bélyegkép|jobbra|260px|A békeszerződés aláírása 1995. december 14-én Párizsban. A daytoni békeszerződés (, , bosnyákul: Dejtonski mirovni sporazum, ) – általános keretmegállapodás a békéért Bosznia-Hercegovinában, amelyet 1995. november 21-én kötöttek a Amerikai Egyesült Államok Ohio államában található Dayton közelében levő Wright-Patterson légitámaszponton, és hivatalosan 1995. december 14-én írták alá Párizsban, az Élysée-palotában. E megállapodás volt hivatott lezárni a három és fél éves boszniai háborút, és biztosítani a konfliktus utáni politikai rendezést. A harcoló felek megállapodtak a békében és egy szuverén állam, Bosznia-Hercegovina létrejöttében, amely két részből áll, a nagyrészt szerbek lakta Szerb Köztársaságból (Republika Srpska) és a főleg horvátok és bosnyákok lakta Bosznia-hercegovinai Föderációból (Federacija Bosne i Hercegovine). A megállapodást többen bírálták amiatt, hogy hatástalan és nehézkes politikai struktúrákat hozott létre, és megszilárdította a boszniai háború etnikai tisztogatásai következtében kialakult állapotokat.
Előzmények
A Jugoszláv Néphadsereg (JNA) a Vance-terv elfogadását és végrehajtásának megkezdését követően kivonult Horvátországból, de 55 000 Bosznia-Hercegovinában született tisztét és katonáját az újonnan felállított boszniai szerb hadsereghez vezényelte át, amelyet később a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (VRS) névre kereszteltek át. Ez az újjászervezés a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság 1992. január 9-i kikiáltását követte, amely megelőzte a Bosznia-Hercegovina függetlenségéről 1992. február 29. és március 1. között megtartott népszavazást. Bosznia-Hercegovina függetlenségi nyilatkozatát később a boszniai szerbek a boszniai háború ürügyeként hozták fel. A boszniai szerbek 1992. március 1-jén kezdték meg a főváros, Szarajevó és más területek megerősítését. A következő napon Szarajevóban és Dobojban már fel is jegyezték a háború első halálos áldozatait. Március utolsó napjaiban a boszniai szerb erők tüzérséggel lőtték a szávaparti Bosanski Brodot, aminek eredményeként a Horvát Hadsereg (HV) 108. dandárja határon átnyúló hadműveletébe kezdett. 1992. április 4-én a JNA tüzérsége megkezdte Szarajevó ágyúzását. A JNA és a VRS Bosznia-Hercegovinában szembeszállt a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság hadseregével és a Horvát Védelmi Tanáccsal, amelynek a hadműveleteit nemcsak a boszniai horvát vezetés, hanem alkalmanként a HV is támogatta. A különböző erők felfegyverzését akadályozta az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) 1991 szeptemberében bevezetett fegyverembargója. 1992. május közepére, amikor azok a JNA-egységek, amelyek nem kerültek át a VRS-be, kivonultak Bosznia-Hercegovinából az újonnan kikiáltott Jugoszláv Szövetségi Köztársaságba, a VRS Bosznia-Hercegovina területének körülbelül 60 százalékát ellenőrizte. Az ellenőrzés mértékét az év végére az ország mintegy 70 százalékára terjesztették ki. 250px|bélyegkép|jobbra|1995. november 21.: Clinton elnök (háttal ül), Gore alelnök és tanácsadóik megvitatják az elnöknek aznap később elhangzott beszédét, amelyben bejelentették az Ohio állambeli Daytonban megtárgyalt Bosznia-Hercegovina békemegállapodást.
