan ben Zakkaihoz és Javnéhoz kapcsolja a tanulás újjászervezését; a „jamniai zsinat” régebbi modelljét a mai kutatás nagyrészt feladta. A farizeusi hagyomány több eleme beépül a rabbinikus judaizmusba. A folytonosság vallási és jogértelmezési, nem egyszerű szervezeti átöröklés.
A farizeusok eredetét sokáig a Makkabeusok könyveiben említett jámbor haszidokból vezették le. A két csoportot a Tóra iránti elkötelezettség és a hellenisztikus vallási-politikai nyomással szembeni ellenállás rokonította a régebbi kutatásban. Közvetlen szervezeti leszármazásukra nincs ókori adat; a farizeusi mozgalom a Hasmoneus állam vallási és politikai konfliktusai között formálódott.