bélyegkép|jobbra|240px|Vald Péter szobra a wormsi Luther-emlékművön
A valdensek, más néven lyoni szegények vagy valdens keresztények, a 12. század végén Lyonban kialakult laikus keresztény mozgalom követői voltak. A mozgalom kezdeteit Valdès vagy Vald Péter lyoni kereskedő megtéréséhez kötik, aki vagyonának jelentős részét szétosztotta, és az apostoli szegénység, a bűnbánat, a népnyelvű Szentírás-ismeret és a laikus prédikáció eszményét hirdette.
A valdensek kezdetben nem dualista eretnekségként, hanem a katolikus egyházon belül megjelenő laikus szegénységi és prédikációs mozgalomként léptek fel. Életmódjuk és tanításuk több ponton illeszkedett a 12. századi nyugati kereszténység szélesebb megújulási törekvéseihez, különösen az apostoli életforma és a hiteles prédikáció iránti igényhez. Konfliktusuk az egyházi hatóságokkal elsősorban abból fakadt, hogy laikus férfiak és nők egyházi engedély nélkül prédikáltak, és a tiltás ellenére is folytatták tevékenységüket.
A mozgalmat 1184-ben, a veronai zsinaton kiadott Ad abolendam rendelkezés az elítélt eretnekmozgalmak közé sorolta. Ezt követően a valdensek több európai térségben, főként Dél-Franciaországban, Észak-Itáliában, a német nyelvterületen, Csehországban és az Alpok völgyeiben éltek tovább. A középkor későbbi századaiban tanításuk fokozatosan távolodott a latin katolikus egyház tanításától és fegyelmi rendjétől: elutasították többek között a klérus különleges közvetítő szerepét, a purgatóriumot, a halottakért mondott imák hatékonyságát, a búcsúkat, az esküt és bizonyos esetekben a fegyveres szolgálatot is.
A 16. században a valdensek alpesi közösségei kapcsolatba kerültek a reformációval, és 1532-ben, a chanforani gyűlés után a svájci-francia reformáció hatására református irányú protestáns egyházzá alakultak. A modern valdens egyház történeti folytonosságban áll a középkori mozgalommal, de tanrendszere a 16. századtól már a református protestantizmus keretei között értelmezhető.
Elnevezés
A magyar valdens elnevezés a latin Valdenses, illetve a francia és olasz megfelelőkből ered, és Valdès nevéhez kapcsolódik. A forrásokban Valdès neve több alakban fordul elő: Valdesius, Valdes, Valdo, Waldo, magyarul rendszerint Vald Péter vagy Valdes Péter néven szerepel. A név pontos eredete és alakja körül a szakirodalomban többféle hagyomány él, de a mozgalom alapítóját a modern történetírás általában Valdès néven említi.
A mozgalom önelnevezései közé tartozott a lyoni szegények latin megfelelője, a Pauperes de Lugduno, vagyis „Lyon szegényei”. Ez az elnevezés jól kifejezi a korai valdensek önértelmezését: nem új egyházat kívántak létrehozni, hanem az apostoli szegénységhez, a prédikációhoz és az evangéliumi életformához akartak visszatérni.
A középkori forrásokban előfordulnak más megnevezések is, például insabbatati vagy sabatati, amelyeket gyakran a valdensek öltözetével, különösen egyszerű sarujukkal vagy szandáljukkal magyaráznak. A pontos etimológia vitatott, ezért az ilyen elnevezéseket célszerű forrásfüggő megjelölésként kezelni.
A későbbi protestáns és katolikus irodalomban a „valdensek” szó több korszakra és eltérő vallási állapotra vonatkozhat. A 12–15. századi valdensek középkori eretneknek minősített laikus mozgalmat alkottak; a 16. század utáni valdensek viszont már református protestáns egyházi közösségként működtek. E kettő között történeti folytonosság van, de teológiai és intézményi értelemben fontos különbséget tenni a középkori és a reformáció utáni valdensség között.
Források és forráskritika
A valdensek történetét többféle forrástípus alapján lehet rekonstruálni. A legfontosabbak közé tartoznak az egyházi zsinati határozatok, pápai rendelkezések, inkvizíciós jegyzőkönyvek, prédikációellenes és eretnekségellenes művek, valamint néhány valdens eredetű vagy valdens környezetben használt szöveg.
