300px|bélyegkép|jobbra|Raffaello: Az athéni iskola (részlet). A képen (balról) Platón, kezében a Timaiosszal az ideák világa fele mutat. A neki ellentmondó Arisztotelész, a kezében az Etikával földi létezőkre mutat. A metafizika jelentése a filozófiában kétféle: egyrészt filozófiai rendszer, másrészt filozófiai módszer.
A metafizika mint filozófiai rendszer olyan szellemi princípiumból indul ki, amely a létező világ felett áll, az érzékszerveink számára hozzáférhetetlen, és csak spekulatív módon, az absztrakt logika (a priori) révén ismerhető meg. Ebben az értelemben megfelel az objektív idealizmus kategóriájának.
A metafizika mint filozófiai módszer a dialektika ellentettje, olyan filozófiai szemlélet és módszer, amely a dolgokat statikusan, a mozgást, fejlődést csupán mennyiségi változásokként fogja fel. Az ellentéteket mereven szétválasztja, egymást kizáró kategóriákként kezeli, tagadja a valóság önmozgását.
A 18. és 19. században a metafizika témakörébe sorolták a külvilág létezésével, más elmék létezésével, az a priori tudás lehetőségével, az érzékeléssel és emlékezéssel foglalkozó kérdéseket is. (A jelenlegi felfogás szerint ezek a kérdések az ismeretelmélet, más néven episztemológia területére tartoznak.)
Isten létének igazolásával a metafizikához szorosan kapcsolódó filozófiai teológia foglalkozik. A metafizikának része az ontológia („létfilozófia”), amely azonban csupán magukat a létező dolgokat elemzi és rendszerezi a metafizika által felvetett tágabb összefüggések vizsgálata nélkül, és önálló filozófiai területnek is tekinthető.* Sipos Zoltán: A meghiúsulás metafizikája (Orbis, 2000/1-2.) http://www.naturalizmus.hu/sipos_naturalizmusok
Elnevezése A metafizika szó a görög meta ta phűszika-ból (görögül: μετά (meta) = "után", φύσις (phűszisz) = "természet", azaz a természet dolgai után való) ered, amelyet eredetileg arra használtak a hellenisztikus és a későbbi kommentátorok, hogy Arisztotelésznek A természetről című műve utáni műveit megjelöljék.Az i. e. 1. században Arisztotelész műveinek rendszerezője – feltehetően rhodoszi Andronikosz – nevezte el Metafizikának azokat az iratokat, amelyek a Fizika írások után következtek
Története
A metafizika történetének kezdete Ióniában, a milétoszi természetfilozófusoknál, Thalésznél, Anaximandrosznál és Anaximenésznél keresendő. Ők voltak az első olyan gondolkodók, akik félretették az addigi mitológiai magyarázatokat, és a világ keletkezésének, működésének és szerkezetének kérdéseivel racionális módon foglalkoztak. Az ókor metafizikáját főként kozmológiai és kozmogóniai problémák jellemezték.
A középkor metafizikáját az univerzáliák vitája jellemezte: a vita két ellentétes táborra osztotta a filozófusokat: azokra, akik elfogadják a partikulárék létezését és azokra, akik nem. E korban főként vallásos írások voltak jellemzőek, és a kor gondolkodói túlnyomórészt az egyház emberei, papok, szerzetesek voltak.
Az újkori metafizika Descartes-tal kezdődik, filozófiájában az ember kerül előtérbe. Az újkori metafizika középpontjában az emberi lét, gondolkodás, megismerés, és a tudás lehetségességének a problémája áll. Napjainkban az analitikus filozófusok a metafizika helyzetét körülbelül úgy látják, mint ahogyan Arisztotelész látta, amikor áttekintette a filozófiát a saját maga koráig. Azt állította, hogy elődei bár mindent elmondtak, valójában semmit sem mondtak.
A metafizika problémái A metafizika a feladatát két alapvető kérdés kutatásában jelöli meg: Mi az, ami létezik? Mi a létező? Mi a dolgok valódi természete?
E két kérdés feltevését az a két, igen korán megfogalmazott filozófiai felismerés tette szükségessé, melyek szerint: 1.) nem minden létezik (a szó valódi értelmében), ami az érzékszerveink számára megjelenik, illetve nem minden létező jelenik meg az érzékszerveink számára; 2.) A dolgok valódi természete nem jelenik meg a „felszínükön”, a gondolkodásnak erőfeszítéseket kell tennie, hogy ezekhez eljusson (amennyiben ez egyáltalán lehetséges).
