Giacomo Agostini (Brescia, 1942. június 16. –), becenevén Ago vagy Mino olasz motorversenyző, a MotoGP történetének legsikeresebb pilótája, tizenötszörös világbajnok, melyből 7-et 350, 8-at pedig 500 cm³-es kategóriában nyert.
A sorozatban az 1963-as szezon során mutatkozott be, a ma már nem létező 250 köbcentiméteres kategóriában, egy Moto Morini nyergében. Ekkor még csak egy versenyen, a hazájában megrendezett nemzetek nagydíján indult. Egy évvel később még mindig nem indult a teljes szezonban, ekkor azonban már elindult hazáján kívül Németországban is.
Első teljes szezonja az 1965-ös volt. Ebben az évben már a 350 és az 500 köbcentisek között versenyzett, ezt a szokását egészen pályafutása végéig meg is tartotta. Csapata ekkor már az MV Agusta, a korszak legendás márkája volt, és ebben az évben rögtön meg is szerezte első győzelmét mindkét kategóriában. A 350-esek között Németországban, Finnországban és a nemzetek nagydíján tudott győzni, míg a királykategóriában szintén megnyerte a finn versenyt. Ebben az évben mindkét kategóriában a világbajnokság második helyén végzett, Jim Redman, illetve Mike Hailwood mögött. 1966-ban és 1967-ben a két kategória közül egyben már világbajnok tudott lenni, mindkétszer az 500-asok között.
Az 1968-as évadtól kezdődött Agostini egyeduralma. Innentől kezdve 1975-ig három kivételével az összes lehetséges világbajnoki címet begyűjtötte a 350-es és az 500 köbcentiméteres géposztályokban. A három kivétel az 1973-as és az 1974-es, valamint az 1975-ös szezon volt – előbbi két évben az 500 köbcentisek között taszították le a trónról, míg 1975-ben a 350-esek vb-címét nem sikerült már bezsebelnie. 1975 volt egyébként utolsó olyan éve, amelyben legalább egy világbajnoki címet szerzett. Utolsó futamgyőzelmeit 1976-ban szerezte (egy-egy siker a 350-esek és az 500-asok között), utolsó évében pedig már csak néhány dobogós helyezést sikerült összegyűjtenie.
A MotoGP történetének legsikeresebb pilótája, mind a futamgyőzelmeket, mind a világbajnoki címeket tekintve. 122 nagydíjgyőzelme még mindig tízzel több, mint a még ma is aktív Valentino Rossi 112 sikere, tizenöt világbajnoki címét pedig csak a kisebb kategóriákban sikeres Ángel Nieto tudta megközelíteni, ő tizenhármat szerzett az 50 és a 125 köbcentiméteres kategóriákban.
Motoroskarrierje befejezése után rövid időre belekóstolt az autóversenyzésbe, néhány évig a Williams tesztpilótája volt. Ezalatt az idő alatt 1978-ban elindult néhány F1-es versenyen, igaz, ezek nem számítottak be a világbajnokság végkimenetelébe, valamint 1979-ben elindult a brit Formula–1-es bajnokságban is, privát versenyzőként, de a Williams támogatásával.
Csapatvezetőként később még visszatért a motorsportba.
