Az óceáni fehérfoltú cápa (Carcharhinus longimanus) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) rendjébe, ezen belül a kékcápafélék (Carcharhinidae) családjába tartozó faj. A „modern cápák” a cápák egyik legfiatalabb csoportja; a Carcharhinidae család eredete csak a földtörténeti újkor hajnaláig, a paleocén időszakig nyúlik vissza. A Carcharhinus nemzetség a korai miocén időszaktól, mintegy 23 millió évvel ezelőttől napjainkig a trópusi tengerek legelterjedtebb cápaneme.
Nagyméretű, zömök testű, nyílt tengeri faj, a trópusi és mérsékelt övi tengerek lakója. Markáns ismertetőjegyei a lekerekített, hosszúkás melluszony, a kardszárnyúakra emlékeztető hátuszony, valamint az ezek végén látható fehér foltok. Tudományos nevét mellúszóiról kapta (longimanus magyarul „hosszúkéz”), elterjedt fehérfoltú megnevezését pedig a hátúszó foltjáról. Ez a ránézésre jámbor és viszonylag lomha mozgásúnak tűnő cápa valójában nagyon agresszív tud lenni, és hihetetlenül felgyorsulhat. Jellemző rá a ragadozó ösztöne irányította szerzési vágy vagy prédálási szokás („cápaösztön”, vad zabálási kényszer vagy zabálóroham), ami miatt nem csak akkor támad, ha éhes.
A kékcápafélék népes családja kedvelt a búvárok körében, mert ide tartoznak a leggyakrabban megfigyelhető fajok, például a szirticápák (a Carcharhinus nem) is. A Carcharhinus longimanust kutatói az emberre negyedik legveszedelmesebb cápafajnak tartják (veszélyesebb nála a fehér cápa (Carcharodon carcharias), a tigriscápa (Galeocerdo cuvier) és a bikacápa (Carcharhinus leucas)). Van azonban egy olyan szempont, ami szerint ez a faj „vezet”: ennek tulajdonítják a legtöbb, halált okozó támadást. Mielőtt bárki megijedne tőle azt is figyelembe kell venni, hogy éves szinten több halálos balesetet okoznak a zárlatos karácsonyfaégők, mint az összes cápafaj és lényegesen több halálos kimenetelű kutyatámadás történik, mint cápatámadás.
A kutatók megállapították, hogy egyedeinek száma csökken, és ezt más cápafajokhoz hasonlóan részben a cápauszony-leves népszerűsége miatti halászatával és a róla kialakult tévhitek sokaságával magyarázzák.
Rendszerezés Első leírója René Primevère Lesson francia sebész és természettudós, aki 1822 és 1825 között, Louis Duperrey felfedezővel együtt, a Coquille korvett fedélzetén világ körüli úton hajózott. Lesson leírta, hogy egy alkalommal két példánnyal találkozott Francia-Polinéziában, a Tuamotu-szigeteknél, és a Squalus maou nevet adta a fajnak, a cápa polinéz elnevezését követve. Azonban ez a tudományos értékű felfedezés később feledésbe merült.
Második tudományos értékű leírója 1861-ben Felipe Poey kubai természettudós volt, aki Squalus longimanus néven írta le a fajt. További ismert elnevezése még a Pterolamiops longimanus is. Az ezekben szereplő latin longimanus (magyar jelentése: hosszú kéz) kifejezést a mellső úszóinak nagysága miatt kapta.
A Nemzetközi Zoológiai Nomenklatúrabizottság által követett eljárásrend alapján általában az első közzétett leírás élvez elsőbbséget, ezért az óceáni fehérfoltú cápa érvényes tudományos nevének a Carcharhinus maou-nak kellene lennie. Mindezek ellenére mégis háttérbe szorult Lesson elnevezése, és a latin Carcharhinus longimanus vált az elfogadott rendszertani nevévé, valószínűleg a mellúszói méretének egyedi, fajmegkülönböztető jellege miatt.
Előfordulása A leggyakoribb nyílt vízi, trópusi cápafaj, az óceánok és a tengerek 18 Celsius-fok vízhőmérsékletűnél melegebb részeit kedveli. Ideálisnak a 20–28 Celsius-fok közötti vízhőmérséklet tekinthető számára, és megfigyelhető, hogy a vízhőmérséklet számára kedvezőtlen változása esetén elhagyja a területet. Világszerte rendkívül elterjedt (ún. cirkumglobális) faj, azonban a legújabb tanulmányok szerint számuk drámaian csökken. Az Amerikai Egyesült Államok által 1992 és 2000 között, a nyílt tengeri vizeken (maritim pelágikus zóna) végzett megfigyelések összevetett nyilvántartásai alapján megállapították, hogy az Atlanti-óceán északnyugati és a középnyugati területein állományának becsült csökkenése 70%-os.
