A japán teaszertartás, vagy más néven „A Tea Útja” bizonyos japán teafajtáknak az előkészítésével és elkészítésével foglalkozó tradicionális, kulturális tevékenység.
Legelterjedtebb változata az úgynevezett csanoju (茶の湯) vagy szadó, csadó (茶道), ami egy bizonyos japán teafajta, a macsa (抹茶) előkészítésének és elkészítésének folyamatát jelenti. Kevésbé elterjedt változat az úgynevezett szencsadó (煎茶道), ami leveles teával, szencsával (煎茶) foglalkozik.
Noha a jelenséget csanojunak mondják japánul, a művészeti részének, azaz az elkészítés módjának a neve otemae (お手前). A teaszertartás fejlődését elsősorban a zen buddhizmus befolyásolta.
Két alapvető formáját különböztetjük meg, a nem-hivatalos (csakai, 茶会) és hivatalos (csadzsi, 茶事) teaszertartást. A csakai rövidebb, kisebb létszámú és egyszerűbb alkalom, az emberek kisebb mennyiségű ételt, esetleg édességet fogyasztanak, az elkészített teák rendszerint enyhébbek. A csadzsi sokkal hivatalosabb, szigorúbb összejövetelt jelent, együtt jár egy teljes tradicionális japán étkezéssel, édességekkel, erős, majd enyhe teákkal. Akár négy órán keresztül folyhat.
A csadó egyike a három klasszikus japán „finom művészetnek” a kódó (füstölő, tömjén tisztelete) és kadó (virágrendezés) mellett.
Története
Az első hivatalos bizonyíték a japán teára a 9. századból származik, amikor is Eicsú (永忠) buddhista szerzetes Kínából visszatérve szencsát készített elő, majd szolgált fel a Karaszakiban (mai Siga prefektúra) kiránduló Szaga császárnak 815-ben, írja a Soku Nihon Kóki (japán történelmi szöveg a 792–833-ig tartó évekről). 816-ban Japán Kinki-régiójában császári parancsra teaültetvényeket kezdtek telepíteni, azonban a tea iránti érdeklődés ezután egy időre csökkent.
A legendák szerint Kínában ekkorra már ezer éves történelme volt a teáknak. Eicsú idején az úgynevezett „tégla-tea” (団茶, dancsa) volt népszerű. Ez lényegében a ma is népszerű úgynevezett „pu-er” teához volt hasonló: a tealeveleket egy rögbe sűrítették, érlelték, majd porrá őrölték és különböző fűszerekkel, növényekkel keverték, ízesítették.
A teaivás szokása tehát Kínában már régebben el volt terjedve. Először csak gyógyászati, egészségügyi célokból, később jóval inkább a tea ivásának öröméből tartották ezt a szokást. A kilencedik század elején írta meg a kínai író, Lu Jü a „Teáskönyv”, vagy „Tea-kánon” című kézikönyvét, ami után a „tea apostolaként” emlegették, majd egy szobrot is emeltek az emlékére Hszianban. Lu Jü életére nagy hatással volt a buddhizmus, kiváltképp a zen irányzat, könyve pedig meghatározó volt mind a kínai, mind a japán teahagyományok fejlődésében.
A 12. században egy másik szerzetes, Eiszái tért vissza Japánba kínai útjáról, bemutatva a tencsát (点茶), egy új teaszertartási stílust, amely során porrá őrölt teát helyeztek egy edénybe, forró vizet öntöttek rá, majd összekeverték, „felverték” a mai macsához hasonlóan. Magokat is hozott magával, amelyeket később elültettek, és amelyekből a ma ismert legjobb minőségű teát gyártják Japánban.Hiroichi Tsutsui (筒井紘一), "Tea-drinking Customs in Japan", paper presented at the 4th International Tea Culture Festival, Korean Tea Culture Association (Seoul, 1996)
Az így készült zöldtea-port először vallási rituálékon használták csak buddhista kolostorokban, ám ez a 13. századra, a Kamakura-korra megváltozott, ekkorra ugyanis a felsőbb rétegekben státusz-szimbólummá vált a teafogyasztás, teaszertartás gyakorlása és hasonló luxus-tevékenységek. Teakóstoló versenyek is alakultak, amelyeken a résztvevőknek ki kellett választaniuk több tea közül, melyik a legkiválóbb minőségű (ami természetesen mindig a Kiotóban termett tealevelekből készült tea volt, amely tealevelek még az Eiszái által behozott magok termései voltak).
