A Microraptor (melynek neve a görög μῑκρος / mikrosz ’kicsi’ és a latin raptor ’rabló’ szavak összetételéből származik) a dromaeosaurida dinoszauruszok egyik kisméretű, négyszárnyú neme. Körülbelül két tucat jó állapotban megmaradt fosszilis példány alapján ismert, melyeket a kínai Liaoning tartományban, a kora kréta korban (az apti korszakban), mintegy 120 millió évvel ezelőtt létrejött Jiufotang-formációban (Csiufotang-formáció) fedeztek fel.
A Microraptor az Archaeopteryxhez hasonlóan fontos bizonyítékkal szolgál a dinoszauruszok és a madarak közötti evolúciós kapcsolatra. A Microraptor hosszú kontúrtollakkal rendelkezett, melyek aerodinamikus felületet alkottak a karokon, a farkon és meglepő módon, a lábakon is. Emiatt Xu Xing (Hszü Hszing) (2003-ban) „négyszárnyú dinoszauruszként” írta le, és úgy gondolta, hogy az állat a négy lába segítségével képes lehetett a siklórepülésre. Három faját nevezték el, a M. zhaoianust, a M. guit és a M. hanqingit, bár egy későbbi vizsgálat szerint az összes példány egyetlen fajhoz, a M. zhaoianushoz tartozott. Lehetséges, hogy egy másik négyszárnyú dromaeosaurida, a Cryptovolans is a Microraptor egyik faja.
Anatómia bélyegkép|balra|A Microraptor szárnyfesztávolsága és teste az ember méretéhez viszonyítva bélyegkép|Microraptor gui holotípusa (melyen a tollak lenyomatait a fehér nyilak jelzik)
A Microraptor 77 centiméter hosszú, és 1 kilogrammra becsült tömegű felnőtt példányaival a legkisebb ismert dinoszauruszok közé tartozott. Rendkívül kis méretétől eltekintve a Microraptor az első madarak közé nem tartozó, tollak és szárnyak lenyomataival együtt felfedezett dinoszauruszok egyike. A legtöbb toll-lenyomat a M. zhaoianus három példányának részletes leírásából, valamint két M. gui és három M. sp. példány Xu és szerzőtársai által 2003-ban megjelentetett leírásából vált ismertté. A tollas dinoszauruszok és korai madarak között szokatlan módon a Microraptor az egyike a madarak néhány olyan előfutárának, amelyek a kezeikhez és a karjaikhoz hasonlóan a lábaikon is hosszú repülőtollakat viseltek. A testét vastag tolltakaró fedte, a farka végén pedig egy gyémánt alakú legyező helyezkedett el (feltehetően a repülés stabilizálása érdekében). Xu és szerzőtársai (2003-ban) összehasonlították a Microraptor és a majomevő sas fején levő pehelytollakat. Az egyes példányokon levő sötét és világos csíkok azt jelezhetik, hogy az élő példányokon színes mintázatok voltak. Több, a kezdetleges madarakra és a kezdetleges troodontidákra emlékeztető anatómiai jellemző található a Microraptornál, például a középen elkeskenyedő recézetlen és recézett fogak, valamint a szokatlanul hosszú felkarcsontok. A Microraptor főként a bazális troodontidára, a Sinovenatorra hasonlít, a M. zhaoianus két példányáról 2002-ben készült leírásában Sunny H. Hwang és szerzőtársai megjegyezték, hogy ez nem meglepő, mivel a Microraptor és a Sinovenator két egymáshoz közel álló csoport nagyon kezdetleges tagjai, és mindketten közel álltak a deinonychosaurusok dromaeosauridákra és troodontidákra való szétválásához.
Színezet 2012 márciusában Quanuo és kollégái megállapították a Microraptor tollazatának színét a BMNHC PH881 kódú új lelet alapján, mely számos, korábban ismeretlen Microraptor jelleget is felfedett. A megkövült melanoszómák (pigmentsejtek) elektronmikroszkóp általi tanulmányozása után a kutatók összevetették ezek elrendeződését a mai madarakéval. A Microraptor esetében ezen sejtek olyan alakúak voltak, mint a mai fekete, csillogó tollú madarakon. A hosszúkás melanoszómák rétegződve helyezkedtek el, akár a mai seregélyeknél, ami fényvisszaverő tollazatra utalt. Bár a kutatók kimondták, hogy a fényvisszaverés valódi funkciója most még nem ismert, felvetették, hogy ez a kis dromaeosaurida kommunikációra vagy nemi magamutogatásra használhatta csillogó kültakaróját, mint ahogy a mai fényes tollú madarak is.
