Sebastiano del Piombo (született Sebastiano Luciani, de neve előfordul Sebastiano Veneziano, Viniziani, ill. Sebastianus Venetus alakokban is) (Velence, 1485 k. – Róma, 1547. június 21.) olasz festő, a cinquecento, az érett reneszánsz egyik mestere, Giorgione, Raffaello és Michelangelo követője, barátja; később pápai pecsétőrző. Az 1510-es és 1520-as évek vezető római művésze volt, akinek művészete nagy hatással volt az őt követő festőnemzedékekre.
Élete bélyeg|Az Aranyszájú Szent János-templom oltárképe (Velence)
Ifjúkora, 1485–1511 Sebastiano ifjúkoráról kevés forrás áll rendelkezésre. Születési dátumát is csak hozzávetőlegesen ismerjük: Vasari szerint 62 évesen halt meg, eszerint 1485-ben született. Édesapját Sebastiano Lucianinak hívták. Vasari közlése szerint eleinte fuvolázni tanult, ami arra utal, hogy ellentétben számos reneszánsz kori festővel, nem volt hagyomány a családban a festés. A zene iránti szeretetét élete későbbi részében is megőrizte. Csak viszonylag későn, 18–19 éves korában kezdett festeni. (A festőtanoncok akkoriban általában már gyermekkoruktól kezdve a műhelyben voltak, hogy a festés alapjait, a rajzolást, színek keverését megtanulják.) Első mestere az ekkor már idős Giovanni Bellini volt, majd Giorgione műhelyében tanult. Korai művészete e két mester szellemiségét, hatását mutatja. Míg Bellinitől a festés alapjait leshette el, Giorgione műhelyébe kerülve már önálló felfogásról tett tanúságot. 1508 körül készültek első ismert önálló művei: Adonisz, Lány képmása. 1510 körül készült képein egyfajta klasszicizálódás tendenciája figyelhető meg (Salomé; Bölcs Szűz). Ekkor már nagyobb megbízásokat is kapott (az Aranyszájú Szent János-templom oltárképe). Az 1510-es pestisjárványban Giorgione meghalt, Sebastiano elkerült a műhelyből. Giorgione megrendeléseit a műhely másik fiatal tanonca, Tiziano fejezte be.
Római évei 1511–1520 1511-ben Agostino Chigi sienai-római bankár hívására Rómába ment, itt élt élete végéig néhány évet leszámítva. Főként portrékat festett, amelyek az egykorú híradások szerint igen drágák voltak. Rómában a ma Villa Farnesina néven ismert Chigi-villa freskómunkálatai közben Raffaellóval került kapcsolatba. Kettejük közt bizonytalan indítékú személyes összeütközésre került sor, amelyben szerepet játszott kb. 1515-től Michelangelo is, aki Raffaellót nem sokra becsülte, Sebastiano rajzait kezdte korrigálni, és legszűkebb baráti körébe is befogadta. Ebben szerepe volt annak is, hogy Michelangelo Sebastianón keresztül ki akarta Raffaellót játszani a pápai udvarban. E célból még azt is megengedte Piombónak, hogy rajzait közvetlen felhasználhassa nagyobb, több alakos kompozícióknál, így a Lázár feltámasztása című képen, amelyet Giulio de’ Medici bíboros rendelt meg a narbonne-i székesegyházba egyidejűleg Raffaello Krisztus színeváltozása kompozíciójával. A két festmény versenyhelyzetben készült, de ellentétben a korábbi feltételezésekkel, mindkettőt oltárképnek szánták, s nem a verseny győztesének műve került volna az oltárra. Raffaello 1520-ban bekövetkezett halála miatt nem tudta megakadályozni, hogy a két képet egymás mellett helyezzék el.
Róma, 1520–1527; 1530–1547 Raffaello halála után Róma első számú festője Sebastiano lett. 1523-ban a korábbi Medici bíborosból VII. Kelemen pápa lett, aki további megbízásokat adott neki. Róma a művészetek európai fővárosává vált, ennek a virágzásnak azonban vége lett 1527-ben, amikor V. Károly császári seregei kifosztották Rómát (ún. Sacco di Roma). Sebastiano szülővárosába menekült, és csak 1530-ban tért vissza az Örök városba. Az itt töltött évek alatt ismét felvette a kapcsolatot Tizianóval, megrendeléseket kapott, és több utazást is tett, például Mantovába és Orvietóba, előbbi városban a Gonzagáknak dolgozott.