Pályafutása
A kezdetek Giacomo Agostini egy loverei család négy gyermeke közül a legidősebb. Édesapja, Aurelio az utolsó városi hírmondók egyike volt (a tisztség 2000 óta nem szerepel semmilyen olasz rendelkezésben, törvényben vagy más dokumentumban), míg édesanyja, Maria Vittoria háztartásbeli. A szülés nehéz volt az édesanyja számára, aki kis híján belehalt a kis Giacomo világrahozatalába. Mivel abban az időszakban kórházban megszületni kivételes esemény volt, a sajtó, és néhány életrajzi könyv is hibásan loverei születésűként tüntette fel Agostinit, annak ellenére, hogy egy bresciai kórházban született.Mario Colombo, Giacomo Agostini, Motociclismo d'Epoca - 2000/1 Edisport, Milánó
Már gyerekkorában vonzotta őt a motorversenyzés világa, ám eleinte csak minimális, helyi szervezésű motokrossz-versenyen indulhatott ugyanis édesapja ellenezte ezt a bizonytalan, és sok esetben semmilyen sikerrel nem kecsegtető hivatást. Először kilencévesen indult ilyen versenyeken, majd a biztonságos versenypálya után „kölcsönvette” apja Gallettóját, és tett néhány kilométert a környező településeken. Bár apja motorjával elesett (nem vette számításba azt, hogy megállásnál nem ér le a lába, amivel meg tudna támaszkodni), de a krosszpályákon szinte minden egyes esetben legyőzte a hozzá hasonló korú, általában helyi fiúkat. Egy alkalommal még egy saját motort is nyert magának, azonban a helyi szintnél a kora miatt még néhány évig nem tudott feljebb lépni, nem indulhatott regionális és országos versenyeken.Carlo Perelli, Agostini gincanista emerito, Motociclismo d'Epoca, 2000/3, 113. oldal
Tizennyolc évesen a fiatal Agostini már semmilyen áron nem akart lemondani arról, hogy motorversenyző legyen, azonban még mindig komoly ellenállásba ütközött apja részéről. A rá nehezedő nyomást az apa úgy próbálta megoldani, hogy megkérdezte a családtagokat, szerintük belevágjon-e a fiatal Giacomo a motorversenyzésbe. Az anekdoták szerint az egész mindössze annyin múlt, hogy amikor az egyik rokontól megkérdezték, motorozzon-e Giacomo, a nem tökéletes hallású rokon motorkerékpár helyett csak egyszerűen kerékpárt hallott a kérdésben, erre pedig sokkal könnyebben adta áldását.Angelo Roma, Giacomo Agostini, YoUbi 2008/1, F.D. Stampa, Bergamo, 44–47. oldal Ezt követően kaphatta meg álmai motorját, a kortársai között akkor oly népszerű Morini 175 Settebellót.
Eredetileg más motort nézett ki magának, azonban a MotoBi 175-höz ekkor csak rendelésre tudott volna hozzájutni. Meg is rendelte a motort, azonban több hónap telt el úgy, hogy bármiféle információt kapott volna a jármű felől. Ezután változtatott elképzelésén, és szánta rá magát a Settebello megvételére, azonban mivel apja csak engedélyt adott a motorvásárlásra, pénzt nem, csak harminchavi részletre sikerült kifizetni a motor félmillió lírás árát. A 175 köbcentiméteres hengerűrtartalom az olasz bajnokságban akkoriban a legnagyobb kategória volt, amiben el lehetett indulni, ezért esett egy ilyen motorra Agostini választása.
Bemutatkozás privát versenyzőként Első hivatalos versenye a Trento-Bondone hegyiverseny volt 1961 nyarán, ahol másodikként ért célba az akkori olasz bajnok, a kortársai által legyőzhetetlennek hitt Attilio Damiani mögött. Ezt további jó eredmények követték, továbbá előfordult az is, hogy elesett, azonban ezek a bukások nem okoztak nagy károkat a motorjában.
1962 telén, amikor a Temporada Romagnola nevű versenysorozat keretein belül egy cesenaticói versenyen vett részt, az időmérő után (ahol a legjobb időt érte el), ismeretlenek a parc fermé-szabály ellenére tönkretették motorja több részét, így úgy nézett ki, hogy nem tud majd elindulni a versenyen. A Moto Morini sportigazgatója, Dante Lambertini szimpatizált Agostinivel, és nemtetszését fejezte ki a sportszerűtlenség miatt, azonban elsőre csak néhány körre adott neki kölcsön motort, amit a gyár egyébként csak tesztelésre használt. Miután Agostini elsőre alig futott rosszabb időt előző napi leggyorsabbjához képest, másodikra pedig egyenesen pályacsúcsot döntött, a Moto Morininél úgy döntöttek, elindulhat a gépükkel a versenyen. A futam elején nagy előnye volt, azonban később egy esés következtében a boxba kellett hajtania javításra, emiatt végül csak harmadikként ért célba.
1982. május hetedikén Agostini a Bologna-San Luca versenyen vett részt, amit rekordidővel végül meg is nyert. A nézők között ott volt a Moto Morini igazgatója, Alfonso Morini is, aki látva Agostini teljesítményét, valamint azt, hogy milyen motorral tette meg ezt a többi indulóhoz képest, azonnal szerződést ajánlott neki a Moto Morini versenyistállójánál. Agostini a váratlan ajánlatot azon nyomban elfogadta, bár formálisan kellett még apja engedélye is, lévén még kiskorú volt.
