Szabellianizmus vagy modalizmus a korai keresztény Szentháromság-tan egyik elutasított értelmezése, a monarchianizmus modalista ága. Lényege, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három valóságosan megkülönböztetett, örök isteni személy, hanem az egy és ugyanazon isteni személy különböző nevei, megjelenési formái vagy üdvtörténeti működési módjai.
A tanítás a keresztény monoteizmus erős védelmét tűzte ki célul, de a főbb keresztény egyházak szerint az isteni egység hangsúlyozása közben feláldozta a Szentháromság személyeinek valóságos különbségét. A katolikus egyház, az ortodox egyházak és a történelmi protestáns felekezetek a szabellianizmust eretnekségnek tekintik.
A szabellianizmus Szabellioszról, latin nevén Sabelliusról kapta nevét, aki a 3. század elején Rómában működött. Írásai nem maradtak fenn, ezért nézeteit főként ellenfelei és későbbi egyházi szerzők – például Tertullianus, Hippolütosz, Órigenész, Alexandriai Dionüsziosz, Római Dénes, Athanasziosz és Epiphaniosz – műveiből ismerjük.
A szabellianizmus nem azonos az arianizmussal. Az arianizmus a Fiú örök istenségét tagadta vagy alárendelte az Atyának, míg a szabellianizmus ellenkező irányból közelített: az egyetlen isteni személy azonosságát hangsúlyozta oly módon, hogy az Atyát, a Fiút és a Szentlelket nem tekintette örök, egymástól valóságosan különböző személyeknek. A klasszikus keresztény Szentháromság-tan e két véglet között fogalmazta meg tanítását: egy isteni lényeg, de három valóságosan különböző személy.
Elnevezései
A szabellianizmust a szakirodalom több néven tárgyalja:
szabellianizmus – Szabelliosz nevéből; ez a történeti megnevezés a tanítás legismertebb 3. századi képviselőjére utal; modalizmus – a latin modus („mód”, „megjelenési forma”) szóból; arra utal, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem külön személyek, hanem az egy Isten különböző megnyilvánulási módjai; modalista monarchianizmus – a monarchianizmus egyik formája; a görög monarchia („egyeduralom”, „egy elv”) itt Isten egységének erős hangsúlyozását jelöli; patripasszianizmus – a latin pater („atya”) és passio („szenvedés”) szavakból; arra a következtetésre utal, hogy ha az Atya és a Fiú ugyanaz a személy, akkor a kereszten maga az Atya szenvedett.
A „patripasszianizmus” nem minden modalista szerző saját megnevezése volt, és nem minden modalista tanításban jelent meg azonos erővel. Noétosz és Praxeasz esetében a vád különösen hangsúlyos volt, mert ellenfeleik szerint tanításukból közvetlenül következett, hogy az Atya maga szenvedett Krisztusban. Szabelliosz tanítása a források alapján árnyaltabb lehetett: nála az egy isteni monász Atyaként, Fiúként és Szentlélekként való kiterjedése vagy megnyilvánulása kapott nagyobb szerepet. Tertullianus mégis a patripasszianus következményt tekintette a modalista monarchianizmus egyik legsúlyosabb hibájának.
Tanításának lényege
A szabellianizmus alapvető törekvése Isten egységének védelme volt. Képviselői attól tartottak, hogy a Logosz, a Fiú és a Szentlélek személyes megkülönböztetése több isteni elvhez vagy burkolt politeizmushoz vezethet. Ezért azt állították, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három örök személy, hanem az egyetlen Isten különböző módon való megjelenése a világ és az üdvtörténet felé.
A szabellianizmus egyszerűsített formája szerint:
Isten mint teremtő, törvényadó és világ fölötti eredet: Atya; Isten mint megtestesült megváltó: Fiú; Isten mint a hívőket megszentelő és az Egyházban működő isteni erő: Szentlélek.
Ez a modell elsősorban üdvtörténeti vagy „gazdasági” háromságot ismer, nem pedig immanens, vagyis Isten örök belső életében fennálló Szentháromságot. A katolikus és ortodox tanítás szerint azonban a Szentháromság nem pusztán Isten világ felé forduló működésének hármas rendje, hanem Isten örök belső élete: az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különböző személyek, miközben egyetlen isteni lényegük van.