A létező problémája
Az okság A filozófiában az okság problémájának tárgyalásakor különbséget kell tenni az oksági viszony és aközött, hogy mit is kapcsol össze az okság. A kérdés tehát nemcsak az, hogy mi az ok és mi az okozat, hanem az is, hogy milyen viszony létezik közöttük.
A hume-i ok-okozat reláció elmélet 250px|thumb|right|David Hume (1711-1776) David Hume, 18. századi skót filozófus szerint az okságról alkotott eszménk nem több, mint két dolog egymásra következésének az eszméje. Szerinte az ok és okozat „különböző létezők”, s a köztük látni vélt szükségszerű kapcsolat pedig csupán csak illúzió. Hogy mégis látni vélünk valamilyen szükségszerűséget, az onnan fakad, hogy elménk hasonló okokból hasonló okozatokra számít. Tehát az okság Hume szerint nem más, mint időbeli egymásra következés és az állandó kapcsolat, amit azonban nem jellemez szükségszerűség.Hume: Értekezés az emberi természetről (1. könyv) Hume úgy vélekedett, hogy az oksági viszonyok nemcsak, hogy nem szükségszerűek, hanem a priori megismerhetetlenek is. Hogy az okság a priori nem megismerhető a következőt jelenti: ahhoz, hogy megtudjuk, hogy van-e valamilyen oksági viszony X és Y között, tapasztalatra lesz szükségünk. Az, hogy nem szükségszerű X és Y között a kapcsolat, azt jelenti, hogy még ha X okozta is Y-t, nem föltétlenül kell ennek mindig így lennie. Lehet elképzelni olyan eseteket, amikor X megjelenése nem okozza Y megjelenését, és Y megjelenhet X előzetes megjelenése nélkül.
Hume szerint ahhoz, hogy két dolog oksági kapcsolatban legyen egymással, nélkülözhetetlen feltétele, hogy térben vagy időben érintkezzenek egymással. Az oksági elméletének másik gondolata az volt, hogy az okság szabályszerűséget, vagyis "állandó együttjárást" foglal magában. Ez a következőt jelenti: az ok olyan dolog, amelyet egy másik dolog követ, éspedig úgy, hogy az előzőhöz hasonló összes dolgot a másodikhoz hasonló dolgok követik. Tehát Hume úgy gondolta, hogy ha X és Y állandó kapcsolatban vannak, akkor oksági viszony áll fenn közöttük (elégséges feltétel). Ha az oksági viszony fennáll, akkor az X-ek és Y-ok állandó kapcsolatban vannak (szükséges feltétel).Szükségszerű és elégséges feltétel közti különbség: az, hogy A szükségszerű feltétele B-nek, azt jelenti, hogy ha B igaz, akkor A is igaz, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy A igaz. A szabályszerűség tézise tehát azt mondja ki, hogy egy hasonló ok bekövetkeztekor hasonló okozatnak kell létrejönnie. Ez az elme projekciós képességéből származik, a megszokásból.
A hume-i okságelmélet problémái Thomas Reid (1710 – 1796) skót filozófus rámutatott arra tényre, hogy a természetben számtalan szabályosság van, melyek nem okságiak: a nappalt szabályszerűen követi az éjszaka, és fordítva, tehát állandó kapcsolat van közöttük. Azonban mégsem mondhatjuk, hogy a nappal okozza az éjszakát, vagy az éjszaka a nappalt.In. A.C. Grayling (szerk.): Filozófiai kalauz (Okság rész)
G. E. M. Anscombe, szerint nincs okunk feltételezni, hogy nem létezhet egyszeri okság: semmi ellentmondás nincs abban, hogy egy ok csak egyszer eredményezzen egy bizonyos okozatot és többé soha.A.C. Grayling (szerk.): Filozófiai kalauz (Okság rész)
A szükségszerűség és az elégséges feltétel Elégséges feltétel elmélet: Az, hogy egy X ok szükséges feltétele Y oknak, azt jelenti, hogy ha a helyzet nem X, akkor Y se. Az pedig, hogy X elégséges feltétele Y-nak, azt jelenti, hogy ha a helyzet X, akkor Y is. Egyszerűbben: X pontosan akkor okozza Y-t, ha X szükséges és elégséges Y-hoz.Ez az elmélet könnyen megdönthető, mivel semmi sem garantálja, hogy Y létezzen X nélkül is, például Y Z hatására is létrejöhet. Konkrét példán bemutatva: tűz keletkezhet rövidzárlat miatt, de villámcsapás, vagy cigaretta miatt is. Rövidzárlat pedig lehetséges tűz nélkül is, például oxigénmentes környezetben.
