A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (2012-ig Magyar Országos Levéltár) a nemzeti kincseknek számító iratokat őrző állami közgyűjteményi intézet, 2012 előtt önálló entitás volt, azóta a Magyar Nemzeti Levéltár egyik szervezeti egysége.
Épületei Budapesten, az I. kerületi Bécsi kapu téren és az óbudai (III. kerületi) Lángliliom utcában találhatóak; van továbbá egy ideiglenes kutatóhelye a XI. kerületi Daróczi út 3. alatti épületkomplexumban is.
Az intézmény összesen 73 kilométernyi iratanyagot, több mint 63,5 millió mikrofilmfelvételt és számtalan pecsétet, térképet, fotót, tervet, oklevelet őriz. A levéltár tevékenységét, feladatát és illetékességi körét az 1995. évi LXVI. törvény (Levéltári törvény) határozza meg.
Története A kezdetektől az 1870-es évekig
Az Országos Levéltár történetét egészen a középkorig vezethetjük vissza. A királyi archívum már az Árpád-házi királyok idejében, a 12. század végétől folyamatosan kialakulóban volt, ám ennek iratanyaga a 16. századi török megszállás és az ország három részre szakadása (a Habsburg uralom alatt lévő ún. Királyi Magyarországra, az Erdélyi Fejedelemségre és a török hódoltságra) idején szétszóródott illetve megsemmisült. A bécsi székhelyű Habsburg királyi udvar kormányszervei, akárcsak a Királyi Magyarországon működő főhivatalok, saját maguk őrizték az iratokat. Ezen példát követendő, a rendi országgyűlés is törekedett az ország szempontjából jelentős, a rendek jogait bizonyító dokumentumom biztonságos megőrzésére.
Az Ország Levéltára (archivum regni, 1756–1874) A fenti törekvés megerősödött a török kiűzése utáni időkben (17. század vége), végül az 1723. évi 45. törvénycikk is megszületett, amely az ország köziratainak (publica regni acta) a káptalanoknál és más hiteles helyeken, valamint egyes magánosoknál található, s az ország ügyeit érdeklő iratok összegyűjtéséről az ország levéltárában (archivum regni) kötelezően történő elhelyezésről rendelkezett. Ekkortájt már kijelölték a leendő intézmény helyét az akkori magyar főváros – Pozsony – országházában. Pálffy V. Miklós nádor egyidejű rendeletére válogatták ki a kir. kamaránál levő iratokat az országos levéltár részére és az egyes családoktól is sokat szedtek össze. Az új országos levéltár székhelye Pozsony lett. E levéltárban a nádor is gyakran megfordult, aki maga is nagy buzgalommal látott a gyűjtési feladathoz szintén nagy érdekkel kutatott hazánk történetének emlékei között. Pálffy V. Miklós vetette meg a mai országos levéltár alapját, ám a levéltár csak 1756-ban kezdhette meg működését. Ehhez szükség volt gr. Batthyány Lajos kitartó szervező munkájára is, aki 1751–1765 között a nádor (a király utáni főméltóság) tisztségét töltötte be. Batthyány felhívásaira folytatták az iratok egybegyűjtését, az egyre gyarapodó iratmennyiség feldolgozásáról és elhelyezéséről azonban gondoskodni is kellett. A nádor két szobát bocsátott az eredetileg kijelölt épületben a levéltár rendelkezésére. Ezzel létrejött – a létesítést kimondó törvény meghozatala után 33 évvel, valamint a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv megalapítása után 7 évvel – az Ország Levéltára, avagy későbbi közkeletű nevén a „régi Országos Levéltár”. Ennek szervezetét 1765-ben véglegesítették, majd 1784/1785 folyamán az intézmény a felszabadult fővárosba, Budára költözött.
bélyegkép|A Levéltár az Anjou Bástya (Lovas út) felől A „régi Országos Levéltár” főként a rendi országgyűlést valamint a nádort szolgálta, hatásköre a királyi kormányhatóságok (Kancellária, Helytartótanács, Kamara) irataira nem terjedt ki. Feladatai köze tartozott az iratok átvétele, megőrzése és feldolgozása. A levéltárba rendszerint az Országgyűlés és a nádor iratai kerültek be, de néha magánszemélyek illetve családok is eljuttatták dokumentumaikat az intézménybe.
