Varga Katalin (Halmágy, 1802. augusztus 22. – Halmágy, 1852 után) az erdélyi bányászmozgalom vezetője az 1840-es években. A kisnemes származású asszony eredetileg saját peres ügyében kereste igazát Bécsben, de a Mócvidéken keresztül utazva, és megismerve a zalatnai kincstári uradalom román bányászjobbágyainak panaszait, az ő ügyükben is megpróbált eljárni. Ugyan kérvényeit kivizsgálták, de a hatóság őt magát veszedelmes felforgatónak tartotta, és Andrei Șaguna ortodox püspöki helytartó segítségével elfogatta. Miután négy évet töltött vizsgálati fogságban, háromhavi elzárásra, a perköltségek viselésére és Erdély területéről való eltávolításra ítélték az állami közbiztonság, a közbéke elleni vétség és a jobbágyok földesuruk elleni izgatása címén. Szabadulása után haláláig rendőri megfigyelés alatt élt szülőfalujában.
Élete Család és a kötélgyártók pere Erdélyben, az Olt mellett fekvő Halmágyon született 1802. augusztus 22-én, szegény kisnemesi családban. Apja Varga János, anyja Rozsondai Katalin, egytelkes kisbirtokosok, földjüket maguk művelték – így Varga Katalin is. Nemességükre csak egy 1846-os kérvény utal. Nyolcéves korában veszítette el édesapját, két évvel később édesanyját. Tízéves korától kezdve nagynénje, Rozsondai Anna nevelte Ilonka nevű húgával, míg fivére, János nagybátyjukhoz, Rozsondai Jánoshoz került. Az egyébként is kis birtok teljesen felaprózódott a testvérek között. Magyar anyanyelvén kívül megtanult románul és németül is. evangélikus vallású volt. Húszéves volt, amikor férjhez ment a jómódú özvegy Kelemen György kerékgyártóhoz, akinek két fiát is felnevelte előző házasságából, valamint részt vállalt vállalkozásában is. Közös gyermekük nem született. Elindította a kenderkereskedelmet, mely ugyan eleinte nyereséges volt, de később hitelt nyújtott vásárlóinak, akik azt nem fizették vissza. Időközben elváltA válást csak a kerületi papi szék mondta ki, mely alapján nem kellett együtt élnie férjével, de újra nem házasodhatott. férjétől a feleség okozta pénzügyi nehézségek miatt, tizenöt és fél évig éltek együtt. Kelemen 1847 elején, Varga Katalin elfogatásának idején meghalt.
A brassói kötélgyártók 631 forinttal adósai maradtak. Ellenük a brassói elöljáróságnál pert indított, de mivel nem jutott eredményre, kétszer is Bécsben járt, a császári udvarban, hogy ott kérjen segítséget. 1839. augusztus 1-jén a királyi kancellária nem foglalt állást, és visszautasította az ügyet Brassóba, de mivel ott ismételten elakadt, 1840 áprilisában visszatért Bécsbe, ahol az udvar már intézkedésre szólította föl a brassói elöljáróságot. Ott ismételten nem ért el eredményt, de a kerületi bíró felvilágosítása nyomán a „nyugtalan kérvényezőről” a per anyagai végleg irattárba kerültek. Varga Katalin vagyonát vesztve kezdett új életet.
1840-ben, mikor Bécsből Brassóba tartott, Aradnál meggondolta magát, és a főkormányszék székhelye, Kolozsvár felé folytatta útját. Valószínűleg ekkor találkozott a zalatnai kincstári uradalomhoz tartozó Abrudfalva, Bucsum és Kerpenyes bányászjobbágyaival, akiknek földesuruk, a kincstár nem volt hajlandó kifizetni az aranybányának a falvakra eső, több éves elmaradásban lévő jövedelemrészesedését. A három falu lakói megbízták Varga Katalint saját perük intézésével is, aki ezt ettől kezdve szívügyének tekintette.