1531 őszén megkapta a pápai pecsétőri tisztséget, ami jelentős jövedelemhez juttatta. A cím megkövetelte, hogy szerzetessé legyen, pedig felesége és két fia is volt. Tisztsége nemcsak életvitelét alakította át, utónevét is erről kapta (piombo – olaszul ólom, utalás a pecsét anyagára.) Ettől kezdve egyre kevesebbet festett, ami tisztségével járó feladatköreinek tudható be. 1539 után már nem készült el új alkotással. Jelentős szerepet játszott továbbá abban a körben, ami Vittoria Colonna körül alakult, és a katolikus hit megújítására törekedett. Olyan személyiségekkel került itt kapcsolatba, mint az angol Reginald Pole kardinális és Giulia Gonzaga.
1535 körül barátsága megszakadt Michelangelóval, Vasari szerint azért, mert az Utolsó ítélethez a Sixtus-kápolnában Sebastiano rosszul készítette elő a falfelületet.
1547. június 21-én halt meg, hatvankét évesen. A Santa Maria Maggiore-bazilikában temették el, majd 1561-ben maradványait átszállították az Accademia di San Luccába. Végrendeletében a lehető legegyszerűbb temetést rendelte meg, vagyonát szétosztatta a szegények között.
„A tunya zseni” A Sebastianóról alkotott kép – az 1531-es pecsétőri kinevezés után jómódban eltunyult festő képe – Vasari írásain alapszik, aki így idézi Sebastianót: „Most, hogy megvan a módom a jó élethez, semmit sem akarok csinálni, hisz manapság olyan tehetségek vannak a világon, akik két hónap alatt megcsinálják azt, amin én két évig szoktam dolgozni; s azt hiszem, ha sokáig élek – amiből aligha lesz valami –, még megérem, hogy minden fellelhetőt lefestenek; mivel pedig az ilyen igyekvő emberek nagyon sokat dolgoznak, rendjén van, hogy olyan is legyen, aki nem csinál semmit, mert akkor nekik legalább még több a teendőjük.” (Zsámboki Zoltán fordítása)
Benvenuto Cellini önéletleírása ezt a képet erősíti meg: Sebastiano ebben az írásban éppen pecsétőri kinevezése alkalmával szerepel. VII. Kelemen pápa Cellini szövegében Cellininek kínálta volna fel elsőként a pecsétőri állást, Cellini így idézi a pápa szavait: „A pecsétőrség több mint évi nyolcszáz scudo fizetést jelent; ha én ezt most neked adom, más gondod sem lenne, mint a hasadat vakarni, s gyönyörű művészeted, amit az ujjaidban hordasz, elsenyvedne, én meg nagy szégyenben maradnék.„ Önéletírásában Cellini erre így válaszol: „A jóltartott macskák kövéren is jobban madarásznak, mint az éhesek.” Ezt követően a pápa Bartolomeo Valori úrral üzente Cellininek: „Ha kegyelmed összetalálkozik Benvenutóval, mondja meg a nevemben, hogy Bastiano [Sebastiano beceneve] neki köszönheti, hogy megkapta az állást.”Sem Vasari, sem Cellini állításait nem lehet leellenőrizni, s noha egybehangzónak tűnnek, Sebastiano személyére nem következtethetünk belőlük. Radnóti Sándor feltételezte, hogy Vasari Sebastianóról mint tunya zseniről kíván szólni, aki a Vasari írásában a legkiemeltebb szerepet betöltő Michelangelóval összetűzésbe került. (Ez a művészet legtökéletesebb kifejlődését Michelangelo művészetében látó Vasari szemében megbocsáthatatlan volt.) Mindezekhez hozzá kell azt is tenni, hogy pecsétőri tisztsége következtében a pápa állandó kíséretéhez tartozott. A reformáció hatására felfordult Európa politikai ügyeiben így személyesen érintett volt, egyáltalán nem biztos, hogy volt ideje ecsettel bíbelődni.
Művészete bélyeg|Férfiképmás (Bp., Szépművészeti Múzeum) Művészetét hosszú időn keresztül nem értékelték önállónak. Giovanni Morelli az első eklektikus művésznek tartotta, aki Giorgione, Raffaello és Michelangelo művészetét kombinálta, a 2008-ban megrendezett életműkiállítások (Róma, Palazzo Venezia és Berlin, Gemäldgalerie) azonban bizonyították, hogy Sebastiano művészete, ha nagyban támaszkodik is Michelangelo hatására és Giorgione örökségére, voltaképp önálló, sőt, ő hatott Raffaellóra, nem fordítva. Művészetét már Vasari is főképp azért méltatta, mert Tiziano mellett ő folytatta Giorgione örökségét. Római korszakáról szólva pedig azt emelik ki, hogy a firenzei rajzolást házasította össze a velencei kolorizmussal.
