A kontinentális sziknövényzet szélsőséges termőhelyek fajszegény, többnyire laza szerkezetű, nyílt lágyszárú növényzete. A növényzet fő korlátozó és szelekciós tényezője a talaj sótartalma (főleg a nátriumsók: nátrium-klorid, nátrium-szulfát és nátrium-karbonát szaporodnak fel).
Éghajlati feltételei
A sók felhalmozódásának fő oka az éghajlat. Szikes területek ott alakulnak ki, ahol a hosszú nyári szárazság idején negatív a talajok vízmérlege. A talajvíz felfelé áramlik a talaj pórusaiban, és elpárolgása után a könnyen oldódó sók a talaj felső rétegeiben, illetve a felszínen kikristályosodnak. Az alkáli sók lúgossá teszik a talajt (pH 8–12), és növelik annak ozmózisos szívó-, illetve vízvisszatartó erejét. Ezért a szikes talajok fiziológiailag szárazak: a közönséges növények a sós pórusvizet nem tudják fölvenni.
A sófelhalmozódás intenzitása három tényezőtől függ: a csapadékhiánytól, a talajvíz mélységétől és az akkumuláció hosszától.
Az akkumuláció ott hosszabb, ahol a víz összegyűlik, és tovább párolog, tehát a mélyedésekben, pocsolyákban, sekély tavakban. Már néhány centiméteres talajszintkülönbség is igen jelentős sókoncentrációt eredményezhet, ezért a kontinentális szikesek termőhelyei és a rajtuk kialakult társulások mozaikosak: eloszlásuk rendszertelen, rapszodikus, elaprózódó.
Elterjedése
A kontinentális szikesek övezete végighúzódik az eurázsiai kontinens közepén a Pannon-medencétől az erdélyi Mezőségen, a dél-ukrajnai és dél-orosz síkságokon, Nyugat-Szibérián és Közép-Ázsián át egészen Kelet-Mongóliáig. A Kárpát-medencétől nyugatra már csak kisebb, elszigetelt foltjait találjuk (a Bécsi-medencében és a Morvamezőn).
Hazai szikeseink a kelet-európai és ázsiai szikesekkel együtt a kontinentális vegetációtípushoz tartoznak. Jellemző fajaik többsége a pontusi–pannon vidéken terjedt el, több közülük iráni-turáni rokonságot mutat.
Kialakulása a Kárpát-medencében
Vegetációtörténészek szerint a Kárpát-medence sótűrő növényei a harmadkorban specializálódtak: akkor, amikor a Thetys tenger bezáródása után a belső tengeröblök kiszáradtak. Wessel van der Hammen szerint ez a flóra, amelynek uralkodó fajai: üröm- (Artemisia sp.) és libatopfélék (Chenopodiaceae) voltak, a periglaciális tundrákon és hideg sztyeppeken vészelhette át a jégkorszakot.
Az elsődleges szikesedés: a nagy alföldi mocsarak ingadozó vízszintű peremterületein és a szikes pusztai erdők tavasszal vízállásos tisztásain alakulhatott ki.
Ahhoz, hogy ezek a társulások ilyen nagy területeket uralhassanak el és stabilizálódjanak, nagyban hozzájárult: az alföldi folyószabályozás, a mocsarak kiszárítása és a hagyományos legeltető állattartás (ezen emberi tevékenységek eredménye az úgynevezett másodlagos szikesedés).
A Kárpát-medencében jellemző fajok, alfajok
Az elsődleges szikesedés eredményeként, hosszú idő alatt fejlődtek ki az alföldi szikesek bennszülött fajai:
a sziki üröm alfajai (Artemisia santonicum ssp. patens és subsp.monogyna), a sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp. pannonicus), a magyar sóvirág (Limonium gmelinii ssp. hungaricum), az erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana), a fertőtavi mézpázsit (Puccinellia festuciformis - szin: Puccinellia peisonis), a közönséges mézpázsit vagy sziki mézpázsit (Puccinellia distans - szin: Puccinellia limosa), a sziksófű (Salicornia prostrata) és a magyar sóballa (Suaeda pannonica).
A tengerparti sós talajok növényzetére csak néhány faj utal: sziki sóballa (Suaeda maritima), szárnyasmagvú budavirág (Spergularia maritima); az alfajok, illetve kisfajok többsége vikariáns: Aster tripolium ssp. tripolium sziki őszirózsa (Tripolium pannonicum subsp. pannonicum), húsos sziksófű (Salicornia europaea), sziksófű (Salicornia prostrata), sziki sóballa (Suaeda maritima agg.), magyar sóballa (Suaeda pannonica), tengerparti mézpázsit (Puccinellia maritima), fertőtavi mézpázsit (Puccinellia festuciformis) és közönséges mézpázsit (Puccinellia distans) stb.
