Madáin Szálih ( – Madāʾin Ṣāliḥ) Szaúd-Arábia északnyugati részén levő régészeti ásatási terület az al-Ulai oázis közelében, 400 kilométernyire Medinától. Arab elnevezése: al-Hidzsr (الحجر – al-Ḥiǧr). Az ókorban Hegra néven ismerték, és a nabateusok és szamúdok (héberül tamuzok, vagy föníciaiul tammuzok) által lakott kalmár-metropolisz volt az i. e. 1. és az i. sz. 1. századokban. A helység a száznál több sziklába vájt monumentális sírépítményéről ismert. A helyet 2008-ban az UNESCO felvette a kulturális világörökség jegyzékébe (szövege a vitalapon).bélyegkép|jobbra|220px|Ősi karavánutak (Hégra = Mada'i Salih)
Általános helyzetkép ....Ha a Mekkába menő karavánokkal megyünk, kétségtelenül a szemünkbe ötlenek a tájban – szinte az út végén – magányosan előtűnő, archaikus módon kőbe vájt architektúrák..... (Charles Doughty, angol arabista utazó feljegyzése)
A Madáin Szálih (jelentése: Szálih városa) területén található nabateus sziklasírok Szaúd-Arábia legjelentősebb, iszlám-kor előtti kulturális emlékeinek számítanak. Az arab származású nabateusok (a Korán 11. szúrája szerint tamúdok), akik Petrától (ma Jordániában), fővárosuktól délkeletre, az i. e. 5. századtól az Arab-félsziget északi területein éltek és uralkodtak, s innen ellenőrzésük alatt tartották az India és a Földközi-tenger térségeit összekötő – i. e. 100-ban már a félsziget teljes nyugati partja mentén, a déltől északig végighúzódó – kereskedelmi karavánútvonalat, az úgynevezett tömjénutat. Hegrát a déli tartomány köz- és végpontjaként – és egyúttal a stratégiailag fontos al-Ula vádi védelmére alapították.
Az ókorban Hegra néven, a középkori muszlim történetírók és geográfusok pedig az ennek megfelelő al-Hidzsr néven ismerték. A Madáin Szálih név első említése az abbászida korszak végére tehető. Az ulai vádiban elhelyezkedő Hidzsr település első írásos említése pedig 1672-ből származik. Mindemellett településneve a köz- és hivatalos használatban továbbra is Hidzsr-ként maradt meg, a Madáin Szálih név alatt pedig a település környékén található régészeti együttest értjük.
E név keletkezési körülményei mindmáig tisztázatlanok. Általánosan elterjedt vélekedés szerint ez attól a Koránban említett Szálih prófétától származik, aki itt élt és a taymára (thamudnak is mondják) tanította az embereket (M. Babelli). Habár ez a magyarázat általánosan elfogadott, konkrét régészeti bizonyítékok nem támasztják alá azt, hogy a település népessége tayma-hívő lett volna (bár történelmi dokumentumok jelzik, hogy Arábia északnyugati részén a tayma hit(vallás) az i. e. 8. századtól az i. sz. harmadik századig létezett).
Egy másik feltevés szerint az iszlám arábiai terjeszkedése idején – majd utána is – a településről, feltehetően eredeti etnikai és vallási hovatartozása miatt Mohamed próféta egy parancsa (fetva) rendelkezett (ami a Korán 11. szúrájaként maradt fenn). Ez Madáin Szálihot elutasítóan Tamud városának nyilvánította, mivel az oda küldött Szálih próféta sikertelen volt a lakosság iszlám hitre térítésében. Vélhetően a lakosok úgy gondolták, hogy a település népe által tisztelt Tamud és az ezen vallási szokások szerint épített temetkezési létesítmények tabuként megvédik a várost a sivatag nomádjaitól és más idegen támadók zaklatásaitól.
Településtörténet
A nabateus település létesítését megelőzően a Tajmá népe lakta Hidzsr környékét is. Ismert, hogy ők „házakat” (bujút) mélyítettek a sziklákba (az arab nyelvben a szónak kettős jelentése van: jelenti az élet lakóterét, de jelenti a halottak otthonát, a sírépítményt is). Görög és római írók voltak az elsők, akik a települést Hegra néven említették. Klasszikus arab történetírók Hidzsr néven azonosították annak a midiai térségnek a fővárosát, amely a teljes mai Északnyugat-Arábiát felölelte, az arab geográfusok szerint Tajmá népének otthona volt. Hegra (Madáin Szálih) korai története csak töredékes ismeretekből következtethető és csak annyi bizonyos, hogy egy midiai városként alapították, amelyet a tajmáiak és lihjániták birtokolták. A település feletti lihjánita (másképp dedanita) uralom idejéről meglehetősen keveset tudunk. Madáin Szálih fennállására vonatkozóan nem létezik pontos kronológiai adat, mindenesetre az bizonyos, hogy a legkorábbi település már valamikor az i. e. 5. század előtt létezett. Építményei, azok architektonikus megjelenése napjainkban is a legfontosabb bizonyítéka annak, hogy a város a korábbi lihjánita helység későbbi, nabateus korszakbeli idejéről származhatnak.