Magyarországon a polgári forradalom és szabadságharc idején került napirendre a létrehozó szervezet kiszolgálására létesült levéltári intézmény felváltása egy nyitott, elsősorban a történeti tudományos kutatást szolgáló újabb típusú levéltár létrehozásával. Ezen terv végrehajtását megakadályozta a forradalom és szabadságharc bukása. A régi Országos Levéltár gyarapodása a neoabszolutista osztrák kormányzat idején, amikor sem országbíró, sem nádor nem volt, szünetelt. Ekkoriban az intézmény 350-400 folyóméternyi levéltári anyagot őrzött. Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés után a parlamentnek felelős magyar kormányzat helyreállt, a történésztársadalom újfent egy teljesen új „magyar királyi államlevéltár” létesítését kezdeményezte. A minisztertanács 1874. szeptember 19-én rendelte el, hogy a volt kormányhatóságok levéltárait és irattárait, továbbá az időközben Budapestre szállított magyar és erdélyi kancelláriai, valamint erdélyi főkormányszéki levéltárakat az országos levéltárnak rendeljék alá. Ez gyakorlatilag egyesítését jelentette a felsorolt levéltáraknak a régi Országos Levéltárral. Ezzel létrejött az új Országos Levéltár.
Az Ország Levéltárának vezetői Forrás: A Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1996, 13-14. o. 1756–1763: Csintó Imre országos levéltárnok helyettes 1763–1765: Nisnyánszky József országos levéltárnok helyettes 1765–1775: Balogh László országos levéltárnok 1775–1783: Bachó József országos levéltárnok 1783–1813: Rudnyák András országos levéltárnok 1813–1832: üresedés 1832–1870: Kovachich József Miklós országos levéltárnok 1870–1874: Török János országos levéltárnok
Az 1870-es évektől 1945-ig
Pauler Gyula (1841–1903) majdnem három évtizeden át, egészen haláláig állt a Magyar Országos Levéltár élén. Kinevezése után rögvest nyugat-európai tanulmányútra indult, ennek során számos országban tanulmányozta a levéltárak szervezetét és munkáját. Hazatérése után, a külföldön szerzett tapasztalatait felhasználva, hozzáfogott a Levéltár megszervezéséhez. Az intézmény összesen 10 000 folyóméternyi levéltári anyagot őrzött 1874-ben. Ezen állomány jelentősen gyarapodott az 1870-es évek második felében, később viszont lelassult ez a folyamat. 1903-ra már 15 000 folyóméter levéltári anyag állt a raktárakban. Ezekben az évtizedekben meglehetősen mostoha körülmények között működött az intézmény.
Pauler Gyula vezetése időszakában, az 1890-es évekre jött létre a mai diplomatikai levéltár magja, a középkori oklevelek gyűjteménye, mely a különböző levéltártestekben fennmaradt 1526 (a középkori Magyar Királyság vége) előtt keletkezett iratok (oklevelek) kiemelésével illetve egy gyűjteménybe történő összevonásával járt. A legrégebbi eredeti oklevél, amit az intézményben őriznek, 1109-ből való. A megjelentetett kiadványok közé levéltár-ismertetők valamint a levéltári jogszabályok gyűjteménye tartoztak. Ez idő tájt az egyre sűrűbb igazgatási feladatok (nemesség-igazolási és községi törzskönyvezési ügyekben szakvéleményezés stb.) jelentős mértékben hátráltatták a levéltári feldolgozó munkák elvégzését. Azonban számottevő egyéni történetírói és forrásközlési tevékenységet fejtettek ki a Levéltár tudós munkatársai.
1911-ben született döntés az új levéltárépület építésének előkészítéséről. Helyszín gyanánt a Bécsi kapu téri ház telkét jelölték ki, melyet a Levéltár a budai várépületben ideiglenesen használt. Az építkezés két évvel később, 1913. október 13-án kezdődött meg a régi épület bontásával. Ekkor már Csánki Dezső (1857–1933), az új főlevéltárnok állt az intézmény élén. A következő néhány év az építkezéssel valamint az új épületbe való átköltözés előkészítésével telt. A levéltári személyzet akkor 31 főre rúgott, közülük 14-en rendelkeztek tudományos képesítéssel.