Előfordulási területének határát az északi szélesség 45° és a déli szélesség 43° jelenti. 2004-ben egy elpusztult példányát Svédországban vette partra a víz, ami nagy feltűnést keltett természettudós körökben, mivel felbukkanása jelentősen meghaladta az addig ismert északi előfordulási terület határát. A legtöbb idejét egyébként az óceán felső rétegében, 150 méteres mélységig tölti, és előnyben részesíti a partoktól távollévő, mély vízrétegekkel rendelkező szakaszokat. Ezt alátámasztják fogási adatai is, hiszen a parttól távolodva egyre nagyobb valószínűséggel lehet számítani a kifogására.
Időszakosan megjelenik partközeli, sekélyebb, 37 méter mélység alatti vizekben is, például Polinéziában, a Hawaii szigetek környékén, és általában olyan helyeken, ahol a kontinentális talapzat keskeny, és közel találhatóak a mélytengeri részek. Ezt általában azokon a szakaszokon figyelték meg, ahol bőségesen talált magának táplálékot.
Ellentétben sok állattal, nincs napi ciklusváltozása, éjjel-nappal aktív életmódot folytat. Nagy mellúszóit használva úszásmódja lassú és komótos. Csoportokban élő, úgynevezett szociális cápafaj. Az együttélésre jellemző, hogy a csoportok nemek és életkor szerint rendeződnek össze, és számos faj együtt él vele, hiszen gazdaállatnak tekintik őket. Kalauzhalak és makrélák kísérik, melyekről korábban azt hitték, hogy ők vezetik a ragadozót a zsákmányához. Valójában azonban szimbióta kapcsolatban élnek: a halak a testükre tapadó élősködőktől szabadítják meg a cápát, cserébe pedig a cápák által elejtett zsákmány maradékát fogyasztják el. Jeremy Stafford-Dietsch 1988-ban arról számolt be, hogy olyan egyedet látott, melyet rövidszárnyú gömbölyűfejű-delfin kísért.
Megjelenése bélyegkép|300px|A képen jól látható a cápára jellemző pislogóhártyás szem és a kivillanó félelmetes alsó fogsor. A képen közeli rokona a fehéruszonyú szirtcápa feje látható A leglátványosabb ismertetőjegyei a hosszú mellúszói, és a kardszárnyúakra emlékeztető, jellegzetes hátuszonya. Az uszonyai feltűnően kerekítettek és jóval nagyobbak, karakteresebbek, mint más cápafajoké. A cápa orra lekerekített, a szemét haránt irányban elfedő pislogóhártya (membrana nictitans) is védi, és sárga a retinája. Alakja a kékcápafélékhez hasonló, de azokhoz képest egy kissé púposabbnak tűnik. Az öt kopoltyúrés közvetlenül a mellúszók tövénél található. A kifejlett nőstények átlagos testhossza 180–270 centiméter, így nagyobb a hímeknél, amelyek 170–240 centiméteresek. A legnagyobb óceáni fehérfoltú cápa elérte a négy métert, de a három méter feletti példányok azért már ritkának tekinthetőek. A legnagyobb testtömegűnek regisztrált példány 170 kilogrammot nyomott.
Uszonyai végét egy-egy markáns fehér folt díszíti, amelyről a faj a nevét is kapta. A hát és a törzs egységesen okkersárga vagy világosbarna, esetenként bronzszínű, a has sárgásfehér árnyalatú. A fiatalabb egyedeken lehetnek sötétebb foltok is. A cápafogak fűrészmódjára illeszkednek az állkapcsok összecsukásakor. A felső állkapocsban lapos, háromszög alakú, élesebb és finoman fűrészezett szélű fogak találhatók. Az alsó állkapocs fogai keskeny koronával rendelkeznek, melynek az élei fogazottak. A fogak egymás melletti 5–7 sorban helyezkednek el, a felső állkapocsban soronként 14–15, míg az alsóban 13–15 foggal.
Életmódja Táplálkozása Fő táplálékát a fejlábúak és a csontos halak képezik. Ugyanakkor étrendje nagyon változatos és egyáltalán nem szelektív, hiszen elejti a szintén nyílt tengeri életmódot folytató, sebes úszású kardhalakat (Xiphias), makrélákat (Scombridae), tüskésmakrélákat (Carangidae), de a barrakudák (Sphyrena) sem érezhetik biztonságban magukat tőle. Bizonyított tény, hogy ráront a felszínre ereszkedő gyanútlan tengeri madarakra, a tengeriteknős-félékre, és megeszi a tüskésrájaféléket, a csigákat és a rákokat is. A tengerben található döglött cetekből is fogyaszt, de még a hajókról vízbe juttatott, számára ízletes szerves hulladékot is kiválogatja. Peter Benchley professzor akváriumi példányok vizsgálatakor megfigyelte, hogy azok megették a gömbölyűfejű delfin ürülékét.