Az i. e. 1. században Madáin Szálih már nabateus fennhatóság alá tartozott, de az nem ismert, hogy pontosan mikor került nabateus kézbe. Több felirat azt sejteti, hogy egy északról jövő nabateus uralkodó foglalta el ezt a fontos kereskedelmi pontot. Ezek szerint a nabateus Madáin Szálih mint település és mint az Északnyugat-Arábián áthaladó karavánút megállójának története az i. e. 1. században kezdődött.
Úgy tűnik, hogy a város első írásos említése az antik görög történetíró, az i. e. 1 – i. sz. 1. században élt Sztrabón Geographikájában található. Az i. sz. 1. századtól számítva aztán már mint a nabateus birodalom Petra utáni legfontosabb városaként ismert. Ettől az időtől kezdődően IV. Aretas nabateus király (i. e. 9 – i. sz. 40) ellenőrizte már a Mediterráneumba irányuló kereskedelem mintegy 25%-át, amely a selyem- és fűszerkaravánok útján a nabateusok ellenőrzése alatti területen át haladtak. Ekkoriban szükségessé vált egy Petra elleni római támadás esetén is biztonságos visszavonulást nyújtó második, hadászatilag fontos település létesítése. Hegra alkalmas volt erre a célra.
Ebből az időszakból származnak az első, Hegrában vert érmék, amelyek a települési autonómia bizonyítékai. Az itteni sírokon folyó munkálatok pillanatnyi visszaesése jelzésértékűen mutatja az i. sz. 106-tól bekövetkezett igen mélyreható változásokat, amelyet erőteljes visszaesés követett. Aulus Cornelius Palma, Syria helytartója i. sz. 106. március 22-én elfoglalta Petrát, a nabateus állam területét pedig Arabia Petraea néven provinciává szervezte. A nabateusok uralmának pusztulását követően ebben a térségben kultúrájuk jelenléte még a 4. századig nyomon követhető. A sírok későbbi feliratain fellelhető katonai rendfokozatok és beosztások határozottan bizonyítják, hogy a város ekkor még helyőrségként létezett. A rómaiak i. sz. 106-ban a nabateusok önálló államát annektálták, de népességük és virágzó gazdaságuk birodalmi keretek közt tovább élt, majd Bizánc hanyatlása és az arab-iszlám előretörése következtében a Közel-Kelet népeinek sorsával osztozott. Az iszlám megjelenése és korai terjedése idején az új vallás és kultúra a város lakosságának nabateus hagyományait csak fokozatosan váltotta fel.
Régészeti felfedezés és a feltárások A területet 1876-77 közt beutazó Charles Doughty adott hírt először a Madáin Szálihban hajdan élt nabateusokról. Az ő 1880-as feltárásai nyomán figyeltek fel a terület történeti jelentőségére a nyugati történészek és archeológusok. 1902-ben – a hidzsázi vasút építése kapcsán – két francia dominikánus szerzetes, A. Jausse és R. Savignac voltak az elsők, akik a nabateusok itteni emlékeit tudományos alapossággal és részletességgel tárták fel. Átvizsgálták a helyszínt és megkísérelték egy számozott rendszerbe (listába) foglalni az itt levő történelmi jelentőségű építészeti emlékeket, továbbá vázlatokat is készítettek. Eredményeiket különböző nyelveken publikálták 1904-ben; művük a nabateusokkal foglalkozó régészeti kutatások mérföldkövévé vált. Az európaiak számára 1995-ig nem volt lehetséges archeológusként az országba jönni; az antik sivatagváros szakszerű régészeti kutatására csak 1997-től adott engedélyt Szaúd-Arábia. Napjainkban azonban már – az országból elsőként – az UNESCO által a világörökségi jegyzékbe (2008) vett emlékének számít.
