A Kárpát-medence sajátságos földrajzi egység Európa közepén. Magashegységekkel három oldalról körbevett, negyedik oldalán nagy folyók által határolt szabályos alakú térség, ami már az ember (Homo sapiens) legkorábbi időszakaiban is lakott volt. Földrajzi adottságai által kialakult településhálózata az ókor óta folytonosan fejlődik. A fejlődés azonban több alkalommal megakadt vagy megszakadt, ebből is a tatárjárás időszakának alig kétéves pusztítása volt a legnagyobb hatású.
A Kárpát-medencei településfejlődés három nagy korszakra oszlik, amik nem követik a kronológia hagyományos történeti felosztását (ős-, ó-, közép- és újkor), hanem attól teljesen függetlenek. A térség benépesítése és az itt lakó emberek települései az őskortól a hunok koráig töretlen fejlődést mutatnak. A hunok korában gyakorlatilag megszűnt a településhálózat, amit a későbbi népek lassanként újraépítettek, ennek része volt az Árpád-kor eleje is. A 13. században azonban a tatárjárás nemcsak a népesség pusztulásával járt, hanem a településhálózat újabb összeomlásával. Ennek mértéke azon a tényen mérhető fel, hogy a Kárpát-medence egyes részein (például az Alföld) a településsűrűség és a lakosságszám csak a 18–19. században érte el újra a 13. századi szintet. A tatárjárás erős etnikumváltozást okozott, ami a városok és falvak jellegzetességeiben is megmutatkozik.
Honfoglalás előtti települések
Egy tájegység településhálózatát alapvetően meghatározzák a nyersanyaglelőhelyek és a közlekedési viszonyok. A Kárpát-medence nyersanyagait a geológiai történet határozza meg.
Őskor A paleolitikum elejét két lelőhely képviseli, Vértesszőlős és Királyháza. A népesség a középső paleolitra megnőhetett, mivel a Pilis hegységben több lelőhely, míg a Bükk-vidéken egész lelőhely-góc található.
A felső paleolitban a korábbi környékek mellett néhány dunántúlival és dél-magyarországival bővült az emberi településterület, sőt Erdélyben is megjelent, a kolozsvári lelőhely képviseli. A bányászat primitív formái már a neolit korban megfigyelhetők a Kárpát-medencében. Az itt élő csoportok vasokker festéket (Lovas) és kőszerszám alapanyagokat, például a jól pattintható obszidiánt (Zempléni-hegység) termeltek ki és cserélték tovább. Nagy földrajzi elterjedésű eszközkultúrák alakultak ki, amik közül a késő gravetti kultúra, a késő magdaléni kultúra,Lásd még: magdaléni iskola, Lascaux-i barlang, barlangrajz, Henri Breuil, Bajót a körös-starčevoi kultúra, a dunántúli és alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája (lásd Nagykozár, Vágsellye), a vinča–tordosi kultúra, a lengyeli kultúra, a bükki kultúra és a Tisza-kultúra (Herpály, Tiszapolgár, Csőszhalom) említendő. Ezek részben egymást átfedő területen, részben időben egymás után alakultak ki a Kárpát-medence akkoriban lakott részein.
A réz- és bronzkor népei megkezdték a felszíni só- és ércelőfordulások kitermelését. Az egyik legfontosabb ilyen bánya a kelták által a későbbi Selmecbányán kiaknázott felszínre bukó ezüsttelér volt. A vaskorban a keleti hallstatti kultúra már majdnem a teljes Kárpát-medencére kiterjedt, az i. e. 2. századra pedig a kelták népesítették be, akik északnyugat felől érkeztek.
Ókor thumb|right|250px|Pannonia térképe a 2. században A Kárpát-medence a rómaiakkal lépett be a régészet kizárólagos tárgyköréből a történelembe. A rómaiak nem a Kárpát-medence természetes, jól védhető határait szállták meg, hanem „leragadtak” a Dunánál. A Duna Pannonia elfoglalásától egészen a hunok idejéig határ maradt, és csak helyenként és rövid időre lépték azt át. Az egyik ilyen alkalom Dacia leigázása, ahol rövid idő alatt megkezdték a vas, ezüst, arany és építő-, díszítőkő bányászatát (Centum, Potaissa, Napoca, Apulum, Micia, Tibiscum, Porolissum stb.).
