Az 1848–49-es délvidéki szerb felkelés során a magyarországi szerbek az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc okozta kavarodást felhasználva megpróbálták kiharcolni önállóságukat. A szerbek ebben a küzdelemben (az erdélyi románokhoz hasonlóan) fegyvert is ragadtak, melyet a szabadságharc leveréséig nem is tettek le.
A kezdeti magyarbarát megnyilvánulások helyét a magyarok ellenállása és a majdnem teljesen független Szerb Fejedelemség bujtogatása következtében hamar magyarellenes szólamok vették át, és május végére kitört a fegyveres felkelés. A felkelők megfékezése komoly erőfeszítést követelt a magyarok részéről, így a felkelés, bár célját végül nem érte el, a magyar szabadságharc kudarcához jelentősen hozzájárult.
A szerb felkelőkkel közösen harcoltak az osztrák hadsereg helyi egységei, a bánsági német ezredek és román ezredek, valamint rengeteg szerbiai önkéntes és a horvát hadsereg egységei is. A bánsági német ezredek más része és a német lakosság egy része viszont a magyarokat támogatta, mivel a nem reguláris szerb felkelők iszonyú etnikai tisztogatásokat műveltek nemcsak magyar, hanem német, román és horvát falvakban is.
A szerb nemzetiségi mozgalom kibontakozása A szerbek helyzete Magyarországon az 1840-es években bélyegkép|balra|Szerb határőr a 18. században A magyarországi szerbek többsége 1848 előtt a déli határ menti Határőrvidéken kiváltságokkal rendelkező határőrként vagy a déli magyar és horvát vármegyék feudális rendjébe tagozódva élt. Az ország területén szétszórva, a kereskedelmi gócpontokban (Budán, Pesten, Komáromban, Szentendrén) a kiváltságos polgári réteg tagjaként jelentős szerb közösségek éltek.
A szerbek többsége ortodox hitű volt. A szerb görögkeleti egyház, melynek feje a karlócai metropolita volt, bizonyos szintű önállósággal rendelkezett, tarthatott például egyházi gyűlést, sabort. Önálló szerb közigazgatás hiányában az ortodox egyház magyarországi szervezete volt a szerbek egyik legfontosabb összetartója, és így a magyarországi szerb nemzetiségi törekvések egyik fő fóruma is. A nemzetiségi törekvések között ezért egyaránt találkozhatunk a polgári fejlődés igényével és az egyház konzervatív megnyilvánulásaival.
A korszakban még hivatalosan az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álló Szerb Fejedelemség által támogatott nagyszerb eszmékAz 1844-ben Garasanin szerb belügyminiszter által felvázolt szerb vezetésű délszláv állam magában foglalta volna Dalmáciát, Horvátországot, Szlavóniát, a Szerémséget, Bácskát, Bánságot, a Határőrvidéket és Dél-Magyarország egy részét is. lásd a forradalom előtt nem leltek nagy támogatásra a magyarországi szerbség körében, akik önálló egyházzal, kiváltságokkal és pezsgő kulturális élettel rendelkeztek. Számos iskolájuk működött, és Pesten a szerb irodalom is virágzott: Itt jelent meg a liberális Szerb Nemzeti Újság, a szerb könyvkiadás is felfutóban volt (az Egyetemi Nyomdában készültek szerb könyvek), a Matica Srpska (Szerb anyácska) nevű kulturális egyesület is itt működött.
Pesti gyűlés (március 17–19.)
A március 15-ei pesti forradalom hatására két nappal később a pesti szerb diákok kezdeményezésére a Matica Srpska gyűlést rendezett a Tökölyanum udvarán. A népgyűlésen a forradalom vívmányait méltatták, valamint megfogalmazták saját nemzetiségi követeléseiket. A 17-e és 19-e között zajló tanácskozáson, melyet a márciusi ifjak küldöttsége is köszöntött, mintegy 3-400-an vettek részt. A gyűlés egy 30 tagú bizottságot választott, amely kidolgozta a határozatokat, amelyet a gyűlés 19-én fogadott el. A határozatban kijelentették, hogy a szerbek elismerik a magyar nemzetiséget és „a magyar nyelv diplomáciai méltóságát”, cserébe kérték a szerb nemzetiség elismerését és annak törvénybe foglalását. Ennek részeként a saját nyelv használatának jogát követelték belső ügyeik intézésekor és gyűléseiken, valamint kulturális intézményeik önálló igazgatását. Fontos pont volt a határozatban a szerb nemzeti gyűlés megerősítése is. Követelték évenkénti összehívását, és azt, hogy annak határozataival közvetlenül az uralkodóhoz fordulhassanak. Ez utóbbi kérés kétféleképpen értelmezhető: jelenthette egyrészt a császári biztos közvetítésének kiiktatását, másrészt a magyar parlamenttől és kormánytól való függetlenséget is. A magyar közvélemény mindenesetre a szeparatista törekvések tanúbizonyságát látta benne, ekkor azonban még, legalább jelszavak szintjén, magyarbarát maradt a határozat.
