Rovinj () város és község Horvátországban, Isztria megyében. Közigazgatásilag még Rovinjsko Selo település tartozik hozzá. Számos szállodájával és turistalátványosságával egyike az ország legjelentősebb turisztikai központjainak. Kulturális és művészeti centrum, iskolákkal, múzeumokkal, galériákkal, tudományos intézményekkel. Fejlett a dohányipar, az élelmiszeripar, a borászat és a halászat. A kedvező fekvés, az enyhe éghajlat, a dús földközi-tengeri növényzet megfelelő feltéteket biztosít a turizmus fejlődéséhez.
Fekvése Rovinj egy kiálló szirtfokra épült festői szépségű városka az Isztriai-félsziget nyugati részén, Porečtől 15 km-re délkeletre. Területe a Lim-öböltől Veštarig nyúlik. Elérhető Pazin felől az A8-as és Póla felől az A9-es autópályán, a róla leágazó 303-as főúton. A tulajdonképpeni városmag két, egy kis félszigeten (egykori szigeten) emelkedő dombon fekszik. A város szíve, a Szent Eufémia-templom a 30 méteres Montén magaslik.
Története Rovinj az ókor végéig A régészeti leletek tanúsága szerint a mai Rovinj területén már a történelem előtti időben is éltek emberek. A sziget nyugati része a bronzkorban és a vaskorban az i. e. 5. évezred és i. e. 15. század között népesült be; a magaslatokon többszörös föld- és kősánccal védett várakat, erődfalvakat építettek. A csatorna a mai főtér helyén húzódott.
A legújabb régészeti feltárások eredményei azt igazolják, hogy az egykori szigeten már az i. e. 2. évezredben volt település. Az Isztriát uraló hisztri törzs a görögökkel és az etruszkokkal is élénken kereskedett. A rómaiak hosszú, véres harcokkal hódították meg a környéket; a félsziget nevét adó hisztri törzs hatalmát végleg i. e. 177-ben számolták fel. Rovinj első fennmaradt írásos említését egy ismeretlen ravennai szerző „Cosmographia” című munkájában találhatjuk Castrum Rubini alakban. A 7. században írt munka legtöbb adata az 5. századról szól, amiből a rovinji olasz történész, Benussi arra következtetett, hogy Rovinjt a 3-4. században alapíthatták. Annak ellenére, hogy a települést fal és három bástyatorony védte, azt többször feldúlták.
Az 5. századtól a velencei uralomig A rómaiak után a keleti gótok, a hunok és a bizánciak uralma következett. Támadásaik elől a latin nyelvű lakosság a környező és biztonságosabb Mons Albanus-, Sv. Katerina, Sv. Andrija és Cissa szigetekre húzódott vissza – Cissát már az 1. században idősebb Plinius is megemlíti. Rubini vára (Castrum Rubini) nagyjából a mai Szent Eufémia-székesegyház helyén állt, benne egy akkor még Szent György tiszteletére szentelt templomocskával.
A szlávok a 7. században telepedtek meg a környéken (Batár, 2007). A szigetet a bizánciaktól előbb a longobárdok foglalták el, majd miután Nagy Károly frank császár meghódította királyságukat, a Frank Birodalom része lett. A hűbérviszonyok között a város korábbi önállóságának nagy részét és jelentőségét elveszítette. Erről árulkodik az a tény, hogy 804-ben a birodalmi nagygyűlésen csak mint várat (castrum) említik.
Bár a tenger felől magas sziklák, a szárazföld felől erős falak védték, Isztria több településéhez hasonlóan többször is lerombolták és felégették. Az akkor már „Ruigno, Ruginio, Ruvigno” néven említett települést a szárazföld felől 876-ban a Domagoj vezette horvátok, a tenger felől 865-ben és 887-ben neretvánok, 819-ben és 842-ben szaracénok támadták meg.
Egyházilag sokáig a Pólai egyházmegyéhez, majd 966-ban a poreči püspök fennhatósága alá tartozott, 1208-ban az aquileiai pátriárkához került.