Római települések típusai: katonai tábor, colonia, municipium, cannabae, civitas peregrina és belső erődített telep. Katonai tábor – téglalap alaprajzú állandó telep, melyet falak vettek körül, ezen belül szigorúan meghatározott alaprajz jellemzi. Colonia – telepítéssel létrejövő, tervezett település. Hadrianus után már nem alapítottak újabb településeket, a colonia megjelölés ranggá vált, melyet meglévő településeknek adtak. Municipium – városi rangú spontán létrejött település. Cannabae – katonai táborokat kísérő, nem városi rangú település, a tábor kiszolgálására szolgáló ipari, kereskedelmi tevékenység színhelye, valamint a katonák családjai is itt éltek. Elsősorban a territorium legionis környékén fordul elő, de néha auxiliaris táborokhoz is csatlakozik. Civitas peregrina – bennszülött települések, ahol a lakosság nem polgárjogú, bár az egyes személyek polgárjoga nem befolyásolja a település jogállását.
Az erődített telepekből Pannóniában mindössze öt van, vitatott a kialakulásuk menete és jogállásuk. A provinciában összesen 23 városi jogú municípium és colonia volt. Számuk lassan növekedett, majd ezekhez csatlakozott Dacia provincia 9 colonia-rangú települése.
Colonia és municípium: 1. Dacia Porolissensis Potaissa (Torda) − arany- és vasércbánya Porolissum (Zsákfalva) − aranybánya Ampelum (Zalatna) − aranybánya Napoca (Kolozsvár) − aranybánya 2. Dacia Superior (Apulensis) Apulum (Gyulafehérvár) − kőbánya Sarmizegethusa (később Colonia Ulpia vagy Ulpia Traiana, Várhely) − korábbi dák fejedelmi központ Tibiscum (Zsuppa) − aranybánya 3. Dacia Inferior (nem tartozik a Kárpát-medencéhez) Romula Malva (Reşca) − határátkelő Drobeta (Turnu Severin) – határátkelő (Vaskapu-szoros) Dierna (Orsova) − határátkelő, kikötő 4. Pannonia Inferior (2. században) − Moesia Prima, Pannonia Secunda, Valeria (3. század) Singidunum (Belgrád) − határátkelő, kikötő Bassiana (Petrovci) Sirmium (Mitrovica) – kikötő Mursa (Eszék) − kikötő Sopianae (Pécs) Aquae Belisae (Daruvár) Aquincum (Óbuda) − kikötő, átkelő 5. Pannonia Superior (2. század) − Savia, Pannonia Prima, Noricum (3. század) Iovia Siscia (Sziszek) − kikötő Andautonia (Šćitarjevo) Mettulon (Metlika) Neviodunum (Dernovo) Poetovio (Ptuj) − hágó Sala (Zalalövő) Savaria (Szombathely) Scarbantia (Sopron) Mursella (Mórichida) Arrabona (Győr) − kikötő Carnuntum (Petronell-Németóvár) − kikötő, átkelő Vindobona (Bécs) − kikötő
A római településhálózat viszonylag jól ismert, ami annak köszönhető, hogy az úthálózat jól követhetően fennmaradt a késői korokban, sőt a későbbi utak sok esetben a római utak nyomvonalát követték, leginkább azok jó minősége miatt. Ilyen módon több olyan római kori településnek is nyomára lehetett akadni, amikről írásos említés nem ismert. Daciában például a limes Ansalutanus nevű út mentén, majd annak folytatásában a caucus törzs területén áthaladó, és Samum, majd Napoca felé tartó út mentén sorakozó települések egyikének sem ismert a neve, de római kori maradványokat legalább 16 településen találtak (például Mikháza, Sóvárad, Nagyborosnyó, Rucăr).
A településhálózat nagyobb része a régészet mai állása szerint a fő közlekedési utak mentén települt. Az utak két fontos szempont szerint alakultak, egyik a hadászati jellegű (a felvonulási utak), legfontosabb volt ezek közül a limesút, a másik a gazdasági, ami a bányavárosokat és kereskedőközpontokat kötötte össze. Pannonia provinciában az elsőre példa a limesút, a másodikra a már akkor is ősi borostyánút vagy az Aquileiát Aquincummal összekötő út, az itáliai Via Postumia folytatása. Dacia provinciában a második típus volt jellemzőbb, szinte minden fontosabb útvonala a nyersanyaglelőhelyeket köti össze egymással és a kereskedelmi utakkal, amik kikötőkhöz vezetnek. A szárazföldi nyersanyagszállításnak gyakorlatilag egyetlen útja volt, az Apulumból induló és Contra Florentiam (Dunaszekcső közelében) dunai kikötőjénél véget érő út. Ez azonban a mai Nagycsanádnál elhagyta a római ellenőrzésű területet, Parthiscum településnél (Szeged) lépte át a Tiszát, és a két provincia között az anartiusok és jazigok területén haladt el, függően a nem mindig barátságos „barbárok” jóindulatától, kockáztatva a szállítmány épségét.