Táplálékszerzésekor a csoportos, kisebb méretű, mozgékonyabb halrajokra is rátámad, míg a nagyobb, lassabb mozgású tonhalfélékre nyitott szájjal ráúszva, egyszerűen benyeli őket. A száját azért tudja hatalmasra nyitni, mert a cápafogsor anyaga porcmassza és az nem rögzül szilárdan a koponyájához. Nagyobb táplálék harapásakor nagyra tátja a száját, orrát felemeli és fölső állkapcsát előretolja. Ilyenkor a szemét befordítja a koponyaüregébe, hogy megóvja az esetleges sérülésektől. Étkezéskor nem viseli el, ha más fajok megzavarják, ezért ilyenkor heves és agresszív ellenreakciójára lehet számítani.
A közhiedelemmel ellentétben a cápák harapása viszonylag gyenge, például az oroszlánokéval összehasonlítva. Csupán tűhegyes fogaiknak és pofanagyságuknak köszönhetően képesek átharapni nagyobb áldozatukat. Az óceáni fehérfoltú cápa, fajtársaihoz hasonlóan, fűrészelő mozgással marcangolja szét zsákmányát. A körfűrészhez hasonlítható fogai gyorsan kopnak és mivel érdes bőr-alaplemezen ülnek ezért könnyen ki is törhetnek. A törött vagy sérült fogait egész életén keresztül tudja pótolni, hiszen rövid idő alatt, órákon belül képes új fogakat növeszteni. Ez a bámulatos képesség az úgynevezett revolverfogsorának köszönhető.
Viselkedése A vízfelszínen történő felbukkanásakor rendszerint magányos és lassan mozog, amikor fürkészi a lehetséges élelemforrást. A 16. századig a tengerészek az óceáni fehérfoltú cápát is úgy ismerték mint a tenger kutyáját, hiszen kutya módra követte a hajókat. Vigyázott a tisztes távolságtartásra, de ha alkalmat látott az élelemszerzésre, gyorsan reagált az eseményekre.
A C. longimanus nem gyors úszó, de meglepő kitörésekre képes. Vadászatát, összehasonlítva a táplálékszerzésben vetélytárs selyemcápáéval, úgy jellemezhetnénk, mint néma alattomos gyilkost. Amikor egyedeiken elhatalmasodik a cápaösztön által kiváltott táplálkozási kényszer, gyakran csoportokba verődnek. Ezt a hiedelmekkel ellentétben, nem az áldozat vízbe került testnedve vagy a vére által kiváltott vérszomj okozza, hanem sokkal inkább az érzékszervei által a tengervízben (ez különösen szélcsendben igaz) érzékelt különleges mozgás váltja ki. Ekkor pánikszerűen ráindul a bőséges tápláléknak gondolt zsákmányra, és sikeres elejtés esetén mohó falásba kezd. Az óceáni fehérfoltú cápa a zsákmányszerzésre kínálkozó pillanatnyi lehetőségeket messzemenően kihasználó faj, jó vadászként éberen megragad minden lehetőséget, hogy étkezési vágyát kielégítse.
Valószínűleg a halak vándorlása miatt, az évmilliók során kialakult benne az ösztön, hogy kövesse a nagyobb tömeget, így például a hajókat is. A bálnavadászatok során a vadászoknak sok bosszúságot okoz, mert nagy kárt okozva megdézsmálja az elejtett állatokat.
Természetes ellenségei Legnagyobb ellensége az ember, de mégis akadnak az óceánokban nálánál nagyobb testű ragadozók, melyek akár el is ejthetik őket. Theodore Walker professzor a kaliforniai partoknál, helikopteréről egy kardszárnyú delfin csoport vonulását követte, amikor felfigyelt arra, hogy az egyik, körülbelül kilenc méteres delfin hirtelen otthagyta társait. Eltűnt a szeme elől a vízben, majd hirtelen meredeken kiemelkedett és a szájában tartott egy háromméteres cápát. A cápát ezután el is nyelte. A másik elejtéséről szóló eset bálnavadászoktól származik, melyet Hans Hass professzor igazolt. A bálnavadászok által zsákmányolt, 16 méteres nagy ámbráscet gyomrában három egészben lenyelt cápát találtak, amelyek közül a legnagyobb 3,10 méter hosszú volt.
Szaporodása