A szabellianizmus ezért nem egyszerűen „tagadta Istent” vagy Krisztus istenségét. Ellenkezőleg: a modalista monarchianizmus általában vallotta Krisztus istenségét, de azt nem a Fiú Atyától való örök személyes különbségében, hanem az egyetlen isteni személy megtestesült megnyilvánulásában értelmezte. Ez különbözteti meg az adopcianizmustól vagy dinamikus monarchianizmustól, amely Jézust inkább Isten által kiválasztott, „fiává fogadott” emberként értelmezte.
Kapcsolata a monarchianizmussal
A monarchianizmus a 2–3. századi keresztény teológiai viták egyik irányzata volt. Képviselői Isten egyeduralmát és egységét akarták megőrizni a Fiú és a Szentlélek istenségéről szóló tanítással szemben. Két fő típusa különíthető el:
dinamikus monarchianizmus vagy adopcianizmus: Jézus Krisztus valódi ember, akit Isten különleges erővel ruházott fel, vagy akit fiává fogadott; modalista monarchianizmus: Krisztus valóban Isten, de nem az Atyától különböző örök személy, hanem maga az egyetlen isteni személy megtestesült megjelenése.
A szabellianizmus a második típusba tartozik. Teológiai problémája ezért más, mint az adopcianizmusé. Az adopcianizmus Krisztus istenségét gyengítette, a szabellianizmus viszont a Fiú és a Szentlélek Atyától való személyes különbségét homályosította el.
Története
Előzményei
A modalista monarchianizmus előzményei a 2. század végére vezethetők vissza. A korai keresztény teológia egyik legnehezebb feladata az volt, hogy miként lehet egyszerre vallani az ószövetségi monoteizmust, Krisztus istenségét és a Szentlélek isteni működését. A János-evangélium Logosz-tana, a keresztelési formula és a liturgikus gyakorlat egyaránt az Atya, Fiú és Szentlélek megkülönböztetését mutatta, ugyanakkor a keresztény hit ragaszkodott az egyetlen Istenhez.
A modalista monarchianizmus erre a feszültségre úgy válaszolt, hogy elutasította az isteni személyek valóságos különbségét. Ez a megoldás vonzó lehetett azok számára, akik attól tartottak, hogy a Logosz-teológia az Atya mellett egy második isteni lényt vezet be. A korai katolikus teológusok azonban úgy látták, hogy ez a megoldás nem tud számot adni az Újszövetség olyan kijelentéseiről, amelyekben a Fiú imádkozik az Atyához, az Atya elküldi a Fiút, a Fiú elküldi a Lelket, vagy a keresztség az Atya, Fiú és Szentlélek nevében történik.
Noétosz, Praxeasz és Tertullianus
A modalista tanítás egyik korai képviselője a szmirnai Noétosz volt, aki a 2. század végén vagy a 3. század elején működött. Hippolütosz szerint Noétosz azt tanította, hogy Krisztus maga az Atya, aki megszületett, szenvedett és meghalt. Noétosz tanítványai közé sorolták Epigonoszt és Kleomenészt is, akik Rómában terjesztették a tanítást.
Nyugaton Tertullianus Praxeasz ellen írt műve, az Adversus Praxean lett a modalista monarchianizmus egyik legfontosabb cáfolata. Tertullianus ebben a művében a latin teológiai nyelv fejlődésére nagy hatást gyakorló formulát használta: „egy lényeg, három személy” (). Ezzel azt akarta kifejezni, hogy Isten nem három isten, de az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem is puszta nevek vagy szerepek, hanem valóságosan különböző személyek.
A tertullianusi formula később a nyugati Szentháromság-tan egyik alapvető kifejezése lett. Bár a későbbi dogmatikai nyelv pontosabb fogalmi különbségeket dolgozott ki, Tertullianus szerepe meghatározó volt abban, hogy a latin teológia a modalizmus ellen egyszerre vallotta Isten egységét és a személyek valóságos különbségét.
Szabelliosz Rómában
Szabelliosz a 3. század elején Rómában működött. Pontos származása bizonytalan; több későbbi forrás líbiai vagy kürenaikai háttérrel hozza kapcsolatba. Római működését rendszerint I. Callixtus pápa idejére teszik. A hagyomány szerint Callixtus végül kiközösítette Szabellioszt, de a részletek nem teljesen biztosak, mivel a beszámolók későbbi és polemikus forrásokból származnak.
