alt=Szűz Mária és Jézus ábrázolása a Görög Ortodox Egyház templomában, Thesszalonikiben|bélyegkép|Szűz Mária és Jézus ábrázolása (hodegetria) aranyozott keretű ikonon, a Görög Ortodox Egyház templomában, Thesszalonikiben
right|thumb|Andrej Rubljov Szentháromság ikonja, az egyik leghíresebb orosz ikon Az ikon görög eredetű szó, εικόνα, ikóna, „kép“, „képmás“ (ellentétben a είδωλο, ídolo, „lidérc“, „álomkép“ és είδος, ídos, „őskép“, „alak“). Ikonokon elsősorban a keleti egyházak szentképeit értjük, különösen az ortodox egyház és az abból kivált és Rómával egyesült, bizánci rítusú görögkatolikus egyház liturgikus képeit. Bizáncban a szónak egy nagyon sajátos jelentése is lett: Krisztus, Szűz Mária és a szentek hordozható portréja, életük jeleneteivel, fapaneleken vagy értékes felületeken, mint például elefántcsont, fém, zománc, mozaik. Az ikont isteni kegyelemmel átitatott anyagnak tekintették (χάρις). Ezek a képek általában meg vannak szentelve és a keleti egyházak teológiájában valamint spiritualitásában rendkívüli szerepet játszanak. Az ikonok célja Isten és szentjei tiszteletének tudatosítása, valamint az ábrázolt személy és a szentkép előtt imádkozó személy közötti kapcsolatteremtés, így tehát átvitten a vallásos szemlélődő és Isten közötti kapcsolat megteremtése. Az ikonokat ennek megfelelően a keleti egyházakban nem tartják sem műtárgynak, sem dekorációnak.
Az ún. ókeleti egyházak közül a kopt ortodox egyház és az örmény apostoli ortodox egyház tiszteletben tartja az ikonokat, az Asszír keleti egyház viszont nem. A kopt ikonokon megfigyelhető még az óegyiptomi művészet bizonyos elemeinek érvényesülése. Az ikonok háttere általában arany színű, és a lerajzolt szent szembenéz velünk.
A keleti ortodox, a római katolikus és egyes keleti katolikus egyházak kultúrájában vallási műalkotás, leggyakrabban festmény. Ezek nem egyszerűen műalkotások, hanem a vallásos áhítatban használt szent képek. A leggyakoribb témák közé tartozik Krisztus, Mária (Theotokosz, istenszülő), szentek és angyalok. Bár a kifejezés különösen az egy vagy két fő alakra koncentráló, portré jellegű képekkel kapcsolatos, a keleti kereszténység által készített, különböző művészeti médiumokban megjelenő vallásos képek többségét is magában foglalja, beleértve az elbeszélő jeleneteket, általában a Bibliából vagy a szentek életéből.
Az ikonokat leggyakrabban fatáblákra festik tojástemperával, de lehetnek fémből öntött, kőbe faragott, ruhára hímzett, mozaik- vagy freskómunkával készült, papírra vagy fémre nyomtatott képek is. Mint anyagot, ezt a tárgyat fizikailag meg kellett tapasztalni. Az érintés, a szaglás, az ízlelés és a hang mind hozzájárult a hordozható portré „látásának” élményéhez, az áhítat elmélyítéséhez. A nyugati kereszténység hasonló képei is az ikonok közé sorolhatók, bár az "ikonikus" kifejezés használható az áhítati képek statikus stílusának leírására is. A görög nyelvben az ikonfestészet kifejezés ugyanazt a szót használja, mint az "írás".
A keleti ortodox hagyomány úgy tartja, hogy a szentképek készítése egészen a kereszténység korai napjaiig nyúlik vissza, és azóta is folyamatos hagyomány. A modern akadémikus művészettörténet úgy véli, hogy bár képek már korábban is létezhettek, a hagyomány csak a 3. századig vezethető vissza, és hogy a korai keresztény művészetből fennmaradt képek gyakran több ponton is különböznek a klasszikus ikonfestészet korszakainak képeitől. A későbbi évszázadok ikonjai gyakran szorosan kapcsolódnak az 5. századtól kezdődően készült képekhez, bár ezekből csak nagyon kevés maradt fenn. A 726-842-es bizánci ikonoklasztázia (képrombolás) idején a képek széles körű megsemmisítésére került sor, bár a korszak lezárásaként a második nikaiai zsinaton véglegesen rendezték a képek megfelelőségének kérdését. Azóta az ikonok stílusban és témában nagyfokú folytonosságot mutatnak, sokkal nagyobbat, mint a nyugati egyház ikonjai. Ugyanakkor volt változás és fejlődés is.
A IX. században kialakult bizánci képelmélet szerint az ikon Krisztus látható tulajdonságainak (megjelenésének) lenyomata (görögül: typosz) az anyagon. A kvintesszenciális bizánci képet ideális esetben nem ecsetvonásokkal létrehozott festménynek, hanem lenyomatnak – egy anyagi felületre nyomott typosznak – kell elképzelni. A domborműves ikon felelt meg leginkább ennek az elméleti modellnek; Bizáncot úgy határozta meg, mint a lenyomat, az öntőforma vagy a pecsét kultúráját.