Moto Morini Miután meggyőzte a motorozással kapcsolatban egyre komolyabb aggályokkal élő apját, aláírhatta élete első szerződését, ezt követően pedig a karrierje kezdett egyre profibb jelleget felvenni. A birtokában lévő Settebello Aste Cortét a Moto Morini versenyrészlege készítette el és fel számára. Ezt követően az egyetlen kérdés az maradt, hogy a Settebellóval milyen versenyeken induljon. A hegyi futamokon, ahol sokkal inkább számítanak a pilóta képességei, kiváló eredményeket ért el, azonban egyre komolyabban számításba vette azt is, hogy zártpályás versenyeken induljon. 1962-ben még nem tudott dönteni, ezért elindult a hegyibajnokságban és a pályaversenyek junior kategóriájában. Miután mindkettőt megnyerte, de nem indult az összes futamon, 1963-ra úgy döntött, hogy minden versenyen részt vesz.
Amikor az istálló élversenyzője, Tarquinio Provini a Benellihez távozott, a Moto Morini úgy döntött, hogy Agostini kerül Provini pozíciójába, vagyis ő lett az istálló első számú pilótája. Agostini innentől már a felnőtt olasz bajnokságban indult, amit meg is nyert, valamint részt vett első versenyein a világbajnokságon is. A hazájában megrendezett nemzetek nagydíját első nekifutásra műszaki hiba miatt feladni kényszerült. Egy évvel később már a hazai futam mellett elindult Nyugat-Németországban is. Ez a két futam már jobban sikerült az előző évi bemutatkozásához képest, ugyanis mindkét helyszínen negyedikként intették le.
Az első nemzetközi verseny, amit Agostini megnyert, a korszakban nagy presztízzsel bíró Shell-aranykupa volt 1964. április 19-én. Az Imolában megrendezett futamon legnagyobb ellenfele korábbi Morinis csapattársa, Provini volt, akit végül le tudott győzni. Köridejei és összideje éppencsak elmaradtak a 350 köbcentiméteres motorral versenyző Jim Redmanétől.
Agostini jó teljesítményére több nagyobb csapat felfigyelt, és mivel a Moto Morini költségvetése nem tette lehetővé, hogy teljes szezonban részt vegyenek a vb-n, ajánlatuk nem jelentett konkurenciát a többi csapatéval szemben.
MV Agusta right|thumb|Mike Hailwood 1965-ös, négyhengeres MV Agustája, hasonló ahhoz, amelyet Agostini is használt
Bár szoros kapcsolatban állt a Moto Morinivel, a már akkoriban legendás honfitárs, az alsóbb osztályokban sikeres Carlo Ubbiali hathatós közreműködésének köszönhetően az MV Agustához került, miután jó benyomást tett az istálló első emberére, Domenico Agustára. Elsődleges feladata a gyár háromhengeres motorjának tesztelése volt, de második számú versenyzőként elindult a világbajnokság 1965-ös szezonjában is.
Az 1965-ös év már majdnem komoly sikerekkel zárult számára, ugyanis mindkét géposztályban, amelyben elindult, a 350-esek és az 500-asok között is másodikként zárt, előbbiben a hondás Jim Redman, utóbbiban a márkatárs Mike Hailwood mögött. A 350-esek között egészen a szezonzáró japán nagydíjig esélye volt a világbajnoki címre, végül egy műszaki hiba, és az ebből következő kiesés miatt ekkor még be kellett érnie a második hellyel. A műszaki hiba miatt elbukott vb-cím idején alakult ki Agostiniről az a (részben csak legendákon alapuló) kép, hogy mániákusan figyel a műszaki részletekre verseny előtt, akár többször is leellenőrizve motorját rajt előtt.
left|thumb|Agostini az 1968-as holland TT-n
A szezon végén Hailwood elhagyta az Agustát, és a Hondához szerződött, 1966-tól kezdve pedig a két legnagyobb kategória kettejük hatalmas csatáiról szólt. Ebben az évben testvériesen elosztották a két nagy géposztály világbajnoki címeit, Agostini nyert az 500-asok között Hailwood előtt, míg Hailwood nyert a 350-esek között Agostini előtt. Ez az év volt egyébként az első, amikor Agostini világbajnoki címet tudott szerezni. A szezonzáró nemzetek nagydíja érdekesen alakult kettejük között. Hailwood, behozhatatlan előnyének tudatában úgy döntött, hogy nem indul a 350-es versenyen, hogy csak az 500-asok futamára koncentrálhasson. Agostini taktikája ehhez képest pont ellentétes volt, ugyanis annak ellenére elindult a 350-esek között, hogy semmi esélye nem volt a világbajnoki címre, és végül óriási előnnyel nyerni is tudott Renzo Pasolini előtt. A királykategóriában rosszul rajtolt, azonban sikerült körről körre egyre feljebb zárkóznia, és a verseny vége felé meg is tudta előzni Hailwoodot, és megszerezte pályafutása első világbajnoki címét.