A Rainbow (más néven Ritchie Blackmore's Rainbow vagy Blackmore's Rainbow) egy angol rockzenekar vagy supergroup, melyet Ritchie Blackmore gitáros alapított 1975-ben, miután kilépett korábbi zenekarából a Deep Purpleből. Az eredeti felállást a Deep Purple előzenekaraként is játszó Elf tagjai alkották, de Blackmore az 1975-ben megjelent debütlemez után szélnek eresztette a zenekart. Csak Ronnie James Dio maradt mellette aki 1978-ig maradt az együttes tagja. A vele készült első három Rainbow albumra úgy tekintenek az együttes rajongói, mint a zenekar pályafutásának kiemelkedő momentumaira, melyek felbecsülhetetlen hatást gyakoroltak a későbbi hard rock és heavy metal zenekarokra is. Ronnie James Dio misztikus és lírai, a fantasy stílusában íródott dalszövegei, valamint Blackmore energikus, gyakran a komolyzenéből is merítő gitárjátéka az újdonság erejével hatott, mely később nagy hatást gyakorolt a neoklasszikus metal létrejöttére is. Dio kiválásával az együttes elhagyta a fantasy dalszövegeket, Blackmore pedig egy kommerszebb és rádióbarátabb hangzás felé terelte az együttest.
A zenekar Graham Bonnet és Joe Lynn Turner énekesekkel is megőrizte népszerűségét, több daluk is felkerült a slágerlistákra az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején. 1984-ben a Deep Purple újjáalakulása révén feloszlott a Rainbow, de Blackmore 1994-ben újra összehozta az együttest. Az újjáalakulás mindössze egyetlen lemezt eredményezett, mely 1995-ben jelent meg Stranger in Us All címmel. Blackmore ezt követően elfordult a rockzenétől, és feleségével Candice Night énekesnővel létrehozta az angol reneszánsz folk-rockot játszó Blackmore’s Nightot. A VH1 „minden idők legnagyobb hard rock előadói” listáján a 90. helyre került a Rainbow.
Történet Előzmények és a debütáló nagylemez (1975) A Deep Purple 1974-ben megjelent Stormbringer albumán felerősödtek, a blues és funk hatások, melyek elsősorban David Coverdalenek és Glenn Hughesnek voltak köszönhetőek. Ritchie Blackmore az együttes gitárosa nem volt elégedett az új irányvonallal a zenekarban pedig egyre gyakoribbá váltak a viták. Az 1970-es évek első felében több alkalommal is az Elf nyitott a Deep Purple-nek. Blackmore ekkor figyelt fel az együttes énekesére Ronnie James Dióra. Az énekes később így kommentálta első találkozásukat: „Az egyik este a műsorunk után megjelent az öltözőm ajtajában Ritchie. Teljes fellépődíszt viselt, hosszasan meredt rám, majd csak annyit mondott: jó énekes vagy. Ezután szó nélkül kiment.” Blackmore 1974-ben egy kislemezt akart megjelentetni a saját neve alatt, melynek felvételeihez elkezdte toborozni maga köré a zenészeket. Blackmore ekkor kereste meg Ronnie James Dio zenekarát az Elfet, akikkel még a Deep Purple turnéján ismerkedett meg. Blackmore és Dio első közös munkája a Quatermass együttes Black Sheep Of The Family című dalának a felvétele volt, melyen kettejük mellett az Elf tagjai játszottak. A felvételen más zenészek is közreműködtek, így a Procol Harum egykori billentyűse Matthew Fisher és az Electric Light Orchestra csellistája Hugh McDowell is megjelent a stúdióban. Blackmore elégedett volt a felvételekkel és elhatározta, hogy az Elf muzsikusaival fogja rögzíteni első szólóalbumát. 1975-ben kilépett a Deep Purple soraiból, majd az Elf tagjaival bevonult a Németországban található Musicland Studiosba.
200px|jobbra|bélyegkép|Ronnie James Dio 1975 és 1979 között volt az együttes énekese.