Korai velencei időszaka (1511-ig) Művészetét kezdetben a giorgionizmus határozta meg; nem meglepő, hogy Sebastiano műveit Giorgionénak tulajdonították, mint az Aranyszájú Szent János-templom oltárképét, a Kingston Lacy kastélyban őrzött Salamon ítéletét. Már korai velencei éveiben megmutatkozott nála az az innováció, ami majd Rómában fog kiteljesedni, és aminek a korabeli Velencében nem volt párja, a hűvösebb, klasszicisztikusabb hangvétel, amelyet éles kontúrok és kemény színek jellemeznek. Festői fejlődésében azonban nem sok folyamatosság van. Egyik legelső művét, egy lány képmását, a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzik. Ezen még nem mutatkoznak a londoni Salomén és más, még Velencében festett nőalakokon látható jellegzetességek, a kerekded arc sokkal inkább hasonlít Giorgione műveire. Érdekesség, hogy ugyancsak Giorgione műhelyében tanult és dolgozott ekkortájt a fiatal Tiziano. Bernhardt Berenson művészettörténész egy Texasban található festményt úgy határozott meg mint aminek három alakja közül egyet Sebastiano, egyet Tiziano, egyet pedig Giorgione festett. Korábban Sebastianónak tulajdonították Giorgione talányos, ma Három filozófus címet viselő festményének hátterét is, erre azonban nincs egyértelmű bizonyíték.
Római korszaka, 1511–1527 bélyeg|Páncélos férfi portréja (Washington D. C., National Gallery of Art) Már Rómában, Agostino Chigi villájában készített freskói (mitológiai jelenetek lunettákban, és Polüphémosz) még velencei formák és színek jegyében készültek. Velencei volt a módszer is: Sebastiano nem használt kartont, szabad kézzel dolgozott a falfelületen, így egy hónap alatt elkészült a freskókkal. Nyolc lunettát díszített Ovidius Metamorphoses című művére támaszkodva: Ikarosz bukása; Téreusz, Prokné és Philoméla; Kekropsz lányai; Juno; Phaeton; Zephyr; Boreas elragadja Orithyát; Szkülla levágja Niszosz haját. Rómában készült első olajképei giorgiónei jelleget mutatnak (Adonisz halála, Adonisz születése). Rómában jelentősebb művei elsősorban portrék (Férfiképmás, Bp., Szépművészeti Múzeum; Dorotea, Berlin; Ferry Carondelet és titkára, Lugano stb.). 1516 körül került közvetlen kapcsolatba Michelangelóval. Az ő hatására fogalmazódott meg Sebastianóban a monumentalitásra való törekvés. Michelangelo, mint arról már korábban szó volt, korrigálta Sebastiano rajzait, és azt is megengedte, hogy ezeket felhasználja, beépítse saját képeibe. Ez a legszembetűnőbb két nagyméretű oltárképén, a Viterbói pietàn, (Viterbo, Museo Civico) és a Lázár feltámasztásán (London, National Gallery). A viterbói képen Mária alakja Michelangelo rajza után készült, csakúgy, mint a másik képen Lázáré. Sebastiano későbbi, főleg 19. századi megítélését az átvételek negatívan befolyásolták, elterelték a kérdést az eredetiségkultusz jegyében a valóban fontos részletekről, mint a viterbói kép halott Krisztus-alakja, amely a maga korában páratlanul hibátlan és idealizált testábrázolás; egyesül benne Giorgione, Raffaello és Michelangelo öröksége.
A húszas években előtérbe kerültek a vallási tárgyú festmények (Szent Ágota mártíromsága, Firenze, Uffizi), amelyeken új vonás az Andachtsbild-szerű, vallásos meditációra késztető mondanivaló. Ennek nem volt itáliai előképe, ez az ábrázolástípus, amely megköveteli a nézőtől a vallási elrévedést, az Alpoktól északra eső területek késő gótikus művészetében virágzott fel. A portrékkal a festő a cinquecento tízes éveinek hagyományait folytatta a húszas években is, legfeljebb színezésük váltott kicsit sötétebbre, az ábrázolt személy méltóságát ugyanúgy jelenítik meg.
Kései művészete bélyeg|VII. Kelemen pápa portréja bélyeg|Keresztvivő Krisztus (Bp., Szépművészeti Múzeum)