A következő fő történelmi korszak a Muromacsi-kor volt, benne a Kitajama-kultúra (北山文化) felemelkedésével Asikaga Josimicu észak-kiotói villája körül (Kinkakudzsi), ill. a később megjelenő Higasijama-kultúrával, amely Asikaga Josimasza kelet-kiotói villája (Ginkakudzsi) körül alakult ki. Ez a periódus (1336–1573) volt a ma is ismert tradicionális japán kultúra csírája.
Ebben a korban a tea használata jelentősen átalakult, kialakította saját „esztétikáját”, ami lényegében a „vabi” és „szabi” elveken alapult. Az úgynevezett „Vabi-Szabi” egy világnézet, amely a dolgok tökéletlenségében rejlő szépséget tiszteli. A „vabi” az emberi élet belső, spirituális megtapasztalását jelenti, eredeti jelentésében a következő kifejezésekkel írható le leginkább: csendes, józan, finom, természetes, egyszerű, alázatos, mély, tökéletlen, aszimmetrikus, illetve ezek alapján az esztétikai stílus kedvelői előnyben részesítették az üres tereket épületeknél, az egyszerű, kevésbé díszes tárgyakat, illetve a hatást, amit az idő gyakorol tárgyakra. A „szabi” ezzel szemben a világ külső, anyagi oldalát tárja fel, eredeti jelentései: kopott, viharvert, hanyatlott. A buddhista-hívő nemesség körében ebben a korban a megvilágosodáshoz vezető leghatékonyabb útnak az „üresség” megértését tartották, míg a tökéletlenség elfogadása inkább az „itt és most jelen lévő”, tökéletlen, „csiszolatlan” lényünk ápolása volt – csak az első lépés a megvilágosodás felé.
A csanoju spirituális irányba való terelésének egyik első, meghatározó alakja Murata Dzsukó volt. Zen buddhizmust tanult egy Ikkjú nevű szerzetes mellett, aki a 15. században élesztette újra a zent Japánban, így természetesen Murata Dzsukóra, illetve a csanoju fejlődésére – újra – elsősorban a zen hatott. Ennek hatására a 16. századra a japán társadalom minden rétegében elterjedtté vált a teafogyasztás. Ebben a században született meg az ismert japán történelmi személy, Szen no Rikjú műve, a Nanpóroku (南方録). Szen no Rikjú még ma is a legelismertebb, legtiszteltebb alakja a japán teakultúrának, sokan a „Tea Szentjének” tartják. Rikjú mesterének, Takenó Dzsó mester elméletét követte és folytatta, amit icsi-go icsi-e filozófiának hívunk. Az icsi-go icsi-e gondolat alapján minden találkozást a lehető legjobban meg kell tisztelni, becsülni és ünnepelni, mivel az sosem lesz újraprodukálható. Ezen tanítások tökéletesítették az akkoriban csírázó építészeti, kertrendezési és képzőművészeti irányzatokat, illetve a „Tea Útja” is ezek által tökéletesedett ki. Az alapelvek a következőek voltak: harmónia, azaz va (和), tisztelet, azaz kei (敬), tisztaság, azaz szei (清) és nyugalom, dzsaku (寂). Ezen alapelvek ma is fontosak a teaszertartásokban.Rupert Cox – The Zen Arts: An Anthropological Study of the Culture of Aesthetic 2013 1136855580 "A dzsaku különbözik a csadó másik három alapelvétől. Míg ezek irányt mutatnak a folyamathoz, addig a dzsaku tisztán csak "teremtés". "
Szen no Rikjú volt a teamester Tojotomi Hidejosi kormányzása alatt, aki nagyban támogatta őt a teáról való írásban, a teázási szokások, szertartások terjesztésében, ezzel is elősegítve saját politikai hatalmának növekedését. Hidejosi „ízlésének” fejlődését és teázási szokásait teamestere, Rikjú nagyban elősegítette és befolyásolta, ennek ellenére a kormányzónak meg voltak a maga saját ötletei is, amelyek segítségével a teázást felhasználva próbálta megszilárdítani hatalmát: megépíttette az „Arany Teaszobát”, illetve 1587-ben megszervezte a nagy Kitanói Teaceremóniát, ezzel növelve saját jó hírnevét és befolyását. Ebben a korban tehát a tea és a politika között egy érdekes szimbiotikus kapcsolat alakult ki, azonban Hidejosi régens hamar rájött, hogy teamesterének, Rikjúnak az elképzelései nem egyeznek már az övéivel. A mester a zen egyszerű, rusztikus, esztétikus stílusát hirdette és preferálta, amit a régens egy idő után fenyegetésnek érzett a saját hatalmára nézve, tekintve az ő célja pont, hogy a grandiózus, „csillogó” eszközökkel a saját jó hírnevének és pozíciójának megerősítése volt. Kapcsolatuk megromlott, olyannyira, hogy 1590-ben Hidejosi koholt vádak alapján elrendelte Rikjú egyik legjobb tanítványának, Jamanóe Szódzsinak brutális kivégzését, majd egy évvel később megparancsolta teamesterének, hogy kövessen el rituális szeppukut, azaz öngyilkosságot. A „Tea Útja” sem ezek előtt, sem ezek után nem volt jobban befolyásolva a politika által.
