Az apostoli atyák az ókereszténység legkorábbi, az Újszövetség iratai után vagy azok egy részével nagyjából egy időben keletkezett, nem kanonikus keresztény szerzőinek és műveinek hagyományos gyűjtőneve. Szorosabb értelemben mindenekelőtt Római Kelemen, Antiochiai Szent Ignác és Szmirnai Szent Polikárp tartozik közéjük; tágabb értelemben a korszak több névtelen vagy vitatott szerzőségű iratát, így a Didakhét, a Barnabás-levelet, a Pásztort, a Második Kelemen-levelet és a Diognétoszhoz írt levelet, továbbá Papiasz és Quadratus töredékeit is ebben a szövegcsoportban szokás közölni. A csoport határai nem alkotnak ókori eredetű, lezárt kánont: a megjelölés a kora újkori patrisztika szövegkiadói gyakorlatában alakult ki, és az egyes modern kiadások tartalma ma sem teljesen azonos.J. A. Fischer: „Apostolic Fathers”. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet. Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America, 2003, 586–588. o.
Az apostoli atyák írásai az apostoli nemzedék és a 2. század későbbi apologétái, valamint az első nagy egyházatyák közötti időszak alapvető történeti forrásai. Nem egységes teológiai iskola termékei, és többségük nem rendszerezett dogmatikai értekezés, hanem meghatározott közösségi helyzetre válaszoló levél, egyházi rendtartás, prédikáció, látomásos könyv vagy hitvédő írás. Értékük éppen abban áll, hogy közvetlen képet adnak a korai keresztény közösségek hitéről, liturgiájáról, erkölcsi oktatásáról, belső vitáiról, szolgálati rendjéről, az apostoli hagyomány továbbadásáról és a formálódó bibliai kánon használatáról.Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest: Szent István Társulat, 1988, 4–5. o.
A fogalom kialakulása és határai
Az „apostoli atya” nem az ókori keresztények által rögzített hivatalos szerzői osztály volt. Az apostoli jelzőt már a 2. században alkalmazták egyházakra, személyekre és tanításokra, amikor azoknak az apostolokhoz vagy az apostoli eredetű hithez való kapcsolatát kívánták kifejezni, de a ma ismert szövegcsoport csak jóval később alakult ki. Jean-Baptiste Cotelier 1672-ben együtt adta ki a Barnabás-levél, Hermasz, Római Kelemen, Antiochiai Ignác és Polikárp műveit. A későbbi kiadók az elnevezést és a korpuszt módosították: egyesek csak Kelement, Ignácot és Polikárpot tekintették szoros értelemben apostoli atyának, mások további, az 1. század végéről és a 2. század első feléből származó iratokat is a gyűjteményhez kapcsoltak.
A besorolás ezért két eltérő szempontot egyesít. A szorosabb, történeti értelem azokat a szerzőket emeli ki, akiknek az ókori hagyomány közvetlen vagy közeli kapcsolatot tulajdonított az apostoli nemzedékkel. A tágabb, irodalomtörténeti értelem az apostoli kor utáni legkorábbi fennmaradt keresztény irodalom jelentős részét fogja össze, függetlenül attól, hogy a szerző személye ismert-e, illetve igazolható-e személyes kapcsolata valamely apostollal. Emiatt az „atyák” elnevezés alatt névtelen művek is szerepelnek, míg egyes szerzők – például Quadratus – műfajuk szerint inkább a 2. századi apologéták közé tartoznak.Michael W. Holmes (szerk. és ford.): The Apostolic Fathers: Greek Texts and English Translations. 3. kiadás. Grand Rapids: Baker Academic, 2007, bevezetés.
Az egyes művek keletkezési ideje többnyire csak hozzávetőlegesen határozható meg. A teljes korpusz nagyjából az 1. század utolsó évtizedeitől a 2. század közepéig terjed, de egyes iratok több szerkesztési réteget őrizhetnek, és datálásukban jelentős eltérések vannak. Ezért a modern kutatás rendszerint nem egyetlen fejlődési sor állomásaiként, hanem különböző földrajzi és közösségi környezetek tanúiként vizsgálja őket.Clayton N. Jefford: Reading the Apostolic Fathers: A Student’s Introduction. 2. kiadás. Grand Rapids: Baker Academic, 2012, bevezetés.
