bélyegkép|jobbra|260px|Assisi Szent Ferenc kiűzi a démonokat Arezzóból; Giotto di Bondone freskójának részlete Az exorcizmus vagy ördögűzés olyan vallási cselekmény, amelynek célja valamely ártónak tekintett szellemi lény, démon vagy más természetfeletti hatalom elűzése, távoltartása, illetve feltételezett befolyásának megszüntetése. A fogalmat a vallástudomány, a kulturális antropológia és a történettudomány összehasonlító értelemben sokféle hagyomány rítusaira alkalmazza, noha azok teológiai előfeltevései, eljárásai és saját elnevezései jelentősen különböznek egymástól.Joseph P. Laycock (szerk.): Spirit Possession around the World: Possession, Communion, and Demon Expulsion across Cultures, ABC-CLIO, Santa Barbara–Denver, 2015.
A kereszténységben az exorcizmus alapja Jézus Krisztusnak a gonosz fölötti hatalma. Az Újszövetség Jézus ördögűzéseit Isten országa elérkezésének jeleiként mutatja be, nem pedig önálló démonológiai rendszer részeként. A katolikus egyház felfogásában az exorcizmus szentelmény, nem szentség és nem mágia: az Egyház nyilvánosan és tekintéllyel, Krisztus nevében kéri Istent, hogy egy személyt vagy dolgot oltalmazzon meg a gonosztól, illetve szabadítson ki annak feltételezett befolyása alól.A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, Budapest, 2002, 1673. pont. A latin egyházban a megszállottnak ítélt személy fölött végzett ünnepélyes, úgynevezett nagy exorcizmust csak a megyéspüspök vagy az általa külön és kifejezetten felhatalmazott, megfelelő tulajdonságokkal rendelkező áldozópap végezheti.Codex Iuris Canonici (1983), 1172. kánon; magyarul: Az Egyházi Törvénykönyv, Szent István Társulat, Budapest, 2001. A kánon hivatalos angol szövege.
A keresztény egyházak többsége különbséget tesz a vallási értelemben vett megszállottság és a testi vagy pszichés betegségek között. A katolikus előírások szerint a nagy exorcizmus megkezdése előtt kellő bizonyossággal ki kell zárni, hogy a jelenségek természetes betegségből erednek; az exorcistának szükség szerint orvosi, pszichiátriai és más szakértői véleményt kell igénybe vennie. A rítus nem helyettesíti az orvosi ellátást, és egyetlen különös tünet sem tekinthető önmagában a megszállottság bizonyítékának.Congregatio de Cultu Divino et Disciplina Sacramentorum: De exorcismis et supplicationibus quibusdam, editio typica, Libreria Editrice Vaticana, 1999; editio typica emendata, 2004, Praenotanda 14–19.
Etimológia és fogalmi keret
Az exorcizmus szó a késő latin exorcismus közvetítésével az ógörög szóból származik. Alapja az (exorkizó) ige, amelynek jelentése „esküvel kötelez”, „megesket”, „ünnepélyesen felszólít” vagy „megidéz”. Az összetétel az (horkosz, „eskü”) szóhoz kapcsolódik. A szó nem keresztény nyelvi találmány: a Septuaginta az esküvel való kötelezés értelmében használja, a Máté evangéliuma pedig ugyanezzel az igével írja le, amikor a főpap az élő Istenre kényszeríti Jézust a válaszadásra (Mt 26,63). Az (exorkisztész, „exorcista”) az Újszövetségben az efezusi vándor zsidó ördögűzők megnevezéseként fordul elő (ApCsel 19,13).
A vallástörténeti szakirodalom az exorcizmus fogalmát gyakran tág értelemben használja minden olyan rítusra, amely egy nemkívánatos szellemi jelenlét eltávolítását célozza. E tág kategória alatt azonban egymástól lényegesen eltérő eljárások találhatók: isteni segítségért mondott könyörgések, parancsoló formulák, ráolvasások, gyógyító szertartások, tisztító rítusok, amulettek, füstölések, áldozatok és közösségi szertartások. Az összehasonlító elnevezés ezért nem jelenti azt, hogy a különböző kultúrák azonos lényekről, azonos betegségfelfogásról vagy azonos vallási hatalomról tanítanának.Horst H. Figge – Bernd Kollmann – Heinz Streib – Nathan Mitchell – Andreas Grünschloß: „Exorcism”, in: Hans Dieter Betz és mások (szerk.): Religion Past and Present, 4. kiadás, Brill, Leiden–Boston, 2007.