1995-re a Bosznia Hercegovinai Köztársaság Hadserege (ARBiH) és a Horvát Védelmi Tanács (HVO) jobban szervezett erőkké fejlődtek, amelyek viszonylag nagyszámú tüzérségi eszközzel és erős védelmi létesítményekkel rendelkeztek. A VRS még ott sem volt képes áthatolni védelmükön ahol, mint például az orašjei csatában 1995 májusában és júniusában erői jó taktikát alkalmaztak. 1995 augusztusában, miután Horvátországban a horvátországi szerbek által ellenőrzött területeinek többsége a Vihar hadművelet során elveszett, a HV tevékenységének fókuszát Nyugat-Boszniára felé helyezte át. A váltást az a szándék motiválta, hogy a horvát határ mentén biztonsági zónát hozzanak létre, Horvátországot regionális nagyhatalommá tegyék, és a boszniai háború végét kikényszerítve megszerezzék a Nyugat kegyeit is. Bosznia-Hercegovina kormánya üdvözölte a lépést, mivel az hozzájárult Nyugat-Bosznia, valamint a legnagyobb boszniai szerbek által birtokolt város, Banja Luka megszerzéséhez. 1995 augusztusának utolsó napjaiban a NATO „Megfontolt Erő” néven légi hadjáratot indított a VRS ellen. A hadműveletet az augusztus 28-iki második markalei mészárlásra válaszul indították, amely a srebrenicai mészárlás nyomán következett be. A légicsapások augusztus 30-án kezdődtek. Kezdetben a VRS légvédelmét vették célba és Szarajevó melletti célpontokat bombáztak. A kampányt szeptember 1-jén rövid időre felfüggesztették, majd a város körüli a tüzérségi és raktári létesítményekre is kibővítették. A bombázás szeptember 5-én folytatódott, és mivel a NATO majdnem kimerítette a Szarajevó melletti célpontokat, hatókörét szeptember 9-ig kiterjesztették a Banja Luka melletti VRS légvédelemre is. Szeptember 13-án a boszniai szerbek elfogadták a NATO követelését egy Szarajevó körüli biztonsági zóna létrehozására és a NATO a hadjáratot beszüntette.
A nyugat-boszniai harcok viszonylagos elcsendesedését követően a HV, a HVO és az ARBiH megújította közös offenzíváját a VRS ellen a régióban. Az offenzíva Misztrál–2 néven szeptember 8-án indult meg azzal a céllal, hogy elfoglalják Jajca, Šipovo és Drvar városokat. A Bosznia-Hercegovinai Köztársaság hadseregének 7. hadteste a HV és a HVO jobb szárnyán nyomult előre Donji Vakuf felé. Ahogy a Misztrál–2 hadművelet közeledett céljaihoz, az ARBiH 5. hadteste a bihácsi területen elindította a Sana hadműveletet, amelynek célja a VRS visszaszorítása volt a Sana folyótól keletre. Az ARBiH 70 km-t haladva jelentős területi nyereséget ért el, elfoglalva Ključ városát, és szeptember 18–19-ig – amikor a jelentős VRS-erősítés leállította őket – jelentősen megközelítve Sanski Most és Novi Grad városokat. 250px|bélyegkép|balra|Az általános keretegyezmény aláírása 1995. november 21-én a Dayton melletti Wright-Patterson Légibázison. A szeptember 23-ról 24-re virradó éjszaka indult VRS-ellentámadás Novi Grad Sanski Most és Mrkonjić Grad közeléből fokozatosan visszaszorította az 5. hadtestet Bosanska Krupa és Ključ felé, annak ellenére, hogy közben az ARBiH 7. hadtest által küldött erősítés fokozatosan megérkezett. A VRS erői október 6-ára Ključtól már alig 1 km-re közeledtek, és az ARBiH város feletti irányítása is veszélybe került. Válaszul a szerb előretörésre az ARBiH a HV-tól és a HVO-tól kért segítséget. A kérésre a HV és a HVO október 8-án megindította a Déli Mozdulat hadműveletet, melynek során elfoglalta Mrkonjić Grad és a környező Podrašnica-völgyet, majd a Banja Luka áramellátását biztosító Bočac vízierőművet és végül Banja Lukától alig 9 km-re állt meg. Bosznia legnagyobb szerb ellenőrzés alatt álló városában, Banja Lukán a helyzet romlása miatt kijárási tilalmat kellett bevezetni. Az offenzíva 40 km széles és 20 km mélységű területet foglalt el. A kialakult helyzet világossá tette a boszniai szerb vezetés számára, hogy el kell kötelezniük magukat a háború tárgyalások útján történő befejezése mellett, vagy meg kell kockáztatniuk, hogy az ellenség Banja Lukát is elfoglalja. Október 12-én életbe lépett az egész országra kiterjedő tűzszünet.
A tárgyalások és az aláírás 200px|bélyegkép|jobbra|A daytoni békeszerződés oldala az elnökök aláírásával. Bár a daytoni megállapodás alapvető elemeit már 1992-ben javasolták a nemzetközi tárgyalásokon,Munich All Over Again?, Time, 31 August 1992 ezek a tárgyalások csak az 1995. augusztusi horvát Vihar hadművelet, valamint a NATO Megfontolt Erő hadművelete és ezek utóhatásai nyomán kezdődtek. 1995 szeptemberében és októberében a nagyhatalmak (különösen az Egyesült Államok és Oroszország) nyomást gyakoroltak a három fél vezetőire, hogy vegyenek részt a rendezési tárgyalásokon, melyekre végül az ohiói Daytont választották helyszínül.