A középkori katolikus források gyakran eretnekségként, egyházi engedetlenségként vagy társadalmi rendellenességként írták le a valdens mozgalmat. Ezek a források nélkülözhetetlenek, de polemikus és jogi céljuk miatt forráskritikával használhatók. A valdensek tanítását sok esetben ellenfeleik szavaiból ismerjük, ezért külön kell választani a dokumentált tanbeli állításokat, az inkvizíciós kategóriákat és a vitairatok retorikai túlzásait.
A valdens eredetű vagy valdens környezetben fennmaradt irodalom közé tartoznak óokcitán és frankoprovenszál vallásos szövegek, prédikációk, katekétikai iratok, bibliai fordítások és költemények. Közülük gyakran említik a La Nobla Leyczon című vallásos költeményt, amely a valdens vallásosság egyik fontos emléke. A szöveg datálása és középkori rétegzettsége vitatott, de a valdens identitástörténetben jelentős szerepe volt.
A 19. századi protestáns történetírás gyakran a valdenseket a reformáció előfutáraiként vagy az apostoli kereszténység közvetlen továbbvivőiként ábrázolta. James A. Wylie és más protestáns szerzők művei jelentős hatást gyakoroltak a valdens emlékezetre, de modern történeti forrásként óvatosan kezelendők. A modern kutatás a valdenseket nem őskeresztény eredetű, titokban fennmaradt „ellenegyházként”, hanem 12. századi laikus szegénységi és prédikációs mozgalomként értelmezi.
A régi lexikonok, felekezeti összefoglalók és apologetikus művek egyes adatai hasznos történeti adalékok lehetnek, de a szócikk megbízható bemutatásához modern vallás- és középkortörténeti szakirodalomra van szükség. Gabriel Audisio, Euan Cameron, Peter Biller, Malcolm Lambert, Giorgio Tourn és más kutatók munkái a mai feldolgozás alapvető forrásai közé tartoznak.
Történeti háttér
A 12. századi Nyugat-Európában több olyan laikus vallási mozgalom jelent meg, amely az apostoli életformát, az evangéliumi szegénységet, a bűnbánatot és a prédikációt állította előtérbe. A városiasodás, a kereskedelem növekedése, a művelt laikus réteg erősödése és az egyházi reformmozgalmak hatása együttesen járult hozzá ahhoz, hogy laikus férfiak és nők egyre nagyobb igényt éreztek a vallásos életben való aktívabb részvételre.
E korszakban az egyházon belül is léteztek reformtörekvések. A gregorián reform után a pápaság és a püspöki vezetés a klérus fegyelmének, a szimónia elleni fellépésnek, a papi életforma szabályozásának és az egyházi autonómiának a megerősítésére törekedett. A laikus vallási kezdeményezések egy része beilleszthető volt az egyházi rendbe; mások azonban konfliktusba kerültek a püspöki ellenőrzéssel és a prédikáció szabályozásával.
A valdensek kialakulásának idején Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában más vallási mozgalmak is működtek. Ezek közé tartoztak a katharok, akik dualista tanokat vallottak. A valdenseket a középkori hatóságok gyakran a katharokkal együtt emlegették, de a két mozgalom teológiailag lényegesen különbözött. A valdensek nem dualisták voltak: kezdetben alapvető keresztény hitvallási kérdésekben nem a kathar tanokhoz, hanem a katolikus egyházon belüli reformigényekhez álltak közelebb.
A mozgalom kezdete Lyonban
bélyegkép|jobbra|260px|Valdès követei Rómában. Későbbi ábrázolás.
Valdès gazdag lyoni kereskedő volt. Megtérésének történetét több későbbi forrás eltérően adja elő. A hagyomány szerint a gazdag ifjú evangéliumi története, illetve egy szent életéről hallott elbeszélés mély hatást gyakorolt rá, ezért vagyonáról lemondott, családja ellátásáról gondoskodott, majd a szegénység és prédikáció útjára lépett.
Valdès egyik fontos kezdeményezése a Szentírás népnyelvű megismertetéséhez kapcsolódott. A források szerint papokat vagy írástudókat bízott meg bibliai szövegek és egyházi tekintélyek fordításával, hogy azokat laikus követői is megérthessék. Ez nem feltétlenül teljes Biblia-fordítást jelentett, hanem evangéliumi, újszövetségi és liturgikus részletek népnyelvű közvetítését.
Valdès és első társai apostoli életformát kívántak követni. Vagyonukról lemondtak, alamizsnából éltek, bűnbánatot hirdettek, és a nép között prédikáltak. A mozgalom vonzereje részben abban állt, hogy a prédikátorok egyszerű életmódjukkal hiteles vallási mintát kínáltak olyan városi és falusi közösségekben, ahol sokan elégedetlenek voltak a klérus egy részének erkölcsi állapotával vagy lelkipásztori teljesítményével.