A keresztény szóhasználatban a következő fogalmak különböztethetők meg:
A nagy exorcizmus egy feltételezetten megszállott személy fölött végzett, hivatalos és nyilvános egyházi szertartás. A kisebb exorcizmusok elsősorban a katekumenátus és a keresztség liturgiájához tartozó imádságok. Nem jelentik azt, hogy a keresztelendőt megszállottnak tartanák, hanem a bűn és a gonosz hatalmának megtagadását, valamint Krisztus oltalmának kérését fejezik ki. A szabadulásért mondott könyörgések olyan imádságok, amelyekben a hívek Isten oltalmát és segítségét kérik. Ezek nem azonosak a nagy exorcizmussal, és a világi hívők nem használhatják a démonhoz intézett, egyházi tekintéllyel kimondott parancsoló formulákat.Congregatio pro Doctrina Fidei: Inde ab aliquot annis, levél a helyi ordináriusokhoz az exorcizmusokra vonatkozó normákról, 1985. szeptember 29. Hivatalos angol szöveg. Egyes aszketikus, lelkipásztori és exorcista kézikönyvek a kísértés, a külső zaklatás, az „ostromlás”, az obsessio, az infestatio és a possessio fokozatairól beszélnek. E latin szavak használata korszakonként és szerzőnként változott; nem alkotnak egységes, orvosi vagy kánonjogi diagnosztikai osztályozást. A régi latin rituálék például az obsessus szót gyakran éppen a megszállottnak tartott személyre alkalmazták.
Vallástörténeti előzmények
Mezopotámia
Az ókori mezopotámiai társadalmakban a betegség, a balsors, az esküszegés, a tisztátalanság, a boszorkányság és az ártó szellemek működésének magyarázatai egymással összefonódtak. A szövegek többféle szakembert különböztettek meg. Az āšipu vagy mašmaššu olyan tanult rituális szakember volt, aki diagnosztikai szövegeket, ráolvasásokat, tisztító eljárásokat és védelmi rítusokat alkalmazott; az asû inkább gyógyszerekkel és testi kezelésekkel foglalkozott. A két tevékenység nem feltétlenül zárta ki egymást, ezért a mezopotámiai gyógyítást nem lehet egyszerűen „mágikus” és „racionális” orvoslásra szétválasztani.JoAnn Scurlock: Magico-Medical Means of Treating Ghost-Induced Illnesses in Ancient Mesopotamia, Brill, Leiden–Boston, 2006.
A nagy ráolvasás-sorozatok közül a Maqlû a boszorkányság feltételezett hatását hárította el, a Šurpu a tisztátalansághoz vagy ismeretlen vétekhez kapcsolt bajok megszüntetését szolgálta, az Utukkū Lemnūtu pedig ártó démonok ellen tartalmazott formulákat. A szövegek isteneket hívtak segítségül, jelképes tárgyakat égettek vagy semmisítettek meg, vizet, növényeket és más anyagokat használtak, miközben a beteg állapotát rituálisan újrarendezték. Ezeket a gyakorlatokat a modern szakirodalom gyakran „exorcizmusnak” nevezi, de nem azonosak a későbbi zsidó vagy keresztény rítusokkal.Tzvi Abusch: The Witchcraft Series Maqlû, SBL Press, Atlanta, 2015.
Ókori Egyiptom
Az ókori Egyiptom vallásában az istenek, a halottak szellemei, a veszélyes küldöttek és az ártó lények közötti határ nem felel meg a modern „isten–démon” megkülönböztetésnek. Gyógyító és védelmi szövegek isteni neveket, mítoszokat, amuletteket, képeket és rituális cselekményeket alkalmaztak kígyómarás, láz, gyermekbetegség, rémálom vagy veszélyes szellemi befolyás ellen. A cél gyakran nem egy személy testében lakó démon kikényszerített távozása, hanem a kozmikus és testi rend helyreállítása volt.Rita Lucarelli: „Demons (Benevolent and Malevolent)”, UCLA Encyclopedia of Egyptology, Los Angeles, 2010.
Egyes történeti elbeszélések, például a bentresi hercegnő története, egy isteni szobor jelenlétéhez kapcsolják egy szellem távozását. Az ilyen források vallási és irodalmi szövegek, nem klinikai jegyzőkönyvek. A rájuk alkalmazott „exorcizmus” elnevezés ezért összehasonlító, nem pedig az óegyiptomiak saját egységes kategóriája.
Görög–római világ
A klasszikus görög (daimón) lehetett jóindulatú, ártó vagy erkölcsileg semleges köztes szellemi hatalom. A hellenisztikus és római kori gyógyító, mágikus és vallási szövegek azonban már számos eljárást ismertek ártó szellemek távoltartására. A Görög mágikus papiruszok isteni és angyali neveket, amuletteket, füstölést, esküformulákat és kényszerítő szavakat őriznek. A filozófiai és orvosi szerzők ugyanakkor természetes testi és lelki okokat is tárgyaltak; a különböző magyarázatok egyazon társadalomban egymás mellett éltek.
