A nemzet a legelterjedtebb meghatározások közös elemei alapján: történelmileg kialakult, tartós emberi közösség, amelyet a közös nyelv, közös terület, közös gazdaság és a kultúrában megnyilvánuló közös lelki alkat tart össze. Ez az általános fogalom azonban korlátozott érvényű, számos olyan nemzet van vagy volt, amelyikre a meghatározás egy vagy több eleme nem érvényesült, mégis egyértelműen nemzetnek tekintette őket a közvélemény és a társadalomtudomány egyaránt. Ilyen például a belga nemzet, amelynek tagjai két nyelven beszélnek, az ír nemzet, amelynek nyelve az angol, vagy a román nemzet, amely 1920-ig több államban élt, illetve akár a lengyel nemzet, amelynek 1795 és 1920 között nem volt önálló állama, és természetesen a magyar nemzet, amely több államban él.
A nemzet gyakran, de nem mindig, politikai és/vagy etnikai közösség is. Amennyiben a politikai és az etnikai közösség egybeesik, nemzetállamról beszélhetünk.
A nemzetfogalom kialakulását, történelmi tartalmát és modern jelentését illetően több évszázados értelmezési és tartalmi viták folytak és folynak Magyarországon és általában szerte a világon, különösen az európai kultúrkör(ök)ben. A nemzet szó különböző nyelvi változatainak is gyakran eltérő a tartalma, különös tekintettel arra, hogy a nemzet, a nép, az állam, az ország, az etnikum fogalmak milyen mértékben fednek át vagy térnek el egymástól, ami tovább bonyolítja a fogalom értelmezését.
A nemzet fogalmával kapcsolatban a legfontosabb tudományos vita annak a létrejöttével kapcsolatos, azaz az a kérdés, hogy a nemzet már az etnikum létrejöttével, az etnogenezissel együtt kialakult, vagy csak később, és így a középkori hűbéri társadalom terméke, mint rendi nemzet, avagy nemzetnek csak az újkori polgári nemzetet tekintsük-e.
A legelfogadottabb felfogás szerint nemzet – hosszú előzmények után – a modern korban, a 18–20. században jött létre.
A szó eredete A magyar szó a nemz igéből ered, azaz a szaporodással függ össze, és így a nemzet tagjainak genetikai kapcsolatára utal. Eredete a középkorra tekint vissza, amikor a – forrásainkban többnyire a latin natio, nationes formjában megjelenő – kifejezés nagyjából az egy uralkodó alá tartozó, egy vallású, egy nyelven beszélő emberek összességét jelentette. A szó azonban ekkoriban jelenthetett még céhet, egyetemi közösséget is. Használatára az első adat 1315-ből származik. A nemzetre magyarul is használatos nemzetközi náció szó a középkori ófrancia nyelv nacion szavára megy vissza, ami „születést” (naissance), „származási helyet” jelent, és a maga részéről a latin natio szóból származik, aminek eredeti értelme szintén „születés”..
Meghatározások Általános nemzetközi definíciós kísérletek
A mai legáltalánosabb, angol nyelvű nemzetközi meghatározások a nemzetre vonatkozóan azt emelik ki, hogy az embereknek olyan közössége, amit a közös nyelv, terület, történelem, etnikum és a közös kultúra jellemez. A nemzet politikai szervezettségében különbözik az etnikumtól. Más megfogalmazásban a nemzet intézményesített etnikai csoport.
A német nyelvbe a Nation fogalma 1400 körül került be, nép, nemzetség, klán, származás, születési közösség és hasonló értelmekben.Hans-Jürgen Lüsebrink: L’Etat-Nation/Staatsnation. Zur frühmodernen Genese und postmodernen Infragestellung des Nationalen. In: Rainer Hudemann, Manfred Schmeling (Hrsg.): Die ‚Nation‘ auf dem Prüfstand/La ‚Nation‘ en question / Questioning the ‚Nation‘. Akademie Verlag, Berlin 2009, S. 3. Mai meghatározása szerint az emberek nagyobb szociális csoportja, kollektívája, melyek jellemzői a közös nyelv, hagyományok, erkölcsök, szokások, és a származás.
A francia definíciókban a nemzet és a nép fogalmai nagyon közel állnak egymáshoz, de az előbbihez hozzákapcsolódik az független állam képzete is. Azaz egy nép nemzetté formálhatja magát, és államot alapíthat.