Rikjú halála után tanításai alapján három iskola keletkezett, hogy folytatódjon a tradíció. A „Tea Útja” tovább terjedt az országban, később meghódítva a szamuráj-rétegen túl a városi és vidéki lakosok, földművesek rétegeit is.
Rendkívül sok iskola alakult a csadó köré a későbbi történelem során, amelyek nagyja még ma is létezik és aktív.
1906-ban a tudós, Okakura Kakudzó „Teáskönyv” című könyvében írja:
„A teakultúra a puritanizmusnak és harmóniának, a kölcsönös jóakarat szellemének, valamint a társadalmi rend romantikus felfogásának hitvallása. Célja valójában a Tökéletlen, hiszen a lehetséges harmónia megteremtésére törekszik egy lehetetlen közegben, amit életnek hívunk.”
Helyiség Noha egy e célra megépített, tatami-padlós szoba az általánosan elfogadott, ideális közeg a teaszertartáshoz, gyakorlatilag bármilyen helyiség, ahol használhatóak a tea előkészítéséhez, elkészítéséhez és felszolgálásához szükséges eszközök, szerszámok és ahol a vendéglátó mindezt elvégezheti a vendégek jelenlétében, megfelelő hely lehet. (Pl.: létezik piknik-szerű teaszertartás is, amit házon kívül a szabadban tartanak. Ennek a japán neve nodate (野点).)
Egy konkrétan teaszertartások tartása céljából épült szoba azonban szigorú szabályok alapján készül. Követnie kell a vabi-stílust, 4,5 földön lévő tatamiból kell állnia, alacsony plafonnal (egy tatami mérete általában 0,9x1,8 méter, ettől előfordulhat minimális eltérés régiónként). Egy ilyen szoba japán neve csasicu. A padlóban beépített kandalló található, legalább egy alkóvnak kell a falban lennie a tekercseknek és egyéb díszítési tárgyaknak, illetve külön bejáratok szükségesek a vendéglátónak és a vendégeknek. A vendéglátó ajtaja mögött kell lennie egy hozzáépített felkészülési helyiségnek a vendéglátó részére, ennek a neve mizuja. A 4,5 tataminyi padlójú szoba az általánosan elfogadott, azonban ennél kisebb és nagyobb helyiségek is léteznek már. Az építéshez szükséges alapanyagok és a díszítési tárgyak mind egyszerűek és rusztikusak, megfelelnek a vabi-stílusnak. A csasicu jelenthet azonban egy külön álló, teázásra használt épületet is. Ahogy Európában a teaházakat, körülbelül úgy kell elképzelni Japánban ezeket az építményeket is. Különböző méretű és stílusú, teázásra alkalmas szobák is lehetnek bennük elő- és várószobákkal és egyéb, a kényelmet megteremtő helyiségekkel. Egy ilyen japán teaház körül kívül mindig található egy teás-kert, az úgynevezett rodzsi.
Szezonok Az évszakok váltakozásának, jelentőségének, és a szezonalitásnak az ismerete nagyon fontos aspektusai a jó teázásnak. Tradicionálisan Japánban a teafogyasztók két részre osztják az évet: az egyik az úgynevezett „Süllyedt kandalló” szezon, azaz ro (炉), a másik pedig az úgynevezett „Rézműves” szezon, vagyis füro (風炉). Míg a ro a hidegebb hónapokat fedi le (tradicionálisan novembertől áprilisig), addig a füro a melegebb hónapokat jelenti (tradicionálisan májustól októberig). Mindkét szezonra más-más otemáe (elkészítési mód) és eszköz- és edénykészlet jellemző. Az ideálisan 4,5 tatami elrendezése is különbözik a szezonoktól függően.
Felszerelések, eszközök