A római Lemuralia a nyugtalan halottakhoz kapcsolódó házi rítus volt, de nem azonos a személy fölött végzett exorcizmussal. A késő antik világban a zsidó, keresztény, görög, egyiptomi és közel-keleti rituális nyelvek kölcsönösen hatottak egymásra. A keresztény szerzők ezért nem légüres térben alakították ki saját gyakorlatukat, hanem egy olyan környezetben, ahol a gyógyító ráolvasások, isteni nevek és védelmi tárgyak széles körben ismertek voltak.Theodore de Bruyn: „What Did Ancient Christians Say When They Cast Out Demons? Inferences from Spells and Amulets”, in: Geoffrey D. Dunn – Wendy Mayer (szerk.): Christians Shaping Identity from the Roman Empire to Byzantium, Brill, Leiden–Boston, 2015, 64–82.
Zsidó hagyomány
A Héber Biblia kevés olyan jelenetet tartalmaz, amelyet szoros értelemben ember által végzett exorcizmusnak lehetne nevezni. Saul gyötrő állapota Dávid lantjátékára enyhül (1Sám 16,14–23), de a szöveg nem ír le parancsoló ördögűző formulát. A Tóbiás könyvében Ráfael angyal tanácsára a hal szívének és májának füstje elűzi Asmodeust (Tób 6,7–9; 8,2–3). Ez a deuterokanonikus elbeszélés fontos állomása a zsidó démonűző hagyománynak.
A második templom korában az ártó szellemek elleni imák és rítusok gyakoribbá váltak. A Holt-tengeri tekercsek között található „A bölcs énekei” és több apotropaikus zsoltár a pusztító szellemek távoltartását célozza. A kumráni közösség a tisztaságot, az imát, az angyali liturgiát és a gonosz szellemekkel szembeni isteni oltalmat egy összetett kozmológiai keretben értelmezte.Gideon Bohak: Ancient Jewish Magic: A History, Cambridge University Press, Cambridge, 2008, 88–114.
Flavius Josephus egy Eleazár nevű zsidó ördögűzőről számol be, aki a hagyomány szerint Salamonhoz kötött formulát, gyökeret és gyűrűt alkalmazott Vespasianus jelenlétében. Josephus elbeszélése azt mutatja, hogy az 1. században a salamoni bölcsességhez kapcsolt exorcista hagyomány ismert volt, de a történetet nem lehet ellenőrzött orvosi beszámolóként olvasni.Flavius Josephus: A zsidók története, VIII. 2,5; A zsidó háború, VII. 6,3.
Az Újszövetség korában működő zsidó exorcisták isteni neveket és esküformulákat használhattak. Az ApCsel 19,13–16 elbeszélése Szkéva fiairól éppen azt hangsúlyozza, hogy Jézus neve nem kezelhető önmagában ható mágikus szóként: az apostoli igehirdetéstől elszakított formula sikertelen marad. A későbbi rabbinikus irodalom, a babiloni „varázstálak” és a középkori zsidó amulettek további démonűző és védelmi hagyományokat őriznek, de ezek nem alkotnak minden zsidó közösségre kötelező, egységes liturgiát.
Az Újszövetség
Jézus ördögűzései
A szinoptikus evangéliumok Jézus nyilvános működésének jelentős részeként mutatják be a gonosz vagy „tisztátalan” szellemek kiűzését. A Márk evangéliuma első nyilvános csodája a kafarnaumi zsinagógában történő ördögűzés (Mk 1,21–28). További elbeszélések szólnak a gerázai megszállottról (Mk 5,1–20), a szír-föníciai asszony leányáról (Mk 7,24–30), valamint a görcsöktől gyötört fiúról (Mk 9,14–29). A Máté és Lukács által megőrzött hagyományok több más esetet is említenek.
Jézus eljárásának jellegzetessége az evangéliumok szerint a közvetlen tekintély. Nem hosszú mágikus formulát mond, nem hív segítségül egy nála magasabb szellemi közvetítőt, és nem használ mindig azonos eljárást, hanem rövid paranccsal hallgattatja el és küldi ki a szellemet. Az evangélisták ezt a hatalmat Jézus személyéhez és küldetéséhez kapcsolják. A történeti Jézussal foglalkozó kutatás széles körben jelentősnek tartja ördögűző tevékenységét, miközben annak teológiai, társadalmi és politikai értelmezéseiről vita folyik.Graham H. Twelftree: Jesus the Exorcist: A Contribution to the Study of the Historical Jesus, Mohr Siebeck, Tübingen, 1993.Amanda Witmer: Jesus, the Galilean Exorcist: His Exorcisms in Social and Political Context, T&T Clark, London–New York, 2012.