A három község pere bélyegkép|Bucsumi táj A három falu a három zalatnai kincstári bányauradalom közül a középsőhöz tartozott. Román lakosságú szórt települések voltak, a központjukon kívül még több falumaggal. Lakóik, az ún. bányászjobbágyok munkaidejük 80%-át hagyományosan az egyénileg végzett külszíni nemesfémbányászatra fordították. A kinyert ércet kényszerárfolyamon kellett beszolgáltatniuk az uradalom aranybeváltóinak egyikében – a vidék így korán jelentős pénzforgalom kiindulópontja lett. Életüket számos privilégium szabályozta, de sorsuk a megelőző évtizedekben egyre rosszabbra fordult és korábban szerzett privilégiumaik jó részét a hatóságok már nem tartották tiszteletben. Báthory Kristóf a zalatnai uradalom bányászjobbágyait felmentette a harmincad és a gabonabehozatali vámok alól, amely mentességet a többi erdélyi fejedelem is megerősítette. I. Apafi Mihály az abrudfalvi, bucsumi és kerpenyesi jobbágyokat mindennemű adó alól felmentette. Az 1720-as évektől aztán egyre több kohó épült és az uradalom vezetői a bányászjobbágyokat egyre többször kényszerítették robot (favágás, szénégetés, szállítás) végzésére. Ezen kívül egyre több erdőt idegenítettek el az üzemek céljaira, pedig különösen a felső uradalom és Kerpenyes lakói számára fontos bevételt jelentett a faedénykészítés. A bányászjobbágyok a gyakoribbá váló szökésekkel válaszoltak a szigorításokra. 1775-ben újrarendezték az uradalmi szolgáltatásokat: minden telekre heti két robotnap jutott, amelyeket pénzzel (taxa) lehetett megváltani – egyben ez a taxa jelentette az uradalom egyetlen saját, helyben maradó bevételét, a tisztviselőknek érdekük fűződött tehát a beszedéséhez.
1789-ben, a Horea–Cloșca-féle parasztfelkelés leverése után a középső uradalom községei szerződést írtak alá, amelyben vállalták, hogy „önként” leszállítják a bányáknak és a kohóknak szükséges anyagokat és eszközöket. A szerződés nem maximálta az elvégzendő munka mértékét, mivel azonban az aranybányászat jövedelmezősége a következő két évtizedben visszaesett, ezt az időszakot az ideiglenes nyugalom jellemezte. 1811-ben az arany devalvációja, 1814–1817-ben éhínség keserítette a bányászok életét. Az uradalom a robot újabb nemeit eszelte ki, amelyeknek taxával való megváltását számonkérhette. A jobbágyok a legsérelmesebb robotnemnek az évente több hétig tartó, a messzi Offenbányán végeztetett munkát tartották, melynek során az Aranyosból kellett kihalászniuk a leúsztatott fatörzseket. Nekik kellett ellátniuk fával az izbitai fűrészmalmot is. Az uradalom ezen kívül rendszeresen fölszámolta és újraerdősítette a falvak irtásait, amelyeken a saját élelmezésükre vetettek terményeket, megtiltotta a jobbágyoknak a tűzifával való kereskedést és akadályozta a falvak kocsmáztatási jogának érvényesítését. A falvak már 1836-ban úrbéri keresetet indítottak az uradalom ellen. Erre válaszul vezetőiket nemcsak letartóztatták, de össze is vonták perüket az eredeti keresettel. Ekkor a falvak követeléseik közé vették a két ügy anyagának elkülönítését is.
A három falu térségében Varga Katalin gyakran változtatta lakóhelyét és öltözetét. Legtöbbször a falvak közösségeinek vezetőinélTehát nem a hivatalos, hanem a lakók által legmegbízhatóbbnak talált személyeknél. szállt meg, azonban rendszeresen tett eleget vacsorameghívásoknak a többi parasztcsaládnál is. Rendszeresen hívott össze gyűléseket – többnyire a templom előtt –, ahol meghallgatta, majd lejegyezte a bányászok panaszait. A kérvények megfogalmazásában pesti ügyvédek segítettek neki, kiket korábbi útjain ismert meg.
Miután Varga Katalin Bucsumba költözött, elkészített egy kérvényt, melyet maga írt alá és vitt el Bécsbe. Ez rendszerezte a három falu panaszait: a tisztek zaklatásait és a korábbiaknál is több robotot, valamint követelte a privilégiumok betartását. A kérvény 1841 januárjában már az uralkodóhoz került, azonban a területén fekvő bányauradalmakkal egyébként állandó konfliktusban álló vármegye csak 1842-ben küldött egy vizsgálóbizottságot az erdősérelmek ügyében. A kiküldött biztos, Fosztó Menyhért alispán jelentésében megállapította, hogy a jobbágyok követeléseinek java jogos, és helytelen, hogy az uradalom az egy telken élő családoktól külön-külön megköveteli a taxát, holott azt csak telkenként szedhetné be. Ennek hatására Varga Katalin felszólította a falusiakat, hogy nyugodtan használjanak az erdőkből annyi fát, amennyire a kohókban és saját maguknak szükség van, valamint kergessék el az erdőőröket. 1843 márciusában a királyi kancellária újraélesztette a vizsgálatot.