A megbeszélések a kulcsfontosságú pontok felvázolásával kezdődtek, amelyeket 1995. augusztus 10 és 14 között az Egyesült Államok Anthony Lake nemzetbiztonsági tanácsadó által vezetett csapat londoni, bonni, párizsi és más európai állomásain ismertettek. Ezek közé tartozott Szocsi is, ahol Andrej Kozirev orosz külügyminiszterrel konzultált. Lake csapatát a Richard Holbrooke helyettes külügyminiszter vezette különálló amerikai ügynökségközi csoporthoz csatolták, akik ezután fővárosukban a balkáni országok vezetőivel tárgyaltak. Holbrooke és csapata augusztustól októberig öt intenzív ingadiplomáciai fordulót, köztük Genfben és New Yorkban rövid konferenciákat szervezett, amelyek eredményeként a felek szeptember 8-án, illetve 26-án elfogadták a megegyezés alapelveit.
A daytoni konferenciára 1995. november 1. és 21. között került sor. A régióból a fő résztvevők a Szerb Köztársaság elnöke, Slobodan Milošević (akit a boszniai szerbek korábban felhatalmaztak érdekeik képviseletére), Franjo Tuđman horvát államfő és Bosznia-Hercegovina államfője Alija Izetbegović, valamint külügyminisztere, Muhamed Šaćirbeg voltak. A békekonferenciát Warren Christopher amerikai külügyminiszter és Richard Holbrooke tárgyaló vezette két társelnökkel, Carl Bildttel EU különleges képviselőjével és Igor Ivanovval, az orosz külügyminiszter első helyettesével. Az amerikai delegáció kulcsszereplője Wesley Clark tábornok volt. Az Egyesült Királyság csapatának vezetője Pauline Neville-Jones, a Külügyi és Nemzetközösségi Hivatal politikai igazgatója, katonai képviselője Arundell David Leakey ezredes volt, míg Paul Williams a Nemzetközi Közjogi és Politikai Csoporton (PILPG) keresztül a boszniai kormány küldöttségének jogi tanácsadójaként szolgált a tárgyalások során. A biztonságos helyszínt azért választották ki, hogy a komfortzónájukból minden nem kívánatos felet eltávolítsanak, és biztonságosan tudjanak elhelyezni több mint 800 alkalmazottat és kísérőt. Különösen fontos szempont volt a résztvevők médián keresztüli tárgyalási lehetőségének visszaszorítása. Richard Holbrooke a sajtóhoz való korai kiszivárogtatások révén akarta megakadályozni a posztolást.
Az ohiói Daytonban, 1995. november 21-én parafált teljes körű és formális megállapodást 1995. december 14-én Párizsban, az Élysée-palotában írták alá, amelynek résztvevője volt Felipe González spanyol miniszterelnök, Jacques Chirac francia elnök, Bill Clinton amerikai elnök, John Major, az Egyesült Királyság.miniszterelnöke, Helmut Kohl német kancellár és Viktor Csernomirgyin orosz miniszterelnök.
A szerződés tartalma 200px|bélyegkép|balra|Az általános keretmegállapodás címlapja a Horvát Történeti Múzeum kiállításán. A megállapodás fő célja a béke és stabilitás előmozdítása Bosznia-Hercegovinában, valamint a regionális egyensúly támogatása a volt Jugoszláviában és környékén (V. cikk, 1-B. melléklet), tehát regionális perspektívában.Cannon, P., The Third Balkan War and Political Disunity: Creating A Cantonal Constitutional System for Bosnia-Herzegovina, Jrnl. Trans. L. & Pol., Vol. 5-2
Bosznia-Hercegovina jelenlegi politikai megosztottságáról és kormányzati struktúrájáról a Daytonban megkötött általános keretegyezmény 4. mellékletét alkotó alkotmány részeként állapodtak meg. Ennek kulcsfontosságú eleme volt az entitások közötti határvonal meghatározása, amelyre a mellékletekben felsorolt feladatok közül sok hivatkozott.Dayton Peace Agreement
Bosznia-Hercegovina állam a Bosznia-Hercegovinai Föderációból és a Boszniai Szerb Köztársaságból áll. Bosznia-Hercegovina, szemben a konföderációval egy teljes állam; Bosznia-Hercegovinától, kivéve a megfelelő jogi eljárásokat, egyetlen entitást vagy entitásokat sem lehet elválasztani. Jóllehet az állam szervezeti egységeiben erősen decentralizált, továbbra is megtartaná a központi kormányzatot, az állam soros elnökségével, egy központi bankkal és az alkotmánybírósággal.Bosnia's bitter, flawed peace deal, 20 years on