Blackmore a híres hollywoodi klub után nevezte el új együttesét, mely Martin Birch producerrel készítette el első lemezét. A korongon Blackmore és Dio mellett Mickey Lee Soul (billentyűs hangszerek), Craig Gruber (basszusgitár) és Gary Driscoll (dob) játszott. A Ritchie Blackmore’s Rainbow című album 1975. szeptember 4-én jelent meg, melyre a Black Sheep Of The Family című Quatermass feldolgozás mellett a The Yardbirds Still I'm Sad dala is felkerült. A korong vegyes kritikákban részesült, a kritikusok többsége a Deep Purple lemezeihez hasonlítgatta az anyagot, de Dio énekhangját is előszeretettel hasonlították Ian Gillanéhez. A Rainbow zenéje jóval többet merített a klasszikus zenéből, mint Blackmore előző zenekara, de Dio fantasy dalszövegei is adtak egy azonnal felismerhető karaktert az együttesnek. A korongról a kislemezen is kiadott Man on the Silver Mountain aratta a legnagyobb sikert, de koncerteken előszeretettel játszották a Catch the Rainbow és a Sixteenth Century Greensleeves dalokat is. Utóbbi dalt Dio írta és eredetileg a Black Sheep Of The Family B oldalán jelent volna meg. A dalt Dio és Blackmore az első lemez rögzítésekor átdolgozta, mely később az album egyik leghíresebb szerzeményévé vált.
Az album megjelenésekor ugyan a kritikusok reakciója vegyes volt (az egyik legbefolyásosabb magazin a Rolling Stone negatívan írt róla), de az évek múlásával a lemez egyre nagyobb befolyást gyakorolt a műfajra. Zeneileg az Elf féle rock and roll és blues-rock, valamint a Blackmore által preferált keményebb hard rock keverékét tartalmazta az album, mely Európában és Japánban már megjelenésekor is sikert aratott. Angliában a 11. helyig jutott az anyag, míg az Amerikai Egyesült Államokban a 30. helyet szerezte meg magának. A zenekar ezt követően nekiállt koncertezni, azonban a lemezt rögzített felállás sosem lépett fel élőben, ugyanis Mickey Lee Soul a megjelenést követően átigazolt Ian Gillan zenekarába. A Rainbownak már az első turnéin sikerült megtölteniük a komolyabb méretű koncerttermeket, de Blackmore nem volt elégedett a tagokkal. Túl lazának és funkosnak találta a játékukat, ezért Dio kivételével mindenkit kirúgott a zenekarból. Craig Gruber és Gary Driscoll megalakították a Bible Black együttest, amivel két albumot készítettek. Gruber később session zenészként dolgozott, Driscoll pedig 1981-ben gyilkosság áldozata lett.
Első világkörüli turné és kezdeti sikerek (1975–1978)
Blackmore nekiállt új tagokat keresni a második album felvételeihez. Dobosként a Jeff Beck mellett megismert Cozy Powellt szerződtette, akinek John Bonham-szerű kemény és precíz dobolása azonnal elnyerte a gitáros tetszését. A basszusgitáros Jimmy Bain lett, míg a billentyűs hangszereket az amerikai Tony Carey kezelte. Ez a felállás 1976-ban vonult be a München városában található Musicland Studiosba, hogy rögzítse a Rainbow Rising albumot. Az anyag 1976. május 17-én jelent meg, elődjéhez hasonlóan a Polydor (Anglia) és az Oyster (USA) gondozásában. A produceri teendőket ismét Martin Birch látta el. Az album pozitív kritikákban részesült, mely egyes rajongók szerint az együttes legjobb munkája, de a korongot gyakran emlegetik úgyis, mint a „legtökéletesebb hard rock albumot”. Elődjénél egy keményebb album született, mely eltávolódást mutatott a korábbi blues-rock felől egy monumentálisabb, epikusabb irány felé. Ugyan a Tarot Woman, a Run With The Wolf vagy a Light In The Black is a műfaj klasszikusaivá váltak a lemezről a címadó dalt említik meg a legtöbbször, mely egyúttal a korong csúcspontjának is tekinthető. A 8 és fél perces dal felvételeiben a Müncheni Filharmonikusok is közreműködtek. A dalra maga Blackmore is úgy tekint, mint pályafutásának kiemelkedő pillanatára: „A Rising fordulópontot jelentett a pályámban. Ugyan szerintem volt azon a lemezen egy-két laposabb nóta is, de az biztos, hogy a Stargazer új kezdetnek bizonyult, és nemcsak a zenekar számára.” A lemez borítóját a fantasy grafikáiról elhíresült Ken Kelly festette.