Újvidéki gyűlés és Kossuth válasza a szerbek követeléseire (március vége, április eleje) A forradalmat követő első napokban a délvidéki szerbek is szimpátiával fordultak a magyarok felé. A forradalmat ünnepelték Pancsován, Zimonyban, Szenttamáson, Nagybecskereken, Nagykikindán és máshol. A március 21-én Újvidéken tartott gyűlésen például, ahol üdvözölték a magyar forradalmat, a később jelentős szerepet vállaló Ðorđe Stratimirović magyar kokárdát viselt.
Eközben a szerb fejedelemség ügynöke, Matija Ban a szerbeket önkormányzat kivívására és a horvátokkal való összefogásra biztatta. A közhangulat is egyre fogékonyabb lett a függetlenedési törekvések iránt. Ennek oka részben talán abban keresendő, hogy a Habsburg monarchia 1848-as megroppanásával lehetőség mutatkozott addig elképzelhetetlen engedmények elérésére, akár egy nagyszerb állam megvalósítására is. A március 27-ére összehívott újvidéki gyűlést, amelyen a pesti szerb gyűlés határozatát szándékozták megvitatni, és egyben a magyarországi szerbek követeléseinek hangot adni, Ban március 31-ei levele szerint már ellenségesebb hangulat jellemezte:
A határozat azonban korántsem olyan harcias, mint a fenti tudósítás alapján várni lehetne. A gyűlésen lényegében a pesti gyűlés követeléseit ismételték meg, sőt, az évenkénti szerb kongresszus kapcsán lemondtak az uralkodóval való közvetlen kapcsolatról, helyette az országgyűlést bízták volna meg a kongresszus hatáskörének kidolgozásával. A gyűlés kimondta - a jobbágyfelszabadítás mintájára - a Határőrvidéken katonai szolgálatra kötelezettek felmentésének szükségességét is. A határozatot, mint a szerb nemzet kérését, Pozsonyba küldték, hogy ott a Diéta megtárgyalja.
A Stratimirović vezette küldöttség április 8-án reggel - a Bécsben tartózkodó Batthyány távollétében - Kossuthtal tárgyalt a követelésekről. Kossuth támogatta a petíció beterjesztését az Országgyűléshez, és az alsótáblában már aznap megtárgyalták a javaslatot. A küldöttség szónoka, Aleksandar Kostics, díszmagyarban, magyarul szólt a képviselőkhöz, és kijelentette, ha teljesítik a szerbek kéréseit, „mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk.” A petíció felolvasása után Kossuth válaszolt a felvetésekre. Jelezte, hogy a követelések egy része már teljesült, ugyanakkor kifejtette, hogy sz Országgyűlés, megy épp a meglévő kiváltságok megszüntetésén dolgozik, egyes csoportoknak privilégiumokat nem adhat, csak olyan engedményekről lehet szó, amelyek az ország minden lakosára egyformán vonatkoznak.A korszak Európájában a nemzetet politikai nemzetként értelmezték, amely egy adott terület összes lakosát jelentette, nem pedig nemzetiségi alapon határozták meg. Ez egyben a szerbek nemzetként való elismerésének visszautasítását is jelentette. Az ország egységének megőrzéséhez elengedhetetlennek tartotta, hogy az ország hivatalos nyelve a magyar legyen, azonban ő is egyetértett azzal, hogy belügyeikben és vallási ügyekben minden nemzetiség a saját nyelvét használja. Az egyházi gyűlés összehívását támogatta, azt mint a nemzetiségiek céljait kinyilvánító fórumot képzelte el, a népképviseleti országgyűlésre hivatkozva azonban elvetette a különálló szerb kongresszus gondolatát. A Határőrvidék polgárosítását támogatandónak tartotta.