Történeti és irodalmi háttér
Az iratok a Római Birodalom különböző területein, többek között Rómában, Szíriában, Kis-Ázsiában, Görögországban és valószínűleg Egyiptomban keletkeztek. Közös nyelvük túlnyomórészt a koiné görög, amelyet erősen áthat a Septuaginta szóhasználata és az Újszövetség nyelvezete. A szerzők ugyanakkor nem azonos műveltségi szinten és stílusban írtak: Polikárp levele egyszerűbb és szentírási fordulatokban gazdag, Kelemen terjedelmes levélprédikációja retorikailag szerkesztettebb, Ignác írásait pedig tömör, szenvedélyes és képekben gazdag nyelv jellemzi. A Diognétoszhoz írt levél választékosabb görög prózája már az apologetikus irodalomhoz közelít.
A kor közösségei egyszerre néztek szembe külső és belső kihívásokkal. A kereszténység jogi helyzete bizonytalan volt; a helyi üldözések és a vértanúság lehetősége valós tapasztalatként jelent meg. A közösségeken belül viták támadtak a vezetésről, a fegyelemről, a prófétai tekintélyről, a zsidó vallási örökség értelmezéséről és Krisztus valóságos emberségéről. Az apostoli atyák művei e kérdésekre nem egységes intézményi programmal, hanem a helyi viszonyoknak megfelelően válaszoltak. Együtt mégis megmutatják, hogy az apostoli igehirdetésre, az Írásokra, a közösségi emlékezetre és a szolgálati rendre hivatkozó hagyomány a 2. század elején már meghatározó önazonossági tényező volt.
Főbb szerzők és művek
Római Kelemen
A Kelemen első levele a római egyház nevében fordul a korinthoszi keresztényekhez, ahol egy csoport elmozdította a közösség több elöljáróját. Az általában az 1. század végére keltezett irat a béke, az alázat, a rend és a közösségi kiengesztelődés helyreállítását sürgeti. Érvelése nagyrészt az Ószövetség példáira, az apostolok emlékére és a teremtett világ rendjére támaszkodik. A levél különösen fontos az egyházi szolgálat folytonosságának történetéhez: előadása szerint az apostolok elöljárókat állítottak, majd rendelkeztek arról, hogy szolgálatukat kipróbált férfiak folytassák.1 Kelemen 42–44; Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest: Szent István Társulat, 1988, 55–77. o.
A levél azért is jelentős, mert egy helyi egyház másik közösség belső válságába avatkozik be. Ennek egyháztörténeti értelmezése nem egységes. A katolikus teológiatörténet a római egyház korai, az egyetemes egységet szolgáló tekintélyének tanúját látja benne; más történeti értelmezések a római közösség erkölcsi súlyát, testvéregyházi felelősségét vagy a két nagy apostol, Péter és Pál római emlékezetéből fakadó tekintélyét hangsúlyozzák. A szöveg mindenesetre a római és korinthoszi közösség közötti kapcsolat egyik legkorábbi részletes dokumentuma.Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest: Szent István Társulat, 1988, 55–56. o.; J. A. Fischer: „Apostolic Fathers”. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet. Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America, 2003, 587. o.
A Kelemen neve alatt fennmaradt úgynevezett Második Kelemen-levél nem levél, hanem valószínűleg a 2. század első feléből származó keresztény homília, és nem Római Kelemen műve. Korai tanúsága a nyilvános keresztény igehirdetésnek, a megtérésről, az erkölcsi következetességről és az egyházról szóló gondolkodásnak.Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest: Szent István Társulat, 1988, 78–86. o.
Antiochiai Ignác
Antiochiai Ignác hét hitelesnek tekintett levelet írt, miközben fogolyként Szíriából Róma felé vitték. Szmirnából az efezusi, magnésziai, trallészi és római közösséghez, Troászból pedig a filadelfiaiakhoz, a szmirnaiakhoz és Polikárphoz fordult. A levelek keltezése vitatott, de többnyire a 2. század első évtizedeire vagy tágabban annak első felére helyezik őket.Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest: Szent István Társulat, 1988, 87–106. o.
