(; IPA: [ʂɑŋ˥˩xaɪ̯˩˧], népszerű magyar átírás: Sanghaj; sanghaji nyelvjárásban: Zånhae) Kína legnagyobb ipari városa, a Távol-Kelet egyik gazdasági központja, tartományi jogú város a kelet-kínai tengerpart középső részén, a Jangce torkolatvidékén, a folyam Huangpu nevű kis mellékfolyójának két partján. Közigazgatási területének lakossága a második legnagyobb Kínában ( után), de ténylegesen városias területeinek lakossága a legnagyobb az országban.
A halászattal és textiliparral (gyapot, selyem) foglalkozó város a 19. század közepén indult gyors növekedésnek. A britek által Kínára kényszerített első egyenlőtlen szerződés, az 1842-es nankingi béke értelmében Sanghaj nyílt város lett, kikerült a kínai joghatóság alól és megnyílt a külkereskedelem előtt. A város gyors fejlődésnek indult, és az 1930-as évekre a Távol-Kelet fontos nemzetközi gazdasági és pénzügyi központja lett. A britek után a franciák, az amerikaiak és a japánok is megkaparintottak egy-egy területet, és ezeken saját városnegyedeiket, úgynevezett koncessziós területeiket hozták létre, amelyeken a kapitulációs szerződések alapján a saját jogrendszerük érvényesült. Az óriási kereskedelemnek köszönhetően hamarosan Sanghaj lett Kína legnagyobb kikötője (Hongkong akkoriban még elmaradott terület volt).
A japán agresszió, a második világháború, majd a kommunista hatalomátvétel nyomán a város nemzetközi gazdasági jelentőségét nagyrészt elvesztette.
1990 után, a által bevezetett kínai gazdasági reform nyomán újra gazdasági virágzásnak indult, és 2005-re a világ legnagyobb teherkikötőjévé vált.
Gazdasági jelentősége mellett a város Kína egyik legfontosabb idegenforgalmi központja is. 2010-ben Sanghaj világkiállítást rendezett.
ban számos magyar vonatkozású épület található, többek között Hugyecz László és Gonda Károly tervezett a város számára épületeket.
Nevének etimológiája bélyegkép|balra A város nevét adó két kínai írásjegy: 上, shàng; és 海, hǎi, jelentése „magas, tető, felett” illetve „tenger”. A név legkorábbi előfordulása a Szung-dinasztia idejéből, a 11. századból való. Ebben az időben már volt egy kisváros ezzel a névvel a környéken. A tengerpart akkoriban közvetlenül itt lehetett, innen eredhet a név.Danielson, Eric N., Shanghai and the Yangzi Delta, 2004, pp.8-9. A kifejezést úgy is lehet értelmezni, különösen a mandarin nyelven hogy „tengerre szállni”, ami a város kikötői jellegének felel meg. Később költők, írók a két írásjelet fordítva is alkalmazták: 海上, „Hǎishàng”, azaz „tengermagas” amivel poetikus módon a helyi kultúra magas színvonalára utaltak.
nevét kínaiul általában a Hù (沪) szótaggal rövidítik. Ez az írásjel szerepel a sanghaji gépjárművek rendszámtábláin is. Ez a név Hu Du (沪渎), az ősi halászfalu nevéből származik, amely a Szucsou-folyó és a Huangpu-folyó összefolyásánál állt a Tang-dinasztia idején. A Hu írásjelet gyakran kombinálják is a Song jelével, (Wusong Kou, Wu Song-folyó – a Szucsou-folyó, illetve időnként a Huangpu sanghaji szakaszának másik elnevezése – és Songjiang) és így kapjuk a Song Hu „becenevet”. Például az 1937 augusztusában a japánok által Sanghaj ellen intézett támadást a köznyelvben Song Hu csatának nevezik.
Egy másik korai neve a városnak Hua Ting volt, amit ma egy négycsillagos szálloda neve őriz a városban. Egy további széles körben használt rövid név a Shēn (申), ami egy személynévből ered. Chunshen Jun (春申君), egy helyileg tisztelt hős nemesember volt a 3. században, a Chu királyság idején – ez az állam magába foglalta jelenlegi területét is. Sportegyesületek, újságok gyakran utalnak nevükben a Shēn (申) írásjellel sanghaji mivoltukra. Magát a várost is gyakran nevezik Shēnchéng (申城, „Shēn városa”) néven.
A városnak angolul is vannak különböző „becéző” elnevezései, például Paris of the East, „Kelet Párizsa”.
Története Korai története Sanghaj környékén a legkorábbi települések nyomai az I. e. 4. évezredből valók. A mai város helyén, a már akkor is létező Szucsou-tól keletre elterülő mocsaras területen lévő falu (cun) első írásos említése a Szung-dinasztia (960 – 1279) kezdetéről, 960-ból való. 1074-ben a falut piacváros (zhen) rangjára emelték. Ekkor kapott a város vámhivatalt.
