Az abszolutizmus vagy abszolút monarchia a monarchia egy olyan formája, amelyben az uralkodó autokratikus hatalommal rendelkezik, nem korlátozzák az írott törvények, törvényhozás vagy szokások.
Európában főleg az újkori (16–18. század) államszerkezeti forma, de napjainkban is jelen van a világban. Napjainkban (2010-es évek) Brunei, a Vatikán, Szaúd-Arábia, Szváziföld, Katar és Omán abszolút monarchiának tekinthető.
Az újkori feudális rendszerek legfejlettebb államformája volt, ahol az uralkodó – a rendi országgyűlést kihagyva a döntésekből – korlátlan hatalommal rendelkezett. Az uralkodó állandó hadseregére és hivatali szervezeteire támaszkodva függetlenítette magát.
Kialakulása Kialakulása a 17. században Angliában, és a 17–18. századi Franciaországban következett be, a hanyatló feudális rendszer és a kapitalista időszak között.
Ekkortól kezdve ugyanis a királyok nem tudták a hagyományos módszerekkel biztosítani a belső békét, az államvallás védelmét és a nemzetközi tekintély megőrzését (ezek voltak a monarchiák céljai). Megindult a gyarmatosítás, létrejöttek az első kereskedelmi útvonalak, dúltak a vallásháborúk és a szegényebb néprétegek is lázadoztak. Az uralkodóknak minden országban egyre nagyobb hadseregekre volt szükségük, ehhez pedig Raimondo Montecuccoli híres kijelentése szerint három dolog kellett: „pénz, pénz és pénz.”
Ez a megnövekedett pénzszükséglet állt a hatalom megerősödése mögött. Denis Richet francia történész sokat idézett kijelentése szerint „az abszolutizmus jórészt az adóztatás gyermeke volt”.* Hahner Péter - Az abszolút monarchiáról mai szemmel. Az állam én vagyok! – Rubicon Michel Antoine francia történész a következő módon foglalta össze ezt az átalakulást. A középkori és kora újkori monarchiák egymástól többé-kevésbé független területi egységek (tartományok, városok) és társadalmi testületek (rendek, céhek stb.) laza közösségéből jöttek létre. Valamennyi tartomány, város vagy kiváltságos testület féltékenyen őrizte saját önkormányzatát, privilégiumait és szerzett jogait, törvényeit, mértékrendszerét, jogrendszerét – nemegyszer nyelvük vagy nyelvjárásuk is különbözött.
Az abszolutista állam társadalmi szerkezete
Az európai gazdaság és társadalom hosszú válsága a 14–15. század folyamán, a késő középkorban a feudális termelési mód nehézségeit és korlátait jelezte. Ennek nyomán alakult ki a 16. század során Nyugat-Európában az abszolutisztikus állam: Franciaország, Anglia és Spanyolország központosított monarchiái szakítottak a középkori társadalomnak a piramisszerű hűbéri kapcsolatokban megnyilvánuló felaprózott szuverenitásával.
Az abszolút monarchia vezette be az állandó hadseregeket, a folyamatosan működő bürokráciát, a nemzeti adózást, a kodifikált törvényeket és az egységes piac kezdeteit. Mindezek a jellegzetességek elsőrendűen kapitalistának látszanak, különösen, hogy időben egybeesnek a jobbágyság eltűnésével. Mindaddig azonban, amíg az arisztokratikus földtulajdon korlátozta a szabad földpiacot és ezzel a mezőgazdasági munkaerő mozgósítását, a mezőgazdasági termelési viszonyok feudálisak maradtak. A a nemesi földbirtokosok, a feudális arisztokrácia maradt továbbra is az uralkodó osztály, bár mélyreható átváltozásokon esett át a középkor végét követő századokban. A nemesi hatalom új formáját az árutermelés és árucsere terjedése határozta meg a kora újkor átmeneti társadalmi formáiban. A jobbágyfelszabadítás és az árutermelés elterjedése megerősítette a parasztság helyzetét a nemességgel szemben, ezért a nemesség, az arisztokrácia a központosított államhatalom segítségére szorult uralma megőrzése érdekében. Megerősödött a királyi hatalom gépezete, amely arra is képes volt, hogy magán a nemességen belül is megrendszabályozzon egyes személyeket vagy csoportokat. Ezért az abszolutizmus megjelenése mindig viszályokkal járt a feudális arisztokrácián belül is. A korábbi hűbéri viszonyok bomlása során, a feudális politikai szervezet újjáalakításával a monarchia szerepe felerősödött, ezzel egyidejűleg a nemesség birtokai felszabadultak a hagyományos kötöttségeik alól. Az arisztokrata osztály egyes tagjai, akik az új korszakban vesztettek politikai jogaikból, tulajdonosként gazdasági nyereségeket könyveltek el. Az átrendeződés eredményeként létrejött az abszolutizmus államgépezete és jogrendszere. A reneszánsz királyi államai leginkább a paraszti tömegek feletti nemesi uralom fenntartásának modernizált eszközei voltak.