Ősbiológia Szárnyak és repülés A Microraptor négy szárnnyal rendelkezett, melyek a mellső és hátsó lábain helyezkedtek el. A lábain levő hosszú tollak igazi, a modern madarakéhoz hasonló repülőtollak voltak, aszimmetrikus zászlóval ellátva a karokon, a lábakon és a farkon. A Microraptor szárnyain a madarakéhoz hasonlóan voltak elsődleges (a kézhez kötődő) és másodlagos (a karhoz kötődő) repülőtollak. Ez a szokványos szárny minta tükröződött a hátsó lábakon, ahol a repülőtollak a lábfej felső csontjaihoz, valamint az alsó- és a felső lábszárcsontokhoz kötődtek. Kijelentették, hogy a Microraptor képes volt a siklórepülésre, és valószínűsítették, hogy főként a fákon élt, mivel a lábain levő szárnyak gátolták a talajon való futásban. A Microraptor karjain és kezein 10–20, lábszárain és lábfejein pedig 11–15 centiméter hosszú kontúrtollak voltak. Az állatot a farka vége közelében apró 2–6 centiméteres pehelytollak borították. Bár a lebomlott lágy szövetek miatt a legtöbb fosszíliánál természetes fénynél nem jelennek meg, a tollak töve a csontok közelében vagy azokkal érintkezve helyezkedik el, a csontok ugyanis a modern madarakra is jellemző módon erős kapcsolódási pontokat biztosítottak.
bélyegkép|balra|A M. gui holotípusa két különböző, a tollak és a lágy szövetek lenyomatait láthatóvá tevő UV szűrőn keresztül
Mikor Stephen Czerkas olyan példányokat írt le, melyeket eredetileg a Cryptovolans nemhez kapcsoltak, kijelentette, hogy a Microraptor talán jobban repült, mint az Archaeopteryx, mivel az összeforrt szegycsont és az aszimmetrikus tollak, valamint a vállöv tulajdonságai olyan repülőképességet jeleznek, ami közelebb áll a modern madarakéhoz, mint az Archaeopteryxéhez. Czerkas megemlítette azt a tényt, hogy ez a feltehetően röpképes állat egyértelműen dromaeosaurida volt, arra utalva, hogy talán a csoport tagjai valójában bazális madarak voltak, és a későbbi, nagyobb nemek, például a Deinonychus másodlagosan váltak röpképtelenné. A Xu és szerzőtársai által készített tanulmány azt is kijelenti, hogy a bazális dromaeosauridák valószínűleg olyan kis termetű erdőlakók voltak, amelyek legalább a siklórepülés képességével rendelkeztek, bár a jóval kezdetlegesebb, siklórepülésre alkalmatlan, rövid mellső lábú dromaeosauridák későbbi felfedezései kétségbe vonják ezt a nézetet.
A hátsó szárny helyzete 2005-ben Sankar Chatterjee megállapította, hogy ahhoz, hogy a Microraptor siklórepülni vagy repülni tudjon, az első és hátsó szárnyainak különböző szinten kellett elhelyezkednie (egy kétfedelű repülőgéphez hasonlóan) és nem egymást átfedve (a szitakötőre jellemzően) – ez utóbbi ugyanis anatómiailag lehetetlen volt. E kétfedelű modell felhasználásával Chatterjee ki tudta számítani a Microraptor lehetséges siklórepülési módjait, és kiderítette, hogy a legvalószínűbb a fugoid stílusú siklórepülés volt, amivel az állat az egyik ágról elrugaszkodva egy mély U alakú görbe mentén repült, melynek végén felemelkedve leszállt a másik fán. A kétfedelű szárnyszerkezet nem közvetlenül alkalmazta a tollakat, ahogyan az a lábszár és a farok esetében történt, ahol a légellenállás és a röppálya befolyásolására szolgáltak. A hátsó lábak elhelyezkedése segíthette az állatot a siklás irányításában. Chatterjee számítógépes algoritmusok felhasználásával letesztelte, hogy a Microraptor a passzív siklórepülés mellett képes volt-e igazi, evezőszárnyú repülésre. Az eredmények alapján az állat rendelkezett az evezőszárnyú repülés fenntartásához szükséges tulajdonságokkal, így elméletileg a siklás mellett alkalmanként a szárnyai mozgatásával is repülhetett.