A települések a hosszabb időre rögzülő határ mentén voltak a legsűrűbbek, ez pedig a Kárpát-medencében a Duna vonala volt. Itt sorakozott a négy légió tábora is (Vindobona, Carnuntum, Brigetio és Aquincum).
A korról felbecsülhetetlen értékű adatokkal szolgál Sztrabón Geógraphikája, amely az i. e. 1. század második felében íródott, és bár sok helyen csak szóbeszédekre alapoz, alapvető forrás. A VII. könyvben Illíria és Pannonia, a iapodok, liburnok és dalmaták leírása mondhatni „hézagpótló”.
A következő néhány száz év sokkal homályosabb. Mindenesetre a germán és kelta népek kavargásának az avar birodalomalapítás vetett véget, akik az elkövetkező néhány évszázadban a népesség zömét alkották a Kárpát-medencében. Az avar korral azonban az etnikumokat körüllengő homály még nem oszlik el.
Kora középkor thumb|right|250px|Európa 418-ban Az avar korig terjedő kora középkori településhálózatról meglehetősen gyér ismereteink vannak. A magyar honfoglalásig terjedő időszak négy nagyobb szakaszra osztható: népvándorlás és hun kor – 395-455; gót kor – 456-473; longobárd-gepida kor – 6. század; avar kor – 567-895
Népvándorlás és hun kor A népvándorlás korában a Kárpát-medence nagyon sok népnek, néptöredéknek és törzsnek adott otthont hosszabb-rövidebb időre. Ezek közül kiemelkedő jelentőségűek a vandálok és a gepidák, akik a későbbiekben is államalkotó népességet alkottak.A vandálok a Pireneusi-félszigeten és Észak-Afrikában, a gepidák pedig a Kárpát-medencében 401-ben a keleti gótok is átvonultak Erdély déli részén, majd 408-ban a hunok fennhatósága alá került a teljes Kárpát-medence a Szávától az Alpokaljáig.
A hunok 455-ig tartózkodtak a Kárpát-medencében. Ebből az időből települések se nagyon ismertek, nemhogy a településhálózat. A Kárpát-medence nyugati felén, a volt római provincia területén néhány város továbbra is lakott maradt, de népessége jórészt lecserélődött, lakosaik száma jelentősen csökkent. A lakott római városok közül jelentős Vindobona (Bécs), Savaria (Szombathely, amit 456-ban földrengés pusztított el), Poetovo (Ptuj) és Sopianae (Pécs mellett). A Kárpát-medence északi és keleti részein, valamint a központi Nagyalföldön állandó településeknek nincs nyoma, még a hun fejedelmi központ is ismeretlen. A volt Dacia provinciában egyetlen római város sem maradt fenn, egyrészt már Hadrianus kiürítette a provinciát, másrészt a hun korban a római városok helyiek által lakott maradékai is teljesen elnéptelenedtek. A keleti gótok és a hunok elvonulásával a gepidák vették birtokba a területet.
Gót kor A gót korszakban a Kárpát-medencében államiság csak a Dél-Dunántúlon létezett, a Velencei-tó–Balaton vonalától délre. Ez az ország a keleti gótok állama (Illyricum-Pannoniai Keleti Gót Királyság), és ezen a területen találhatók az utolsó fennmaradó római városok, mint például Sopianae. Az államiság nélküli területeken a vándorló népek sorban pusztították el a településeket, amiket már senki sem védett. A megszűnő városok már nem népesültek újra.
A falvak és a falusi életmódra váltó, megfogyatkozott népességű korábbi városok elszigetelődtek egymástól.
Longobárd-gepida kor
Avar kor „Annak megválaszolása, hogy kik éltek a 9. századi Kárpát-medencében, nem tartozik a könnyű feladatok közé…” Ahogy Kristó Gyula is felsorolja, az összeroppanó avar birodalmat a Dunántúlon a frankok, Bácsban és Erdélyben a bolgárok, Nyitrában a morvák, a Drávától délre meghatározatlan nemzetiségű, de szláv etnikumú állam, az Adriánál pedig a horvátok váltották fel, míg Kristó megengedi, hogy avar maradványok legyenek a Dunától keletre. Ezzel a listával azonban alapvető gondok vannak. A frank végekről csak néhány Ottó-kori forrás beszél, régészeti nyoma nincs. Ezzel szemben az avar régészeti anyag töretlen – nemcsak a honfoglalásig, hanem még azután is.