Szintén a vizsgálat folytatása mellett szólt, hogy 1843. május 6-án a Detunáta mellett Varga Katalin vezetésével 50-60 bottal és baltákkal felfegyverzett jobbágy vonult fel a tőlük kisajátított földeken erdőültetvényezésbe kezdő uradalmi emberek ellen. Összetűzésre végül nem került sor, de a falusiak elpusztították a facsemetéket. Fosztó alispán jelentése szerint az incidensben nem a bányászjobbágyok, hanem az erdőtelepítők voltak hibásak. Az uradalom ezután mindent megtett Fosztó jelentésének megsemmisítéséért, Varga Katalint pedig a „veszedelmes lázasztónő” és „ámítónő” címkékkel illették. A vármegye és az uradalmak számos sikertelen kísérletet tettek Varga Katalin elfogására. Varga Katalin 351 bányászjobbágy nevében újabb kérvényt fogalmazott meg, míg a kincstár az előző kérvénnyel kapcsolatos döntések megsemmisítésén fáradozott:
A per tárgyalására még 1843-ban sor került, ahol Fosztó Menyhért lett a három község képviselője. A tárgyalás nem járt eredménnyel, a folytatást pedig 1848-ra halasztották. Azonban a főkormányszék egy újabb, a Horea és Cloșca vezette felkeléshez hasonló fegyveres megmozdulástól való félelmében 1844. február 28-án határozatot hozott. E szerint a zalatnai uradalom jobbágyai nem voltak többé kötelesek azon jobbágyszolgáltatások teljesítésére, melyek túllépték az 1789-es megállapodásokat, és ha az uradalom azt nem kívánja betartani, jogi úton kell kezdeményeznie annak eltörlését. Az egy telken lakó családok közül csak egy volt köteles robot teljesítésére, a többi csak bért fizetett. Továbbá engedélyezték az alkoholos italok szabad kereskedelmét, és tiltották azok uradalmi lefoglalását. Fosztó Menyhért személyesen olvasta föl és fordította le a határozatot a három község népének. Elmagyarázta, hogy annak értelmében pontosan milyen kötelezettségek hárulnak rájuk. A kincstár fellebbezést nyújtott be a határozat ellen, amit az udvar elutasított. Az uradalom azonban továbbra is korábbi gyakorlatát folytatta és Fosztót néplázítóként állította be, amiért pontosan ismertette a jobbágyoknak az 1789-es megállapodás tartalmát.
Eközben a hatóságok folyamatos sikertelen próbálkozásokat tettek Varga Katalin elfogására, azonban Simion ȚandroSimion Pitoc Țandro, magyar változatban: Czándro Simon (Pitok); bucsum-pojényi kincstári jobbágy, Varga Katalin bizalmasa. és Teodor CrîznicMagyar változatban: Krisnyik Todor; bucsum-pojényi – válya-álbai – kincstári jobbágy, Varga Katalin bizalmasa, a mozgalom egyik vezetője, Varga Katalin többszöri szállásadója. bányászokat a nagyenyedi börtönbe zárták. Ekkor a főkormányszék és a vármegye is erőket mozgósított ez ügyben: 1844. augusztus 26-án körlevélben értesítették a törvényhatóságokat Varga Katalin személyleírásával, miszerint „öltönyét változtatja, némelykor strimflibe és csinos öltönybe jár, máskor oláhosan öltözködik, utazik gyalog és lóháton. Ki is szorgalmatosan fölkerestetvén, ha megtaláltatik, fogattassék el és biztos őrizet alatt kísértessék nemes Alsófehér megye tisztségéhez.” Ebből kifolyólag Varga Katalin gyakran változtatta lakhelyét, de többnyire Pojényben tartózkodott. Bucsum környéki erdei házához több kémet állítottak készenlétbe, hogy bármikor elfoghassák. Ennek hatására a faluk lakói latin nyelvű kérvényben fordultak az uralkodóhoz, amelyben Varga Katalint ártatlannak és jóságosnak írták le, és menlevelet kértek neki. A királyi kancellária utasította a főtörvényszéket, hogy „Varga Katalin minden további zaklatás nélkül békésen visszatérhessen hazájába és ebből a célból lássa el a szükséges útlevéllel”. Ez tiltakozást váltott ki, elsősorban a kincstár részéről.
Aktív ellenállás bélyegkép|150px|A bucsumsászai ortodox templom