Egyes őslénykutatók kétségbe vonták a kétfedelű elméletet, és más elrendezést javasoltak. David E. Alexander és szerzőtársai 2010-ben egy könnyű, háromdimenziós fizikai modellről számoltak be, mellyel siklórepülési teszteket végeztek. Több különböző hátsó láb elrendezést is kipróbálva úgy találták, hogy a kétfedelű modell, bár nem észszerűtlen, szerkezetileg elégtelen és a kiegyensúlyozott repüléséhez fejnehéz súlyelosztást igényel, amit valószínűtlennek tartottak. A tanulmány szerint a Microraptor számára biológiailag és aerodinamikailag egyaránt következetes elrendezést a két oldalra szétnyitott hátsó láb szerkezet képviseli. A Jason Brougham és Stephen L. Brusatte által elvégzett későbbi elemzés azonban arra az eredményre jutott, hogy Alexander modellje nem felel meg a Microraptorról rendelkezésre álló összes adatnak, és a szerzők kijelentették, hogy a tanulmány elégtelen a dromaeosaurida valószínű repülési mintájának meghatározásához. Brougham és Brusatte kritizálták az Alexander és csapata által használt modell anatómiáját, megjegyezve, hogy a csípő anatómiája nem felel meg a többi dromaeosauridáénak. A legtöbb dromaeosauridánál a csípő tulajdonságai megakadályozzák a lábak vízszintes szétnyitását; a lábakat függőleges helyzetben rögzítik a test alatt. Alexander csapata a modell elkészítéséhez egy olyan kilapult Microraptor példányt használt fel, amely Brougham és Brusatte szerint nem tükrözi az állat valódi anatómiáját. Ugyanebben az évben Alexander csapata válaszolt a kritikákra, megemlítve, hogy a Microraptor rokonságába tartozó, teljes, háromdimenziósan megőrződött csípővel együtt ismertté vált dromaeosaurida, a Hesperonychus szintén részben felfelé álló csípőüreggel rendelkezett, ami lehetővé teszi, hogy a lábak a többi dromaeosauridáénál jobban szétnyíljanak.
Talajon való mozgás Mivel a hátsó szárnyak az állat lábfejének nagy részére is kiterjedtek, sok tudós kijelentette, hogy a Microraptor esetlen volt a szokványos talajon való mozgás vagy futás során. A mellső láb tollai szintén gátolhatták a földön levő Microraptort a csuklók korlátozott mozgása és a szárnytollak rendkívüli hossza miatt. A Corwin Sullivan és kollégái által készített 2010-es tanulmány megmutatta, hogy a tollak még a szárnyak lehető legnagyobb mértékben való behajlítása esetén is elérték a talajt, amikor a karok semleges helyzetben voltak, illetve, hogy előrefelé álltak a zsákmány megtámadása során. A szárnytollakat a sérüléstől csak a szárnyak emelt helyzetben tartása, illetve a felkar teljes hátrafelé nyújtása óvhatta meg. Emiatt anatómiailag lehetetlen volt, hogy a Microraptor a karmos mellső lábakat a zsákmány megragadására vagy tárgyak mozgatására használja.
Egyes őslénykutatók felvetették, hogy a tollas dinoszauruszok, mielőtt képessé váltak volna a siklórepülésre vagy az igazi repülésre, a fákról leugorva a szárnyaikat ejtőernyőként használhatták, lesből támadva a talajon levő zsákmányra. Sankar Chatterjee és R. Jack Templin 2007-es tanulmányukban letesztelték ezt az elméletet, és rájöttek arra, hogy a Microraptor egyesített szárnyfelületei túl keskenyek voltak a földre jelentős magasságból való sikeres, sérülésmentes leereszkedéshez. Azonban a szerzők nyitva hagyták annak lehetőségét, hogy a Microraptor kis magasságból leereszkedhetett, és elérhette az egymáshoz közel levő ágakat.
Chatterjee és Templin emellett kizárták a földről való felszállás képességét. A Microraptor vállízületéből hiányoztak azok az adaptációk, amik lehetővé tették volna, hogy a szárnyait elég magasra emelhesse ahhoz, hogy a földről való felszálláshoz elegendő emelőerőt hozzon létre, továbbá a szerzők kijelentették, hogy a talajról való felemelkedés közben a lábakon levő repülőtollak megsérülhettek volna. Így kizárólag egy magasan levő ágról való felszállásra maradt esély, és a szerzők megjegyezték, hogy annak ellenére, hogy a modern madaraknak nem kell túl nagy erőt kifejteniük a fákról való felszálláshoz, mégis gyakran használják ugyanazt a lebukó technikát, ami a Microraptorra is jellemző volt.
Fontosság bélyegkép|Egy 1923 előtt készült illusztráció a feltételezett, négyszárnyú „Tetrapteryxről”