Oroszul a nemzet (нация) fogalma alig elválasztható a nép (народ) fogalmától, általában szinonimaként kezelik, és leginkább csak az utóbbi fogalmát használják. Tartalmát abban határozzák meg, hogy egy adott állam egyenjogú polgárainak történelmileg létrejött önálló politikai közössége, amely sajátos nemzeti identitással rendelkezik.
A középkorban a Natio Hungaricának nevezett magyar nemzet jog szerinti tagja lehetett a magyar királytól nemességet kapott idegen származású személy is (olasz, német, szláv, román és mások).
Erdélyben a középkorban különleges helyzet alakult ki. Az erdélyi magyar nemesség, amelynek soraiba más etnikumú személyek is emelkedtek a nemessé válás révén, valamint a székelység és a szászság erős rendi öntudattal rendelkező társadalmi érdekközösséget alkottak. A kor szóhasználata e három erdélyi rendet „nemzet”-eknek (natio) nevezte, ami erősen különbözött a szó mai tartalmától.
A nemzet fogalmának további rendkívül különböző felfogásai léteznek az országoktól, nyelvektől, kultúráktól, tudományos irányzatoktól függően. Egyes irányzatok az etnikai jelleg fontosságát emelik ki, az etnikai nacionalizmus és a nemzetállam hívei, mások a közös kormányzat, a szociális és politikai összetartozás és a multikulturalizmus jelentőségét hangsúlyozzák. Egy következő meghatározás szerint a nemzet olyan kulturális-politikai közösség, amely fontosnak tartja a saját autonómiáját, egységét és sajátos érdekeit.
Nemzetközi jog A nemzetközi jog nem határozza meg a nemzet fogalmát, azonban azt általában a szuverén állam fogalmával azonosítja. A második világháború alatt a szövetséges hatalmak elfogadták Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát. Ennek nyomán jött létre a háború után Egyesült Nemzetek Szervezete, amely magyar nevétől eltérően értelemszerűen nem nemzetek, hanem szuverén államok közössége.
A marxizmus nemzetfogalma Az 1990-es magyar két kötetes Akadémiai Kislexikon alapvetően még a marxizmus szóhasználatával a nemzet fogalmának következő meghatározását adja (kissé rövidítve): A nemzet az állampolgárok történelmileg kialakult etnikai közössége, melyet általában a közös nyelv, terület, gazdasági élet, sajátos kultúrában megnyilvánuló közös lelki alkat és rendszerint közös államszervezet tart össze. A nemzet szociológiai kategóriája a kapitalista viszonyok között alakult ki. Előzményét, a feudális nemzetet elsősorban rendi és vallási kötöttségek tartották össze. A nemzetté válás feltétele a független állam és a közös belső piac, ennek keretén belül alakult ki az azonos kultúrájú és egy nyelvet beszélő emberek összetartozásának tudata, a nemzeti öntudat, illetve a specifikus nemzeti sajátosságok, amelyek az anyagi és szellemi kultúrában, viselkedésben, értékrendben, magatartásban mutatkoznak meg. A nemzeti jelleg legfontosabb közvetítője a kulturális örökség.
A marxizmus szerint a nemzet tehát csak a kapitalizmus keletkezésével, a feudális széttagoltság megszűnésével jön létre. A középkori rendi nemzet csak a modern nemzet előzménye. A tőkés fejlődés eredményeképpen szélesednek ki és erősödnek meg az egyes országrészek közötti kapcsolatok, jön létre az egységes nemzeti piac, a modern nemzet alapja.
A fogalom tudományos kutatásának eszmetörténete A nemzet fogalmával kapcsolatos elméletek a nemzetközi szakirodalomban Anthony D. Smith nyomán három csoportba sorolhatók:
A perennialisták a nemzetet állandó létezőknek, a történelem alaptényezőinek tekintik, az elkülönült embercsoportok első megjelenésétől kezdve. A modernisták szerint a nemzet egyértelműen a modern kor terméke, kialakulása szorosan összefügg a kapitalizmus térnyerésével, az iparosodással, az urbanizációval, a szekularizációval, a kötelező oktatással és a tudományok felemelkedésével. A szimbolikus megközelítés hívei a modern nemzet premodern szimbolikus hátterét igyekeznek feltárni a korábban létező etikai közösségekben és ezt szervesen összekötni a modern polgári nemzetek jellemzőivel. A 18. század ugyan vízválasztó a modern európai nemzetek kialakulásában, a polgári nemzetek kialakulása során azonban a múltba visszaforduló értelmiség a korábbi mítoszok, emlékek, szimbólumok és értékek alapján igyekezett a nemzet fogalmát egy tiszteletreméltóan régi, ősi előképhez kapcsolni.