A 10. és 11. században Isztria nagy hatalmú német hűbérurak birtoka volt, és ők jóindulatúan tekintettek a Velencei Köztársaság politikai és gazdasági erősödésére. A város vezetésének a korábbi önállóság visszaszerzéséért egyfelől az aquileiai pátriárkával, másfelől a tengeri hatalom Velencével kellett megküzdenie – közöttük egyensúlyozva a kiváltságok megszerzésért hol egyikük, hol másikuk felé hajlott. 1188-ban Rovinj aláírta Raguzával (Dubrovnik) a kétoldalú kereskedelemről és az árucseréről szóló „Renovatio pacist”. A 13. században többször összetűzésbe került a nyugat-isztriai városokkal, Pirannal és Koperrel. A Serenissima úgy határozott, hogy az Észak-Adria térségét, a Velencei-lagúnát és Isztriát katonai védelme alá vonja. Rovinj a többi isztriai várossal együtt úgy vélte, hogy Velence tengeri hadereje megfelelő védelmet nyújt kereskedelmi és tengerészeti érdekeihez és 1283-ban Poreč, Novigrad és Umag példáját követve meghajolt a velencei akarat előtt. Ezzel kezdődött a több évszázados velencei uralom.
Rovinj a velencei uralom alatt 250px|bélyegkép|jobbra|Az Óratorony a szárnyas oroszlánnal A Velencei Köztársaság megadta a látszólagos szabadságot, de fenntartotta a jogot a városi elöljáró – a podeszta – jelölésére, és az ő illetékessége az egyházi, politikai, igazgatási, kereskedelmi és más ügyekre egyaránt kiterjedt. A podeszta természetesen velencei volt. Rovinjnak csak korlátozott önállóság jutott, a tanács munkájában csak néhány kiváltságos család képviselője vehetett részt. A város statútuma a 15. században már három könyvből állt – az első a közigazgatásról, a második a polgárjogokról, a birtokokról, földekről, marhákról és legelőkről, a harmadik a bűnökről, a büntetésekről és az adókról rendelkezett. A velencei gazdaság hajtóereje a kereskedelem volt, így Rovinjban is nőtt az áruforgalom, mely a településnek már határozott városi jelleget adott; a halászok és földművesek mellett megjelentek a kézművesek, a kereskedők és a tengerészek. A 14. században megalapították az első testvériségeket: a földbirtokosokét és földművesekét, a tengerészekét, a kőfaragókét, a halászokét stb. Rovinj a középkori Isztria legforgalmasabb, legnagyobb kikötője lett. Kettős védfallal vették körül, és azokat három bástyával erősítették meg, de gazdagsága túlságosan is vonzó célponttá tette. 1280-ban uszkók kalózok dúlták fel (Batár, 2007).
A tengerészet fejlődése a kikötővárosok rivalizálásához, majd fegyveres összecsapásaihoz vezetett. A Földközi-tenger uralmáért Velence háborúba keveredett Genovával, amelynek hajóhada 1379-ben elfoglalta, és lerombolta Rovinjt. A genovaiak még a város védőszentjének ereklyéit is magukkal vitték, és azok csak 1401-ben kerültek vissza. Isztria középső területei 1374-ig a goricai (Gorizia, Görz) grófsághoz tartoztak, majd ennek bukása után pazini grófságként a Habsburg-ház uralma alá kerültek. A két nagyhatalom, Velence és a Habsburgok érdekellentétei gyakran fegyveres összetűzésekbe torkolltak.
Isztriát a középkorban többször is járványok pusztították, de a kedvező éghajlatú Rovinjt ezek részben megkímélték. Az uszkókok és a velenceiek háborús összecsapásaik során a várost az uszkók kalózok kétszer (1579-ben és 1599-ben) is lerombolták, és felégették. A török hódítás elől Isztria középső területeiről, Boszniából, Dalmáciából, de még Albániából és Görögországból is sok menekült érkezett a városba, amelynek lakossága így ugrásszerűen megnőtt. Itália északi részeiről is érkeztek betelepülők.
A 17. században mintegy 3500-an menekültek egy pestisjárvány elől Rovinj falai közé. A túlzsúfolt városka családjai kénytelenek voltak beérni egy-egy szobával, saját tűzhelyéhez azonban minden család külön kéményt épített; ekkor alakult ki az egymás fölé emelkedő házak kéményerdeje. A városnak 1595-ben 2800, 1650-ben körülbelül 5000, 1741-ben 7966, 1775-ben már 13 788 lakosa volt – Rovinj volt a legfontosabb kereskedelmi kikötő Velence közelében; tengerészei kivételes ügyességükről és bátorságukról voltak híresek. Megmutatkozott ez a velenceiek és a törökök kandiai háborújában (1648), amikor a tizenkét, észak-adriai velencei hajón szolgáló rovinji kapitány közül hármat is a Szent Márk-renddel tüntettek ki vitézségéért. A török harcok idején a velenceiek segítséget adtak erődök építéséhez, és a városfalakat is megerősítették. Porton del Ponte 1563-ban épült, a Portizzát pedig 1590-ben építették újjá, és megerősítették. 1650-ben az uszkók veszély megszűntével a város részben a szigeten, részben az átellenben a ferences rendi kolostor alatt fekvő szárazföldi területeken a falakon kívül is terjeszkedni kezdett. A sziget és a szárazföld között húzódó csatornán hidat építettek, majd 1763-ban a csatorna feltöltésével ezt megszüntették – ekkor vált Rovinj szigetből félszigetté. A 17. században és a 18. század elején Isztria legjelentősebb hajóépítő, halászati és hajózási központja lett; itt volt a félsziget legfontosabb kőbányája is. Vezető szerepét 1719-ben veszítette el, amikor Ausztria Fiumét és Triesztet szabad kikötővárosi rangra emelte. Mindeközben önállósága látszólagos maradt, lakóit szigorú adóelőírások sújtották, ezért Rovinj lett a csempészet és a hatalom elleni lázadások legjelentősebb fészke, amelyeket 1767-ben, 1769-ben, 1774-ben és 1780-ban fojtottak el.