1127-ig a kisvárosnak háztartása volt. Ebben az évben azonban városát meghódították a dzsürcsik, és onnan rengeteg menekült érkezett Sanghajba. A város lakossága hamarosan negyedmillióra növekedett.
1172-ben a korábbi gátat megerősítve igyekeztek stabilizálni a tengerpartot.Danielson, Eric N., Shanghai and the Yangzi Delta, 2004, p.9. 1264-ben további három falut csatoltak hozzá.
A mongol eredetű Jüan-dinasztia elején Sanghaj 1292-től megyei ranggal (xian) rendelkezett a Songjiang tartományon belül, majd 1297-ben újra városi rangot kapott.Danielson, Eric N., Shanghai and the Yangzi Delta, 2004, p.9, pp.11-12, p.34.
A kikötő is egyre nagyobb jelentőségre tett szert, de továbbra is főleg Suzhou (苏州; hagyományos kínai: 蘇州) számára működött átrakodóhelyként a település.
thumb|260px|jobbra|A fallal övezett Sanghaj a Ming-dinasztia idején
A 13. századra a sanghaji régió Kína egyik legvirágzóbb területévé vált, főleg a gyapottermelés fellendülésének köszönhetően. Megoldották a gyapot gépi tisztítását is. A pamut-alapon kifejlődött textilipar egészen a 19. századig a város gazdaságának fő ágazata maradt.
Az utolsó kínai nemzeti eredetű dinasztia, a Ming (1368-1644) idején eleinte megszilárdult az ország gazdasága és fejlődött a külkereskedelem is. Később azonban a birodalom újra befelé fordult. Sanghajt a japán kalózok részéről támadások érték, amire a kormányzat a kereskedelem korlátozásával és a parti lakosság egy részének a belső vidékekre telepítésével reagált. 1554-ben a kalózok ellen 10 méter magas és 5 kilométer hosszú városfalat építettek Sanghaj köré.Danielson, Eric N., Shanghai and the Yangzi Delta, 2004, p.10.
1602-ben felépült a (Cheng Huang Miao), a hivatalos városi templom, ami általában csak a tartományi székhelyek (fu) előjoga volt, nem pedig az egyszerű városoké (chen), mint . Ez valószínűleg a város gazdasági jelentőségének elismerését jelentette.
A 17. században ipara jelentősebbé vált, Kína egyik gyapot- és textilközpontja alakult ki itt. A Csing-dinasztia idejére (1644–1911) nagy, a nyugati céhekhez hasonló kereskedőtársaságok jöttek létre, amelyek a gazdasági és nagyrészt a politikai hatalmat is gyakorolták a városban.
Kangxi császár (1662–1723) 1684-ben eltörölte a Ming-dinasztia 1525-ös rendeletét az óceánjáró hajózás tilalmáról. 1732-ben pedig Yongzheng császár áthelyezte a vámhivatalt (hai guan) Songjiang városából ba, így a város kizárólagos jogot kapott Jiangsu tartomány vámbevételeinek kezelésére. E két döntés - és a mögöttük lévő gazdasági erő - nyomán 1735-re a Jangce torkolatvidékének legfontosabb kikötője és kereskedelmi központja lett, annak ellenére, hogy még mindig alacsonyabb helyet foglalt el a közigazgatási hierarchiában.Danielson, Eric N., Shanghai and the Yangzi Delta, 2004, pp.10-11.
külföldi befolyás alatt bélyegkép|jobbra|200px|Sanghaj térképe 1888 körül. A térképen olvasható Woosung River a Huangpu nevének másik változata stratégiai helyzete Kína keleti tengerpartjának közepén, a szárazföld belsejébe hajózóutat biztosító Jangce torkolatánál nagy vonzerőt gyakorolt a kor gazdasági nagyhatalmai, köztük az akkori egyetlen „szuperhatalom”, Nagy-Britannia számára. A brit kereskedők a 18. század végén, a 19. század elején nagy mennyiségű teát, porcelánt és egyéb hagyományos kínai árut importáltak Kínából, és ezt csak nehezen tudták ellentételezni iparcikkekkel. A legnagyobb kereslet Kínában az ópium iránt mutatkozott, ezért a britek berendezkedtek arra, hogy Indiából szállították nagy mennyiségben ezt a kábítószert az országba. Amikor a császárság az ópiumfogyasztás súlyos egészségügyi és gazdasági károkozása miatt betiltotta ezt az importot, Nagy-Britannia megindította az első ópiumháborút. Ennek során 1841-ben Parker admirális hajóraja t is bombázásnak vetette alá. A város egy millió tael váltságdíjat fizetett a tengernagynak az ágyúzás abbahagyása érdekében.