A nemzetfogalom magyarországi kutatásának története A nemzetre vonatkozó tudományos szakirodalom a nyugati világban, elsősorban Franciaországban és Nagy-Britanniában elképesztő bőségű. Magyarországon ezzel ellentétben kevés társadalomtudós kutatta átfogó és beható módon a nemzet fogalmát, köztük csak a 20. századi Deér József és Szűcs Jenő foglalkozott rendszerteremtő módon a témával.
A tudósok elégtelen érdeklődését ellensúlyozandó a millennium idején pályázatot is írtak ki a magyar nemzet történetének, etnikai minőségének feldolgozása céljából a honfoglalástól Géza fejedelem haláláig terjedő időszakra. Ezzel kapcsolatban született meg Pauler Gyula könyve, A magyar nemzet története Szent Istvánig, a korábban megalkotott A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt című munka után. Pauler már határozottan megkülönböztette a magyar államot és a nemzetet, az utóbbit tekintve az ősibb képződménynek. Ugyancsak az ezredfordulóra jelent meg a tíz kötetes A magyar nemzet története című átfogó munka, amelynek első két kötetében Marczali Henrik foglalkozott a magyar nemzet és az állam összefüggéseivel. Paulerhez hasonlóan ő is a nemzetet tekintette ősibb jelenségnek, és így a fenti osztályozás szerint a perennialisták körébe tartozott. A jogtörténettel foglalkozó Timon Ákos is hasonló nézetet vallott a nemzetet illetően.
A 20. század elején azonban Acsády Ignác A magyar birodalom története című munkájában a nemzetté válás korát már Szent István korára tette, illetve az ő tevékenységéhez kötötte, párhuzamosan az államalapítással. Az ő felfogásában tehát a nemzet már természeti fogalomból történeti képződménnyé vált. Az ősi nemzet helyébe a nép fogalma lépett, azonban ennek tartalmi meghatározása nélkül.
Hasonlóképpen a két világháború közötti nagyszabású Magyar történet című, közkeletűen Hóman–Szekfűnek nevezett összefoglaló munkában Hóman Bálint a korai történetre vonatkozóan nemzet helyett a nép, az etnosz fogalmát használja, és a nemzet megjelenését összeköti az állam létrejöttével.
Ezzel egyidejűleg, a 30-as években Deér József foglalkozott behatóan a nép és a nemzet kialakulása kérdéseivel, elsőként a magyar tudományosságban. Ő munkáiban már csak jóval az állam megszületését követően számolt a nemzet létrejöttével. Szerinte a magyarság a 13. század vége felé ébredt a maga natio mivoltának tudatára. Deér ebben a folyamatban nagy jelentőséget tulajdonít annak a 13. század második felében keletkezett, általa ismeretlen szerzőnek tulajdonított gesztának, amiről ma már tudjuk, hogy Kézai Simon alkotása, és a történeti irodalom Gesta Hunnorum et Hungarorum néven nevezi, megkülönböztetésül Anonymus gesztájától. Deér kiemeli, hogy a geszta írója ebben a régi magyar, mára elveszett Geszta dinasztikus hőskölteményét a nemzet kollektív eposzává emelte azzal, hogy a magyar történet elé egy hun történetet szerkesztett, melyben a hunokat és magyarokat önkényesen azonosította. A történet hősei itt a korábbiakkal szemben már nem az uralkodó, hanem népeik, az alattvalók közössége, közössége, amely bírákat és hadvezéreket választ, de le is teheti őket, tehát önmagát kormányozza s a vezetőknek csak a végrehajtás feladata marad. A törvényeket ebben az ősi szittya-hun-magyar államban Istenre és a nép akaratára hivatkozva fogadják el, a királyság idegen eredetű intézmény, már Attilát is „római módra” választották a hunok királlyá, Géza és István hasonlóképpen, idegen fegyverekre támaszkodva biztosította hatalmát. A Gesta Hunnorum et Hungarorum szerzője tehát szembeállítja az eszményi, ősi államot a bukását előidéző tényezőkkel, az idegenekkel és a kereszténységgel. Az idegenek által háttérbe szorított közösség, kommunitás, melynek világos népfölségi színezete van, adja meg a 13. századi történetíró tanainak korszerűségét, jelentőségét, társadalompolitikai aktualitását. A „szentkirály” hagyomány helyébe, mellé népfelségi tendenciák, társadalmi követelések, maga a nemzet lép.