Ignác írásainak középpontjában Krisztus valóságos megtestesülése, szenvedése és feltámadása, az egyház egysége, az Eucharisztia, valamint saját közelgő vértanúsága áll. A doketista felfogásokkal szemben hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus valóban testben született, szenvedett és támadt fel. Az eucharisztiát Krisztus testével kapcsolja össze, és a közösség egységét az egy kenyérben, az egy oltárban és a törvényes szolgálat körül való összegyülekezésben fejezi ki.Ignác, Szmirnaiakhoz 6–8; Filadelfiaiakhoz 4; Efezusiakhoz 20. In: Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest: Szent István Társulat, 1988, 88–105. o.
Levelei a legkorábbi fennmaradt szövegek közé tartoznak, amelyek következetesen megnevezik a helyi közösség püspökét, a presbiterek testületét és a diakónusokat. Ignácnál a püspök körüli egység nem pusztán igazgatási kérdés, hanem a közös hit, a szeretet és az eucharisztikus közösség látható rendje. A Szmirnaiakhoz írt levélben található a „katolikus egyház” kifejezés legkorábbi ismert fennmaradt használata, ahol a szó az egész, egyetemes egyházra utal.
A rómaiakhoz írt levél köszöntésében Ignác a római közösséget a „szeretetben elöljáró” egyháznak nevezi. A kifejezés pontos jelentése vitatott: a katolikus értelmezés a római egyház különleges elsőségének korai tanújaként olvassa, míg más magyarázatok annak szeretetszolgálatát, tekintélyét vagy római területi helyzetét emelik ki. A levél nem jogi értekezés, de világosan jelzi, hogy a római közösség különleges megbecsülésnek örvendett Ignác látókörében.Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest: Szent István Társulat, 1988, 87. o.
Szmirnai Polikárp
Polikárp szmirnai püspök Filippiekhez írt levele szorosan kapcsolódik Ignác leveleinek továbbadásához. A filippi közösség kérésére Polikárp megküldte az általa összegyűjtött Ignác-leveleket, és ezekhez csatolta saját buzdítását. A mű a hitben való kitartásra, az igaz életre, a presbiterek és diakónusok kötelességeire, valamint a tévtanítások kerülésére int.Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest: Szent István Társulat, 1988, 107–110. o.
Polikárp szövege különösen gazdag újszövetségi idézetekben és utalásokban. A páli levelek ismerete nyilvánvaló, de az evangéliumi, péteri és jánosi hagyomány is megjelenik benne. Ezért levele fontos tanúja annak, hogyan használták és kapcsolták össze a 2. század eleji közösségekben azokat az iratokat, amelyek később az Újszövetség kánonjának részévé váltak. Polikárp későbbi vértanúhalálát a Polikárp vértanúsága beszéli el; ez nem az ő műve, de a modern apostoliatya-kiadások gyakran közlik, mert a legkorábbi fennmaradt keresztény vértanúakták egyike.Bart D. Ehrman (szerk. és ford.): The Apostolic Fathers, 1. kötet. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 2003, a Polikárp leveléhez és a Polikárp vértanúságához írt bevezetések.
Didakhé
A Didakhé, vagyis A tizenkét apostol tanítása névtelen egyházi kézikönyv. Végső alakját többnyire az 1. század vége és a 2. század eleje közötti időre helyezik, de egyes részei korábbi hagyományt őrizhetnek. Első szakasza a zsidó és keresztény erkölcsi oktatásban elterjedt „két út”, az élet és a halál útjának tanítását adja elő. Ezt a keresztségre, böjtre, imádságra, közösségi étkezésre és eucharisztikus hálaadásra vonatkozó előírások, majd a vándorapostolok, próféták, tanítók, püspökök és diakónusok szolgálatáról szóló rendelkezések követik. Az iratot eszkatologikus intelem zárja.Didakhé 1–16. In: Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest: Szent István Társulat, 1988, 48–54. o.
A mű különleges értéke, hogy a helyi szolgálattevők mellett még működő vándorkarizmatikus szolgálatokról is tudósít. Nem egy egyszerű, mindenütt azonos szervezeti fejlődési fokot rögzít, hanem olyan közösséget mutat, amelyben a korábbi missziós és prófétai formák a tartós helyi vezetéssel együtt vannak jelen. Liturgiatörténeti szempontból a Didakhé őrzi a keresztség végzésére, a szerdai és pénteki böjtre, az Úr imájának napi használatára és a vasárnapi összejövetelre vonatkozó legkorábbi egyházon kívüli előírások némelyikét.Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest: Szent István Társulat, 1988, 48–54. o.; J. A. Fischer: „Apostolic Fathers”. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 1. kötet. 588. o.