A levéltár hétköznapi életét az első világháború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, és az 1918–1919. évi forradalmak ugyancsak megzavarták. Szerencsére az intézményt harci cselekmény nem érintette, ám a katonai behívások, a pénzhiány és a különböző szükségintézkedések beleszóltak a mindennapokba. Az építkezés 1914 ősze és 1915 tavasza között szünetelt, majd 1917 végén szinte teljesen leállt, pont amikor már nem sok hiányzott a befejezéshez.
A háború befejeztével gróf Klebelsberg Kunónak, az új kulturális miniszternek köszönhetően a levéltár életében kiemelkedő események következtek be. A tudományos jelleg erősítése céljából először 1922-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alá került az intézmény, később az 1922. évi XIX. törvénycikk életre hívta a nagy múzeumok, könyvtárak és a Nemzeti Levéltár közös szervezeti keretét képező Országos Magyar Gyűjteményegyetemet. (Ennek neve Magyar Nemzeti Múzeumra változott az 1934. évi átszervezés után.) Az 1922. évi törvény a következőket mondta ki: a levéltár „tudományos intézmény”, amelynek feladata: 1. levéltári anyagának szakszerű őrzése, rendezése és gyarapítása, tudományos ismertetése és kiadása, a kutatók munkájának lehetővé tétele és segítése; 2. az állami szervek számára szakvélemény adása; 3. nemességi ügyekben szakértői közreműködés, és 4. hiteles iratmásolatok készítése. A törvény azt is elrendelte, hogy a fő állami hivatalok a 32 évesnél régebbi irataikat kötelesek levéltárba beszolgáltatni.
1923-ban jelent meg a Nemzeti Levéltár szakfolyóiratának, a Levéltári Közleményeknek az első száma, mely a mai napig is a legfontosabb tudományos publikációs fóruma a szakmának. Még abban az évben elfoglalhatta az intézmény az új, kifejezetten levéltári célra készült U alakú, négy emeletes neoromán stílusú palotáját, amely akkoriban Európa egyik legmodernebb levéltárépületének számított. 1926-ra a 12 nagy raktár közül 7-et korszerű, állítható polcozatú állványzattal szereltek fel, aminek köszönhetően az előzőleg nagy munkával rendezett iratok logikus rendben kerülhettek végleges raktári helyükre. Művészi freskókkal és ólomüvegablakokkal díszítették az épület csarnokait, a tanács- és a kutatótermet és a lépcsőházat. Ezeken történelmi jeleneteket és címerképeket ábrázoltak, melyek megelevenítették Magyarország múltjának kiemelkedő eseményeit. Ugyanebben az épületben helyezték el az 1918-ban szervezett hadilevéltárat, amely 1945-ig működött itt.
A költözés befejeztével megkezdődött az 1867 óta működő minisztériumok „levéltáréretté” vált iratainak beszállítása, ennek eredményképpen az 1930-as évek közepére 19 000 folyóméterre nőtt a levéltárban őrzött anyag mennyisége. A második világháború előtt 35–40 fős levéltári személyzet látta el a teendőket, kapacitásuk jó részét – a feldolgozó tevékenység kárára – igénybe vette a megnövekedett kutatóforgalom (évente 200–250, 1939-ben 609, 1940-ben pedig 872 kutató kereste fel az intézményt, közülük évente 4–15 főt tettek ki a külföldiek), illetve a tömegesen felmerülő igazgatási ügyek (nemesség- és származás-igazolás) intézése. A levéltári anyag biztonsági filmezése 1935-ben kezdődött meg, 1944 végéig körülbelül 200 000 felvétel készült el.
Viszonylag szűk térre korlátozódott a levéltár hivatalos publikációs tevékenysége a két világháború közötti időszakban. A munkatársak egyéni történettudományi teljesítménye az 1920-as, '30-as évek folyamán is kiemelkedő volt, ám a háborús viszonyok késleltették az 1942-ben tervbe vett ismertetőleltárak és hivataltörténeti feldolgozások publikálását. Nemzetközi kapcsolatokat is kiépített az intézmény. A közös történelmi múlt és a közös levéltári tulajdon következtében a legeredményesebb együttműködés az Osztrák Állami Levéltárral alakult ki, az 1926-ban kötött, közös osztrák–magyar levéltári anyag kezeléséről szóló, badeni levéltári egyezmény alapján. Az egyéb országok levéltáraival kiadványcsere-kapcsolat jött létre.
A második világháború alatt