A korai valdensek nem egyszerűen „egyházellenes” csoportként indultak. Valdès 1179 körül Rómába küldte képviselőit, hogy életformájukhoz és prédikációjukhoz jóváhagyást kérjenek. A pápai udvar a szegénységi törekvést nem utasította el önmagában, de a prédikációt püspöki engedélyhez kötötte. A konfliktus akkor mélyült el, amikor a valdensek a tiltás ellenére is folytatták a laikus prédikációt.
A III. lateráni zsinat és az Ad abolendam
Az 1179-es harmadik lateráni zsinat idején Valdès követői Rómában jelentek meg. A zsinat nem egyszerűen a valdensek elítéléséről szólt, és a mozgalmat ekkor még nem azonos módon kezelték a dualista eretnekségekkel. A döntő kérdés a laikus prédikáció engedélyezése volt. A valdensek életformája rokonszenvet is kelthetett, de teológiai képzettségük és egyházi felhatalmazás nélküli prédikációjuk aggodalmat váltott ki.
A lyoni egyházi hatóságok később megtiltották Valdès és társai prédikációját. A valdensek az Apostolok cselekedeteire hivatkozva azt vallották, hogy inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint embereknek. Ez a válasz a valdens önértelmezésben az evangéliumi küldetés hűségét jelentette; az egyházi hatóságok szemében viszont engedetlenségnek és a püspöki rend megsértésének minősült.
1184-ben III. Luciusz pápa és I. Frigyes német-római császár jelenlétében Veronában kiadták az Ad abolendam rendelkezést, amely több eretneknek minősített csoportot, köztük a valdenseket is elítélte. Ettől kezdve a mozgalom fokozatosan az egyházi jogon kívülre került, és a középkori latin egyház eretnekségellenes intézkedéseinek tárgyává vált.
Tanításaik és vallásgyakorlatuk
Apostoli szegénység és laikus prédikáció
A valdensek tanításának középpontjában az apostoli szegénység és a bűnbánat állt. Követőik szerint Krisztus és az apostolok példája az egyszerűségben, a vagyonról való lemondásban és az evangélium hirdetésében mutatkozik meg. A mozgalom első szakaszában a prédikáció nem annyira új dogmatikai rendszer terjesztését, hanem erkölcsi és vallási megújulásra való felszólítást jelentett.
A laikus prédikáció volt a valdens mozgalom egyik legfontosabb és legvitatottabb eleme. A 12. századi latin egyházban a nyilvános tanító és prédikáló tekintély alapvetően a felszentelt klérushoz és a püspöki engedélyhez kapcsolódott. A valdensek ezzel szemben úgy vélték, hogy az evangélium hirdetése minden arra elhívott és evangéliumi életet élő keresztény kötelessége lehet.
A források szerint a valdens prédikátorok között nők is voltak. Ez különösen élesen ütközött a korabeli egyházi normákkal, mert a hivatalos nyilvános prédikáció nők számára nem volt megengedett. Az inkvizíciós források emiatt a valdens prédikációt gyakran a rendbontás és engedetlenség példájaként említik.
A Szentírás és a népnyelv
A valdensek fontos szerepet tulajdonítottak a Szentírás ismeretének. Népnyelvű bibliai részleteket használtak, és prédikációikban gyakran idéztek evangéliumi szövegeket. Ez a gyakorlat hozzájárult ahhoz, hogy a mozgalom laikus körökben is terjedni tudott.
A középkori egyház nem általában a Biblia olvasását tiltotta, hanem a laikus értelmezés és engedély nélküli prédikáció veszélyeitől tartott, különösen olyan környezetben, ahol eretnekmozgalmak is működtek. A valdens ügyben ezért a konfliktus nem egyszerűen „Biblia kontra egyház” ellentétként értelmezhető, hanem az egyházi tanítóhivatal, a prédikációs engedély, a laikus vallásosság és a népnyelvű vallási kultúra összetett kérdéseként.
Egyház, klérus és szentségek
A valdensek korai formájukban nem utasították el teljes egészében a katolikus hitet. Későbbi középkori tanításaikban azonban egyre erősebben bírálták a klérus vagyonosságát és erkölcsi visszaéléseit. A méltatlan papok szolgálatának érvényességét és a klérus különleges közvetítő szerepét több forrás szerint megkérdőjelezték.