Egyidejűleg az arisztokráciának a középkori városokban kifejlődött kereskedőpolgársághoz is alkalmazkodnia kellett. A középkori városok elsőként szabadultak fel a nemesi uralkodó osztály közvetlen hatalma alól. A nyugati városok nagy rugalmasságot tanúsítottak a 14. századi súlyos válság idején. A mediterrán városok sok patriciuscsaládja csődbe jutott, Firenze, Siena és Barcelona hanyatlott, de Augsburg, Genova vagy Valencia éppen ekkor indult el felemelkedése útján. A feudális pangás alatt mindvégig növekedtek olyan fontos városi iparágak, mint a vas-, a papír- és a textilipar. A középkor és az újkor határán számos fontos találmány gyorsította meg a gazdasági haladást. Az ezüstöt a rézérctől elkülönítő eljárás felfedezése újra beindította a bányaművelést Közép-Európában, 1460 és 1530 között megötszöröződött a Közép-Európából származó nemesfém-termelés. Az öntött bronzágyúk fejlődése révén a hadviselés döntő fegyverévé vált a puskapor, ami a bárói várkastélyok védelmét lehetetlenné tette. Megjelent a nyomtatás, a háromárbocos, tatkormányos vitorláshajók lehetővé tették a hajózást az óceánokon. Ezek a technikai áttörések létrehozták az európai reneszánsz alapjait. 1470 körül megszűnt az évszázados agrárdepresszió is Angliában és Franciaországban.
Ebben a korszakban emelkedtek ki az „új” monarchiák Nyugat-Európában a rózsák háborúja, a százéves háború és a kasztíliai örökösödési háború szélsőséges feudális káosza és zűrzavara nyomán, Franciaországban XI. Lajos, Spanyolországban Ferdinánd és Izabella, Angliában VII. Henrik, Ausztriában Miksa uralkodása alatt.
A társadalmi változások szükségleteinek kielégítésére megindult a római jog releváns elemeinek újjáélesztése a középkor szerteburjánzó szokásjogai helyett. Gazdaságilag a klasszikus polgári jog (ius) bevezetése kedvezően hatott a szabad tőke fejlődésére, mivel a római polgári jog legfőbb megkülönböztető jegye a feltétlen és abszolút magántulajdon fogalma volt. Ezt addig, a korai feudalizmusban gyakorlatilag szem elől tévesztették.
Politikailag a római jog (lex) újjáéledése a kedvezett a központi hatalom növelésére irányuló királyi törekvéseknek. Az elméletileg abszolút jellegű római császári szuverenitás nagyon vonzó volt a reneszánsz új monarchiái számára. Domitius Ulpianus híres maximái – quod principi placuit legis habet vigorem, „ami a császárnak tetszett, annak törvényereje van” és a Princeps legibus solutus est azaz „a császár fel van oldozva a törvények alól” – Nyugaton mindenütt a reneszánsz monarchiák alkotmányos eszményévé váltak.
A római jog újjáéledése tehát kedvezett a magántulajdon alulról jövő felemelkedésének, de az uralkodó kivételes hatalmának is. A pápaság volt az első középkori monarchia, amely felhasználta a római jogtudományt, amikor a 12. és 13. században kodifikálta a kánonjogot. A pápa teljhatalma teremtette meg a jogalapot a világi fejedelmek későbbi igényeihez, és a pápaság volt az egyetlen, amelynek mindenfajta képviseleti vagy rendi korlátozástól sikerült teljes mértékben megszabadulnia.
Az uralkodók a jogászok köréből választották tisztségviselőiket, és ők voltak azok, akik megvalósították a központosítást az abszolutizmus első, kritikus évszázadában. A jogi modernizáció megerősítette a hagyományos feudális osztály hatalmát. Az abszolutisztikus monarchia felszínes „modernsége” a felszín alatti archaizmusról árulkodott.