Kína nem tudott komolyan ellenállni, és a háborút lezáró első egyenlőtlen szerződés, a nankingi béke értelmében 1842-ben kénytelen volt városát – négy másik kikötővel együtt – „a nemzetközi kereskedelem számára” megnyitni.
1843-ban létrejött a brit koncessziós terület. Az első brit konzul Captain Balfour, a későbbi Sir George Balfour lett. Az angol telepet északról a Szucsou-folyó határolta, keletről a Huangpu-folyó, délről pedig a Yang-king csatorna; a nyugati határát nem határozták meg. Az alig több mint fél mérföld hosszú területet egy keskeny földszegély határolta el délen a kínai várostól; ezt utóbb a francia telep foglalta el.
Később az amerikai kereskedők a Szucsou folyó északi oldalán alakítottak ki telepet, ott, ahol a Huangpu élesen kelet felé fordul. Itt volt a nyugati hadihajók kikötője is.
A brit telep első évében mindössze 23 külföldi kereskedő telepedett le ott a családjával, és összesen 44 külföldi hajó érkezett ba. Tíz év kellett ahhoz, hogy a külföldi kereskedők száma 330-ra emelkedjen.
A nankingi béke sajátos kínai módon vetett véget az ópiumháborúnak: a császári udvar arcvesztésének elkerülése érdekében a szerződés szót sem ejtett az ópium kereskedelméről, így az elvileg továbbra is tilos maradt Kína földjén. A gyakorlatban azonban a külföldi hajókról szabadon árulhatták az ópiumot. Az a modus vivendi alakult ki, hogy a külföldi telep folyópartján a forgalomból kivont hajókat kötöttek ki, ezekben raktározták és árusították az ópiumot.
1853-ban a Tajping-felkelésben a várost egy szélsőséges csoport, a Kis Kardok Társasága foglalta el. A harcokban a külföldi telepek nem sérültek meg, de az agglomeráció komoly károkat szenvedett, így menekülők özönlöttek a külföldi hadihajók védelme alá. A külföldi kereskedők egyaránt jövedelmező üzleteket kötöttek mind a felkelőkkel, mind a kormányzattal. A gazdasági fellendüléssel párhuzamosan kalandorok árasztották el a várost, és a kábítószer-kereskedelem mellett a prostitúció és a szerencsejáték is virágzásnak indult. bélyegkép|jobbra|180px|19. századi utcakép bélyegkép|jobbra|180px| az 1920-as években thumb|right|A Nanjing út az 1930-as években 1854-ben a korábbi szabályozást oldva lehetővé tették, hogy kínaiak is a városba költözhessenek, így a nagy kereslet miatt az ingatlanárak drasztikusan emelkedni kezdtek. 1863-ban az amerikai és a brit település egyesült.
ba folyamatosan áramlott a nyugati tőke: bankok, kereskedelmi társaságok települtek ide, és a kereskedelem is virágozni kezdett, leginkább azután, hogy a britek 1857-ben a Jangce hajózási jogát is megszerezték.
Az 1894-95-ös első japán-kínai háborút lezáró simonoszeki béke komoly befolyást engedett Japán számára is Kínában, így ban is koncessziós területet alakíthattak. A japánok építették az első gyárakat, később a nyugati tőkések is befektettek az iparba, hogy kihasználják az olcsó munkaerőt. Az 1900-as boxerlázadás, majd a császárság 1911-es bukása miatt tömegek özönlötték el a várost. Az 1920-as évekig a legjelentősebb távol-keleti világvárossá fejlődött, lakossága a 20. század elején meghaladta az 1 millió főt.
Az első világháborúban a saját harcaikkal elfoglalt nagyhatalmak kevesebb figyelmet fordítottak kínai területeikre. Csökkent a Kínára nehezedő gazdasági és politikai nyomás, fejlődhetett a kínai nemzeti burzsoázia. Megélénkültek a demokratikus mozgalmak is a városban. 1915-ben ban jelent meg az új kultúra irányító lapja, az Ifjúság (1916-tól az Új Ifjúság), amely hamarosan a kommunisták lapjává vált. 1918-tól Szun Jat-szen tevékenykedett a városban. Erősödött a kínai nemzeti öntudat is, és ez a versailles-i békeszerződés után, amikor a i német területek Japánra szálltak át ahelyett, hogy Kína kapta volna meg őket, 1919. május 4-én tüntetésekhez vezetett. 1919. július 5-én általános sztrájk volt a városban. 1921-ben az Új Ifjúság folyóirat körüli mozgalom radikalizálódó vezetőinek egy csoportja ban alapította meg a Kínai Kommunista Pártot.