A 19. századtól napjainkig A Velencei Köztársaság bukásával (1797) itt is megszilárdult a demokrácia, a várost 18 képviselőből álló tanács irányította. Az önkormányzat fennmaradt az 1805-ig tartó rövid osztrák, majd az 1813-ig tartó francia uralom (Illír Provincia) alatt is. 1813-ban újra osztrák uralom következett. Rovinj, amelynek 1821-ben megerősítették városi rangját, 1825 és 1860 között az Isztriai Tartomány része volt, amely az 1861. február 26-án kibocsátott császári pátenssel önálló őrgrófsági státuszt kapott saját országgyűléssel. Isztria járásai közül az egyiknek Rovinj lett a székhelye. Az osztrák uralom alatt a város nagyarányú ipari, tengerészeti és kulturális fejlődésen ment át. A fejlődés jobb életkörülményeket teremtett, beépült a Sveti Franjo-dombtól a dohánygyárig terjedő övezet. 1816-ban kiépült a fáklyás(?) közvilágítás, 1819 és 1840 között megépült a régi iskola, 1847-ben a tésztagyárhoz a gőzmalom, 1850-ben megalakult Isztria kereskedelmi és iparkamarája, 1853-ban a Sveti Ivan-szigeti világítótorony, 1854 és 1865 között a színház, 1852-ben a cementgyár, 1859-ben a nagymóló, 1872-ben a dohánygyár, 1878-ban a viaszüzem, 1882-ben az üveggyár és a halfeldolgozó üzem, 1888-ban a kórház, 1891-ben pedig megalapították a tengerbiológiai intézetet. 1876-ban Rovinjt elérte a vasút is, az első vonat Kanfanar felől gördült be a vasútállomásra. 1905-ben kiépítették a gázvilágítást, 1906-ban pedig bevezették a telefonszolgáltatást. A városnak 1857-ben 9401, 1910-ben 10 022 lakosa volt. Az első világháború következményei nagy politikai változásokat hoztak Isztrián. 1920-tól 1943-ig Isztriával együtt olasz uralom alá tartozott. Az olasz kapitulációt (1943. szeptember 8.) követően Isztria német megszállás alá került, amely 1945-ig tartott. A település végül csak 1945. május elején szabadult fel. A háborút hosszas diplomáciai harc követte Jugoszlávia és Olaszország között Isztria birtoklásáért. Az 1947-es párizsi békeszerződések Jugoszláviának ítélték, aminek következtében az olasz anyanyelvű lakosság Olaszországba menekült. 1911-ben a népességnek még 97,8%-a olasz anyanyelvű volt, majd az isztriai exodus során 1943-tól több hullámban egészen 1954-ig Titóék elüldözték őket. 2001-ben lakóinak már csak 10,81%-át alkották olaszok. A településen gyakoriak a kétnyelvű horvát/olasz hivatalos feliratok. A város gazdasági életében az 1960-as évek közepétől a turizmus fejlődése hozott új fellendülést. 1991 óta a független Horvátországhoz tartozik. 2011-ben a városnak 12 913, a községnek összesen 14 367 lakosa volt.
Lakossága A lakosságszám változása– Republika Hrvatska – Državni zavod za statistiku: Naselja i stanovništvo Republike Hrvatske 1857–2001 1857 1880 1890 1900 1910 1921 1931 1948 1953 1961 1971 1981 1991 2001 2011 9401 9522 9662 10 302 12 323 10 022 10 170 7863 5712 7155 8871 11 271 12 910 13 467 12 913
Nevezetességei Az óváros