Al-Hijr, Hegra, vagyis Mada'in Salih
A terület hegyekkel körülvett homokos fennsík, a nyugati hegyek felőli Al Hamda (?) és az északi irányú Al Mazaz völgyek metszéspontjában található. A terület talajfelszíne negyedkori keletkezésű kavics, homokkal keverten wádi szedimentum (üledék). Az Al Hijr körüli hegyek sárga, vagy sárgásbarna, vékonyan rétegződő Quweira homokkőből állnak.
Al-Hijr, mint település, ősidők óta két dolog miatt volt közismert:
egyrészt a folyamatosan, mindig rendelkezésre álló vízkészletei miatt, másrészt földjének termékenysége (wadi Al-Ula) miatt.
A település térsége régészeti vonatkozásban a következőképp tekinthető át:
Madá’in Szálih, a nabateus város régészeti területe, ezen belül Az ősi városrész területe Mada’in Szálih tulajdonképpeni (lakó)településrésze a legkevésbé ismert, s területének középső része még jelenleg is legnagyobb részt homoktakaró alatt van. Maga a település – praktikus módon – középen van, sok nagyméretű sziklával körülvéve. A már feltárt ásatási területen kőből épített házakat találtak, s a nabateusok korából származó használati tárgyakat, többek közt kerámiákat és (pénz)érméket találtak. A felső réteg különböző részein kőoszlopok és téglák maradványai, valamint más, épületre utaló maradványok láthatók. Jaussen és Savignac olyan kőalapozásokat találtak, amelyek feltételezésük szerint az antik város citadella (fellegvár)-létesítményének helyét jelölik. Ezen a helyen városfal részleteket is feltártak. Egy sírfelirat és egy másik Jabal Ithlibből való felirat ad felvilágosítást arról, hogy a településben privát házak, köz- és műhelyépületek által körülvett templom is volt.
A második területrész: Jabal Ithlib A fő kultuszhely volt, s az ősi településközponttól keleti irányba esik. Meredek sziklás csúcsokkal körülvett teknő, amin a Siq (egy szűk szurdok) található. A Siq bejáratánál levő sírépítményektől látható a Divan, ami Mada’in Saleh legismertebb építészeti alkotása.
A Divan egy 12×10 méter nagyságú triclinium (éléskamra három oldalán padokkal). Az épület bejárata mint egy iván, teljesen nyitott. Nagy valószínűséggel egy nagy létszámú vallási közösség vallási (rituális) ünnepi étkezésének színhelyeként szolgált. Ennek a létesítménynek a vallási jelentőségére utal egy kultusz-figura is, amely magasan, a divántól jobbra levő sziklán látható. Továbbá a fülkék és a Jabal Ithlib különböző helyszíneiről származó vallási eszközök is. A diván közelében több felirat található, amelyek szintén azt jelzik, hogy ez a területrész vallási kerületnek számíthatott.
A Jabal Ithlib teknőszerű területét körülfogó sziklafalakba mindenütt bemélyített sziklafülkék láthatók, s ugyanígy köröskörül az egész térséget körülfogó sziklafalakon is. Ezeken gyakran kis kőoszlopok és reliefek vannak, amelyek Dusharát egyedül, vagy más helyi istenségek társaságában ábrázolják.
Ha a dívánt és a bemélyített fülkéket eredeti környezetükben együttesen vizsgáljuk, logikus zárókövetkeztetésként megállapítható, hogy Jabal Ithlib belső tere vallási célt szolgált. Egy, a központ közelében levő felirat rituális ünnepi étkezést említ, amelyet a dívánban és/vagy együttesen azokban a környező kisebb fülkékben rendeztek, amelyeket a dívánnal azonos módon a sziklákba vájtak. A központi teknőszerű térrel szembeni oldalon egy lépcső van, amely keskeny résen át egy további – rituális medencét tartalmazó – fülkén túl platóhoz vezet. Ott látható egy kidőlt sztélé, amelyen a környező sziklafelületekbe bevésett feliratoktól körülvéve egy síkrelief-szerű kialakítású szempár és egy orr látható.
A Petrában talált sztéléhez hasonlóan gyanítható, hogy ez itt is Al-Uzza istenséget megjelenítő ábrázolásnak számít. A plató mögött egy hosszú felirat látható, amelyen „A templom Ura (? Istene)” olvasható, és ez is hasonlóképpen Dusharát jelentheti. Közvetlenül a hegylánc közepén húzódó nagy (árok) sziklahasadék a víztározóhoz vezet. Erről a helyről a hegyen át a centrumhoz halad egy vízvezető csatorna, amely a rituális tisztálkodási ceremóniájához szükséges vizet biztosítja. Maga a vízmennyiség a hegycsúcs alatti ciszternából kerül ide.