Hivatásos hadsereg bélyeg|360px|Landsknechtek ábrázolása (16. század eleje) Az abszolutisztikus államok hozták létre az ókor utáni első hivatásos hadseregeket, amelyek a 16. század végén és a 17. század folyamán végbemenő hadászati forradalom révén – a hollandok gyalogsági kiképzése és arcvonala (Móric orániai herceg), a svédek lovassági sortüze és szakaszhadrendje (II. Gusztáv Adolf svéd király), a csehek függőleges tagolódású, egységes parancsnoki rendszerere (Albrecht von Wallenstein) – hatalmasan megerősödtek.
II. Fülöp spanyol király hadseregei mintegy 60 ezer főt tettek ki, száz évvel később XIV. Lajosé már 300 ezer főt számláltak. Ezek azonban még nem nemzeti sorozásból kerültek ki, hanem vegyes eredetű tömeget alkottak, amelyben az idegen zsoldosok állandó és központi szerepet játszottak. A zsoldosok sokszor az új központosított monarchiák határain kívül fekvő területekről érkeztek, gyakran a kiállításukra specializálódott vidékekről, mint a svájciak. A zsoldosjelenség legfőbb oka az volt, hogy a nemesi osztály ösztönösen elutasította parasztjai tömeges felfegyverzését. Jean Bodin, a kor neves francia politikai gondolkodója leszögezte: gyakorlatilag lehetetlen minden alattvalót kiképezni a háború művészetében, s ugyanakkor megtartani őket a törvények és a felsőség iránti engedelmességben. A helyi nyelvet sem beszélő zsoldoscsapatokra viszont számítani lehetett a társadalmi forrongások ellen. Német Landsknechtek törték le a kelet-angliai parasztfelkelést 1549-ben, a nyugati grófságokban pedig itáliai szakállas puskások gondoskodtak a vidéki lázadás felszámolásáról; svájci gárdisták segített elnyomni a boulonnais-i és camisard gerillákat 1662-ben és 1702-ben Franciaországban. A zsoldosoknak kulcsfontosságú szerepe volt már az abszolutizmus hajnalán Walestől Lengyelországig. Még a 18. század végén is, amikor az európai hatalmak nagy része már bevezette a sorozást, a „nemzeti” hadseregek mintegy kétharmad része külföldi zsoldosokból állhatott.
A kor feudális uralkodó osztálya számára a háború gazdaságilag észszerű volt. A nemesség célja a területszerzés volt, tekintet nélkül az ott lakó népességre. Egy főúri család vagy dinasztia áthelyezhette székhelyét a kontinens egyik végéről a másikra. Anjou-oldalágak uralkodtak Magyarországon, Angliában, Nápolyban; normannok Antiochiában, Szicíliában, Angliában; burgundok Portugáliában vagy Zeelandon; a Luxemburg-ház tagjai a Rajna-vidéken vagy Csehországban; flamandok Artois-ban vagy Bizáncban; Habsburgok Ausztriában. a Németalföldön vagy Spanyolországban. A földesuraknak és a parasztoknak nem volt közös nyelvük e különböző országokban. A hódító törekvéseket vallási vagy genealógiai szempontokkal álcázták. A háborúzás nem a fejedelmek szándékaitól függött, hanem a rangjukból fakadó társadalmi szükségszerűség volt. Niccolò Machiavelli szerint „a fejedelemnek elsősorban is ne legyen más gondja, feladata, mint a hadsereget rendben tartani és engedelmességre szoktatni, mert annak, aki parancsol, kell hogy jártassága legyen a hadakozás mesterségében.”
Közigazgatás Az abszolutista állam közigazgatása és adórendszere látszólag átmenetet képviselt észszerű adminisztrációhoz a korábbi feudális jogi sokféleséghez, bizonytalansághoz képest. Ugyanakkor az uralkodók a reneszánsz bürokráciát magánszemélyeknek eladható tulajdonként kezelték. A feudális nemességnek az abszolutisztikus államba történő integrálódásának legelterjedtebb módja a tisztségek vásárlása volt. Aki magánszemélyként állást szerzett magának a közhivatalokban, utána az engedélyezett előjogokból, díjakból és/vagy korrupcióból szerezhetett jövedelmet. A rendszer a 16. századtól az abszolutisztikus államok egyik fontos pénzügyi forrásává vált, viszont nyilvánvalóan parazita jellegű volt: elmaradt bevételekben később az állam számára legalább olyan sokba kerülhetett, mint amennyi bevételt hozott. A tisztségek vásárlása a kereskedő- és manufaktúra-burzsoázia számára is a „felemelkedés”, az alapvetően feudális rendszerbe történő integrálódás lehetősége volt.