Megoldást az elégséges feltétel elmélet problémájára J. L. Mackie javasolt, az úgynevezett INUS elméletet.INUS a definíció szavainak kezdőbetűit jelölik: Insufficient, Necessary, Unnecessary, Sufficient. Az elmélet a következő: X ugyan nem szükséges -Y -hoz, azonban szükséges része egy tágabb feltételnek. Továbbá, X ugyan nem elégséges Y-hoz, a tágabb feltétel viszont elégséges Y-hoz. Az elmélet így szól: az ok elégtelen (Insufficient), de szükséges (Necessary) része egy olyan feltételnek, amely maga nem szükséges (Unnecessary), de elégséges (Sufficient).Mackie: Causes and Conditions, In. Jaegwon Kim: Metaphysics (413-427 o.) Egyszerűbben az INUS elméletet a következőt állítja: X oka Y-nak, ha X elégséges Y-hoz, bizonyos külső körülmények fennállása esetén. Mackie tagadja a szükséges feltétel meglétét az ok-okozat láncolatban: ahhoz, hogy tűz jöjjön létre, nem szükséges rövidzárlat.
Az idő A mindennapi életben az idő az egyik legvalóságosabb és ugyanakkor az egyik legrejtélyesebb dolog. Az idő felfoghatatlanságának ezt a problémáját Hippói Szent Ágoston a következőképp fogalmazta meg:: Mi is az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom: ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom. (Szent Ágoston: Vallomások XI. könyv) Az idő múlása Az idő múlásáról kétféleképpen beszélhetünk: az egyik mód az, amikor a múlt, jelen, jövő fogalmait használjuk (dinamikus idősor). A másik mód az, amikor a korábban, később, egyidejűleg kifejezéseket használjuk. Ha az utóbbi módon gondolkodunk az időről, akkor az időbeli eseményeket időpontjuk szerint rendezhetjük, az eseményeknek ez a fajta sorba rendezése alkotja a világtörténelmet (statikus idősor). McTaggart szerint az elnevezés A illetve B idősor, más elnevezések szerint az első mód az idők sora a második mód az események sorá-nak tekinthető.
A legnagyobb különbség e két fent említett időfelfogás között az, hogy egy esemény egy adott helyet foglal el a statikus idősorban, de bármelyik helyet betöltheti a dinamikus sorban. Például Kr. u. 79. augusztus 24-én kitört a Vezúv, és hamuval borította be Pompeji várost. Erre mondhatjuk azt is, hogy ez volt a város pusztulásának időpontja, mint egyedülálló pozíció, más időszakot nem foglalhat el a statikus sorban. De a dinamikus sorban más pozíciókat is betölthet: egyszer jövő volt, majd jelen, majd múlt lett.
Szent Ágoston időelemzése, a prezentizmus 180px|thumb|right|Szent Ágoston Hippói Szent Ágoston, az időt mint szubjektív, belső öntudat által meghatározott dologként írja le.Szent Ágoston: Vallomások XI. könyv (357-378 o.) A Vallomások című művében kifejtett tanítása szerint, amennyiben az időt mint valami objektíven adottat szemléljük, úgy tűnhet, mintha elkülönült időpontokra esne szét: a múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelen pedig a jövő átfordulása a múltba. Azt, hogy mégis tudunk az idő létezéséről, azzal magyarázza, hogy az ember képes elméjében képek formájában raktározni azokat a futó benyomásokat, amelyekre szert tesz élete folyamán. A képek megjelenítése jellemzi a három dimenziót: jelen a múltról: emlékezésjelen a jelenről: szemléletjelen a jövőről: várakozás Ezek szerint sem jövő, sem múlt nincs, csupán csak a jelen, amit a lelkünkben mérünk. Ezt az álláspontot, miszerint csak jelen van, nevezzük prezentizmusnak.
McTaggart érve az idő valótlan voltáról Vegyünk egy eseményt, például Pompeji pusztulását 79. augusztus 24-én. Az esemény helye a statikus idősorban: "79 augusztusa". A dinamikus sorban azonban mindhárom időpozíciót betölt: múlt, jelen, jövő. Tehát mindhárom állítás igaz: a.) Pompeji pusztulása a jövőben van. b.) Pompeji pusztulása a jelenben van. c.) Pompeji pusztulása a múltban van.