Pszeudovikariáns, rokon fajok is előfordulnak: tengerparti sóvirág (Limonium vulgare), sóvirág (Limonium gmelinii), seprűfű (Bassia hirsuta), seprőparéj (Bassia sedoides) stb.
A szikes talajokon élő növények egy része obligát halofiton; ezek számára a konyhasó normális anyagcsere-folyamataikhoz szükséges. A fakultatív halofitonok maximális szívóereje nem éri el a 40–50 atmoszférát, az obligát halofitonok közt azonban 100–170 atmoszféra szívóerejű fajok is előfordulnak. E szempontból a sziki pozsgások: sóballa fajok (Suaeda spp.), sziksófű (Salicornia prostrata), szárnyasmagvú budavirág (Spergularia maritima), pozsgás zsázsa (Lepidium cartilagineum), fakó libatop (Chenopodium glaucum), bárányparéj (Camphorosma annua). élesen különböznek az igen alacsony szívóerejű sivatagi szukkulensektől.
Hasonlóan nagy egyes füvek: fertőtavi mézpázsit (Puccinellia festuciformis), bajuszpázsit (Crypsis aculeata) és palkafélék: sziki káka (Bolboschoenus maritimus), magyar palka (Acorellus pannonicus) szívóereje.
Néhány tőlevélrózsás növény: tengerparti kígyófű (Triglochin maritimum), sziki útifű (Plantago maritima), kisvirágú pozdor (Scorzonera parviflora), sziki őszirózsa (Tripolium pannonicum subsp. pannonicum) egészen sajátosan alkalmazkodott a szélsőséges viszonyokhoz: a sóval telített tőlevélrózsa felett új levélrózsát hajt, a régit pedig „leselejtezi” .
A fakultatív (alkalmi) halofiton (mezohalofiton) növények nem igénylik a sós vagy szikes termőhelyet, de elviselik azt – bár alakjuk olykor eltörpül. A jobb termőhelyeken erőteljesebben növekszenek, de mivel ott nem elég versenyképesek, legtöbbször kiszorulnak a sós és szikes talajokra. A felvett sónak csak kisebb részét képesek raktározni, nagyobb részét guttációval kiválasztják a felületükön. Ilyen fakultatív halofitonok: kamilla (Matricaria chamomilla), pusztai cickafark (Achillea setacea), tarackos tippan, (Agrostis stolonifera), sovány csenkesz (Festuca pseudovina), réti sás (Carex distans).
Jellemző genetikai talajtípusai
A belföldi szikes és sós növényzet a talajok két nagy csoportján fordul elő: a szoloncsák és a szolonyec talajokon.
A szoloncsák típusú talaj laza és szerkezet nélküli; vízszintesen nem rétegzett. Sok benne a homok; a só a talaj felszínéhez közel halmozódik fel. Növényzetében előnyös szerephez jutnak a valódi, pozsgás halofitonok. Ez a típusú sziknövényzet főként: homokhátságaink (Kiskunság, Nyírség) egykor sekély tavakkal tarkított depresszióiban, kiszáradt folyómedrek egykori homokos partjain, a Velencei-tó és a Fertő környékén alakult ki.
A szolonyec típusú talaj kötött, szintekre tagolt. Összetételére a finomabb szemcséjű frakciók (agyag, iszap) jellemzők. A sók a mélyebb (B) szintben halmozódnak fel, de a kivált só a felső szint eróziójával (padkásodás) a felszín közelébe kerülhet. A növényzet összetételében halofitonok szerepe több tényezőtől függ. Ezek: az A szint vastagsága, a talaj kémiai típusa, az abszolút sótartalom. Ilyen sziknövényzet főként az Alföld nagy folyóvölgyeinek egykori nagy, mocsaras öntésterületeire jellemző.
Az egyébként is jelentős mozaikosságot fokozza, a fajkeveredést (különösen a szolonyec szikeseken) erősíti a kora tavaszi legeltetés. Az átázott talajt taposó nagy testű állatok elroncsolják a szikpadka és szikfok mikromorfológiáját, és úgynevezett „patanyom-társulásnyi” mozaikokat hoznak létre. Ezek peremén a szikpadka, belsejében a szikfok vagy a szikes tófenék növényei jelennek meg.
Társulástani osztályai
A belföldi szikeseket három növénytársulástani osztályra: kontinentális sziki szukkulens és egyéves tófenék-vegetáció (Thero-Suaedetea Vicherek 1973 em. Borhidi, 2003), szikes puszták (Festuco-Puccinellietea Soó 1968 em. Borhidi 2003 hoc loco), szikes rétek (Scorzonero-Juncetea gerardii (Vicherek 1973) Golub et al., 2001), tagoljuk.
Források Kempelen Farkas digitális tankönyvtár: Kontinentális sziknövényzet
Kategória:Növénytársulások Kategória:Magyarország növénytársulásai