A Risingot a kritikusok is pozitívan fogadták, az AllMusic külön kiemelte Blackmore és Dio teljesítményét, valamint hozzátette, hogy Blackmore az itt hallható játékával lefektette a neoklasszikus metal alapjait. Később a Kerrang! magazin a Risingot a „minden idők legjobb albuma” címmel illette, mely Angliában a 6. helyre került, amerikában pedig a 48. helyig jutott. A lemezmegjelenést az együttes első világkörüli turnája követte, mely során amerikában is bemutatkozott az együttes. A zenekar kirobbanó színpadi erejét hivatott megörökíteni az 1977-ben megjelent On Stage dupla koncertalbum, melynek felvételeihez Németországban és Japánban rögzített koncerteket használtak fel. A korongra felkerült egy akkor még kiadatlan dal a Kill the King is, mely az 1978-as Long Live Rock ’n’ Roll albumra is felkerült. A ma már legendásnak számító album nagyrészt negatív kritikákban részesült. A Rolling Stone negatívan nyilatkozott az anyagról, míg az AllMusic kifejtette, hogy a lemez jó dalokat tartalmaz, de nem mentes az unalmas pillanatoktól sem.
A Rising turnéjának végeztével Blackmore felszólítására Tony Carey és Jimmy Bain elhagyta a zenekart. Carey ezt követően saját zenekart hozott létre, Planet P néven. Távozásuk után Blackmore egyre nehezebben találta meg az elvárásainak megfelelő személyeket. A billentyűsi posztra olyan zenészeket hallgatott meg, mint a Vanilla Fudge soraiból ismert Mark Steint, a Procol Harum egykori tagját Matthew Fishert vagy a Curved Air és Roxy Music billentyűs Eddie Jobsont. Az állandó billentyűs végül David Stone lett, a kevésbé ismert Symphonic Slam zenekarból. Basszusgitárosként azt a Mark Clarke-ot szerződtette a zenekar, aki korábban a Uriah Heep, a Jon Hiseman fémjelezte Colosseum, és a Tempest zenekarokban játszott.
A következő nagylemez munkálatai 1977 májusában kezdődtek és az év decemberéig tartottak. Az együttes az angol adótörvények elől Franciaországba menekült, a lemezfelvételek idejére. A Martin Birch producerrel készült album Long Live Rock ’n’ Roll címmel 1978. április 9-én jelent meg a Polydor Records gondozásában. Blackmore nem volt elégedett az újjal játszó Clarke teljesítményével, így még a lemez elkészülte előtt kirúgta a zenekarból. A lemezen hallható basszustémák egy részét maga Blackmore játszotta fel, a maradékot pedig az együttes új basszusgitárosa, a korábbi Widowmaker tag Bob Daisley rögzítette. A pozitív kritikákban részesült album tartotta elődje magas színvonalát, mely azonban kevésbé volt progresszív, mint az 1976-os lemez. A korong olyan klasszikus dalokat tartalmazott, mint a Kill The King, vagy az együttes és a műfaj „himnuszának” is tekinthető Long Live Rock 'n' Roll. A lemez egyik leghíresebb szerzeménye a Gates Of Babylon, melyben (a Stargazerhez hasonlóan) az együttes komolyzenei hatásai is megmutatkoztak. Az album megjelenésekor a Rainbow már Európában és Japánban is a legnépszerűbb rockegyüttesek közé tartozott, így a lemez Angliában a 7. helyen nyitott. A címadó dal és az L.A. Connection az amerikai rádiókban is rendszeresen felbukkant, tovább növelve az együttes hírnevét.
Kereskedelmi siker (1978–1984)
A lemezmegjelenést követő világturnén már Don Airey kezelte a billentyűs hangszereket. Az amerikai turné során a REO Speedwagon előzenekaraként játszottak. A körút során Blackmore ráeszmélt, hogy a Rainbow által képviselt zenei világ iránt nincs akkora érdeklődés az Egyesült Államokban, mint gondolta, ezért elhatározta, hogy egy kommerszebb, rádióbarátabb irányba tereli az együttest. A siker érdekében Blackmore megkérte Diot, hogy a fantasy dalszövegek helyett írjon inkább szerelmes szövegeket. Dio erre nem volt hajlandó, ezért kilépett a zenekarból. Pályafutását a Black Sabbathban folytatta. Blackmore Powell kivételével mindenkit kirúgott a zenekarból, hogy a megfelelő társakkal hajtsa végre terveit. Énekesként Ian Gillant kereste meg, de nem járt sikerrel. A megfelelő emberre Graham Bonnet személyében talált rá, aki korábban a The Marbles tagja volt. Az együttes basszusgitárosa Roger Glover lett, aki nemcsak a produceri teendőket látta el, de a dalszövegekért is felelt.
jobbra|bélyegkép|200px|Graham Bonnet egyetlen lemez erejéig volt az együttes tagja az 1970-es évek végén. A fotó 2008-ban készült.