Szabelliosz saját írásai nem maradtak fenn, és az sem teljesen világos, mennyiben tért el tanítása a korábbi Noétosz- vagy Praxeasz-féle modalizmustól. A későbbi szerzők szerint nála a tanítás filozófiai formát kapott: az egy isteni monász mintegy „kitágul” vagy megnyilvánul Atyaként, Fiúként és Szentlélekként. Egyes források szerint Szabelliosz három proszóponról beszélt egy hüposztasziszban; ez azonban nem a későbbi ortodox „három személy egy lényegben” tanítást jelentette, hanem inkább egy isteni személy három megjelenési módját.
A forráshelyzet miatt óvatosan kell fogalmazni. Szabellioszról csak ellenfelei beszámolói alapján tudunk, és nem mindig dönthető el, hogy egy-egy későbbi szerző valóban Szabelliosz saját állítását ismerteti-e, vagy a modalizmus későbbi, fejlettebb változatát vetíti vissza rá.
Alexandriai és római Dénes vitája
A 3. század közepén a szabellianizmus körül új vita bontakozott ki Kürenaikában és Alexandriában. Alexandriai Dénes fellépett a modalista irányzat ellen, de ellenfelei szerint a Fiú és az Atya különbségét olyan erősen hangsúlyozta, hogy megfogalmazásai szubordinacionista irányba hajlottak. Az ügy Rómába került, ahol Római Dénes pápa mind a szabellianizmust, mind a Fiú istenségét gyengítő megfogalmazásokat elutasította.
Ez a vita fontos állomás volt a Szentháromság-tan fejlődésében. Megmutatta, hogy az egyházi tanításnak egyszerre kellett elutasítania két ellentétes torzulást: az isteni személyek összemosását és a Fiú Atyának való alárendelését. Egyben a korai egyháztörténet egyik jelentős példája volt arra, hogy Róma közvetlenül beavatkozott egy keleti teológiai vitába.
A 4. századi vitákban
A 4. századi ariánus vita idején a „szabelliánus” vád új jelentőséget kapott. Az ariánus vagy ariánusbarát teológusok gyakran azzal vádolták a nikaiai hitvallás híveit, hogy az „egylényegű” (, homoousziosz) kifejezés szabelliánus irányba vezet. Ez a félelem különösen azért volt erős, mert egyes korábbi monarchiánus vagy modalista szerzők is használhattak hasonló nyelvezetet.
A 4. században különösen Ankürai Markellosz és tanítványa, Photinosz ügye kapcsolódott a szabellianizmus vádjához. Markellosz a nikaiai hit védelmében erősen hangsúlyozta Isten egységét, de ellenfelei szerint nem különböztette meg kellően az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. A kortársak gyakran a szabellianizmus új formájának tekintették Markellosz és Photinosz tanítását, még akkor is, ha egyikük sem volt egyszerűen azonosítható a klasszikus 3. századi modalizmussal.
A későbbi nikaiai ortodoxia végül nem Markellosz nyelvezetét követte, hanem a kappadókiai atyák által kidolgozott megfogalmazást: egy isteni lényeg, három örök hüposztaszisz. Nagy Szent Vazul, Nazianzoszi Szent Gergely és Nüsszai Szent Gergely számára a modalizmus azért volt különösen veszélyes, mert a Fiú és a Szentlélek örök személyes valóságának elhomályosítása gyengítette volna mindkettő teljes istenségét és az Atyával együtt való imádását.
Az első konstantinápolyi zsinat első kánonja 381-ben a szabelliánusokat és a markelliánusokat is az elítélt irányzatok között sorolta fel.
Teológiai értékelése
A szabellianizmus a keresztény dogmatörténetben azért jelentős, mert a Szentháromság-tan egyik alapkérdését tette élessé: hogyan lehet egyszerre vallani Isten abszolút egységét és az Atya, Fiú, Szentlélek valóságos különbségét.
A klasszikus keresztény válasz szerint:
az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három isten; nem is három rész Istenben; nem három időleges szerep vagy megjelenési mód; hanem egyetlen isteni lényegben három örök személy.
A szabellianizmus ezzel szemben az első igazságot – Isten egységét – akarta megvédeni, de a keresztény ortodoxia szerint a második lényeges elemet, a személyek valóságos különbségét nem tudta megőrizni. A Szentháromság katolikus dogmatikája ezért a szabellianizmust és az arianizmust egymással ellentétes, de egyaránt hibás iránynak tekinti: az egyik az isteni személyek különbségét, a másik a Fiú teljes istenségét veszélyezteti.