Kossuth az ország területi egységét féltette a nemzetiségek autonómia-törekvéseitől, ezért ellenezte a szerbek nemzetté nyilvánítását olyan határozottan. A nemzetiségiek azonban, így a szerbek is, csak akkor érezték volna magukat a magyarokkal egyenjogúnak, ha közjogi önállóságot is kapnak. Ezért a kudarc ellenére nem adták fel az önkormányzat iránti igényüket.
Szerb nemzeti gyűlések Karlócán (április 14.–május 20.) A magyarok elutasító magatartásának és a Szerb Fejedelemség hatékony uszításának köszönhetően a szerb közvélemény egyre távolodott a kezdetben magyarbarát álláspontjától. Szerepet játszott ebben az is, hogy a jobbágyfelszabadítás nem oldotta meg a parasztság összes problémáját,Jelentősen csak a telkes jobbágyok helyzetén segített, és a magyarországi jobbágyság csupán mintegy 40%-a volt telkes jobbágy, a többiek zsellérek voltak. lásd Závodszky 100. o. még mindig rengeteg volt a nincstelen paraszt, akik Magyarország-szerte lázongtak.
balra|bélyegkép|Josip Rajačić karlócai metropolita, a szerb mozgalom egyik vezéregyénisége A fordulatot a szerém-karlócai szerb hitközség által összehívott gyűlés jelentette, melyet április 14-én Karlócán tartottak meg. Ismét csak a szerbség nemzeti és egyházi ügyeit vitatták meg, azonban a gyűlés menetét már nem csak a korábbi pesti és újvidéki határozatok szabták meg, hanem részben a márciusban és áprilisban zajló határőrvidéki megmozdulások, részben a március 25-én Zágrábban elfogadott felirat, amely többek között felelős horvát kormány kinevezését kérte az uralkodótól. Karlócán véglegesen szembefordultak a szerbek a magyarokkal, a tanácskozás határozataival immár egyenesen V. Ferdinánd királyhoz fordultak, a magyar parlamentet kihagyva.
Kívánságaik közül a legfontosabb egy független szerb vajdaság felállítása volt, amelyet Bácska, Bánát és Baranya területén alakítottak volna ki, és élén a szerb vajda állt volna. Követelésük alapjául a „régi jogot” hozták fel, bár korábban Magyarország területén nem létezett szerb vajdaság, legfeljebb a szerb ortodox egyház önkormányzatára lehetett volna ilyen követeléseket támasztani.
A kikiáltandó szerb vajdaságot a Háromegy Királysággal és a Határőrvidékkel egyesülve, közös alkotmánnyal képzelték el, amelyben jelentős autonómiát kaptak volna a szerbek. Az új államban a kormány tagjainak a fele és a közigazgatásban dolgozó hivatalnokok fele ortodox vallásúakVagyis szerbek, hiszen a horvátok javarészt katolikusok voltak. közül került volna ki, és a (népképviseleti) országgyűlés alelnöki tisztét is a vajda töltené be.
A gyűlést követően állandósultak a zavargások és az atrocitások a Délvidéken. A lázongás egyik forrása a szerb parasztság volt, amely földosztást és maguk választotta elöljárókat követelt, másik pedig a nemzetiségi ellentét, amelyet a szerb kormányon kívül a magyarországi szerb értelmiség is szított. A forrongó hangulat hatására Josip Rajačić karlócai metropolita május 13-ára szerb nemzeti kongresszust hívott össze, aminek célja a Szerb Vajdaság kikiáltása volt.
bélyegkép|jobbra|A Szerb Vajdaság kikiáltása jobbra|bélyegkép|A Szerb Vajdaság első vajdájának Stevan Šupljikac császári ezredest választották meg Az eseményt hivatalosan nem nevezhette nemzeti kongresszusnak, mivel annak összehívására csak a királynak volt joga, amit V. Ferdinánd a magyar kormányra ruházott át. A magyar kormány május 27-ére hirdette meg a hivatalos gyűlést, ezért Rajačić az általa szervezettet csupán „előtanácskozásnak” minősítette.
Eközben a helyzet komolyságára és a szerbek radikalizálódására válaszul a Batthyány-kormány teljhatalmú kormánybiztost nevezett ki Csernovics Péter személyében. Bevezette a statáriumot a Délvidéken, azonban mivel hatalma nem terjedt ki a Határőrvidékre és a horvát bán hatalma alatt álló területre, ezért a május 13-ai gyűlést Újvidék helyett Karlócán tartották meg. Május 13-án mintegy 2-3000 résztvevő kezdte meg a tanácskozást, ez a létszám május 15-ére körülbelül 8000 főre duzzadt. Többségük a Határőrvidék falvaiból érkezett.