A vallási, de különösen a keleti ortodox keresztény hagyományban vannak beszámolók különleges, csodatévő ikonokról, amelyek mirhát (illatos, gyógyító olaj) árasztanak, könnyeznek, vagy a hívők kérését teljesítik, csodákat tesznek. Ha az ortodox hierarchia megerősíti az ilyen beszámolókat, akkor azokat úgy értelmezik, mint csodákat, amelyeket Isten a szent imáin keresztül hajtott végre, és nem úgy, mint magának a festett fának a mágikus tulajdonságait. Teológiai szempontból minden ikon szentnek tekinthető, mivel az isteni lényegből csodálatos módon részesül és természeténél fogva csodatévő, mivel a mennyei és a földi világ közötti lelki közösség eszközének tekintik. Nem ritka azonban, hogy bizonyos ikonokat „csodatevőnek” minősítenek, ami azt jelenti, hogy Isten úgy döntött, hogy megdicsőíti őket azáltal, hogy csodákat tesz rajtuk keresztül. Az ilyen ikonoknak gyakran különleges neveket adnak (különösen Szűz Mária ikonjainak), és még városról városra is elviszik őket, ahol a hívők összegyűlnek, hogy tiszteljék őket és imádkozzanak előttük.
Története bélyegkép|Almati, Mennybemenetel-székesegyház (Вознесенск кафедралы шіркеуі) – fő ikonosztáz bélyegkép|Hodegetria az „Istenanya (Theotokosz) a kisdeddel” jellegzetes ábrázolása – Almati, Mennybemenetel-székesegyház (Вознесенск кафедралы шіркеуі)
bélyegkép|Andrej Rubljov: Megváltó Krisztus (1410 körül)
A kereszténység előtti vallások is készítettek és használtak műalkotásokat. A különböző istenek és istenségek szobrait és festményeit rendszeresen imádták és szentként tisztelték. Nem tisztázott, hogy a keresztények mikor kezdték a képek imádását, de egy a 8. századból származó keresztény hagyomány Lukács evangélistát azonosítja az első ikonfestőként. Ez nem feltétlenül a történelmi tényeket tükrözi. A legenda alapja az lehet, hogy Szent Lukács görög volt és a görögöket igen jó festőknek tartották.
Azt az általános feltételezést, hogy a korai kereszténység általában anikonikus volt, azaz 200 körülig elméletben és gyakorlatban egyaránt ellenezte a vallásos képalkotást, Paul Corby Finney a korai keresztény írások és tárgyi emlékek elemzése (1994) során megkérdőjelezte: három különböző forrást különböztet a korai keresztényeket befolyásoló tényezők közül: először, hogy az embereknek közvetlen látomásuk lehetett Istenről; másodszor, hogy nem lehetett közvetlen látomásuk, harmadszor pedig, hogy bár az emberek láthatták Istent, a mindenhatót szigorúan tilos volt ábrázolni. Ezek a nézőpontok a görög és közel-keleti pogány vallásokból, az ókori görög filozófiából, a zsidó hagyományból, utóbbinál végső soron az Ószövetségből származtak. A három közül Finney arra a következtetésre jut, hogy „összességében Izraelnek a szent képekkel szembeni ellenszenve lényegesen kevésbé befolyásolta a korai kereszténységet, mint a láthatatlan istenség által meghatározott görög filozófiai hagyomány”, így az első keresztények többségének zsidó háttere kisebb hangsúlyt kap, mint a legtöbb hagyományra támaszkodó beszámoló. Finney azt sugallja, hogy a keresztény művészet 200 előtti hiánya nem a művészet iránti elvi ellenszenvvel, a túlvilágisággal vagy a materializmus tagadásával kapcsolatosak. Úgy véli, hogy mivel kezdetben a keresztényeknek nem volt földjük és vagyonuk, megélhetési szükségleteik előteremtése előrébbvaló volt mint a művészetek ápolása. Amint földet és vagyont kezdtek gyűjteni, a keresztények kísérletezni kezdtek a művészet különböző formáival. bélyegkép|Bal oldali ikonosztáz, Mennybemenetel-székesegyház, Almati
Azon a legendán kívül, mely szerint Pilátus készített egy képet Krisztusról, a 4. századi Kaiszareiai Euszebiosz Egyháztörténet című művében egy jelentősebb utalást találunk egy „első” Jézus-ikonra is. Euszebiosz leírja, hogy Abgar, Edessza királya (meghalt 50 körül) levelet küldött Jézusnak Jeruzsálembe, amelyben arra kérte, hogy jöjjön el és gyógyítsa meg őt egy betegségéből. Az Abgar-történetnek ez a változata nem említ képet, de egy későbbi, a szíriai Addai tanításában (400 körül) található beszámolóban Jézus festett képét említik; később, a 6. századi Euagriosz Szkholasztikosz által adott beszámolóban a festett kép átalakul egy képpé, amely csodálatosan megjelent egy törölközőn, amikor Krisztus a kendőt a nedves arcához szorította (akheiropoieton). Későbbi legendák szerint a kendő a 10. századig Edesszában maradt, amikor John Kourkouas hadvezér Konstantinápolyba vitte, de 1204-ben eltűnt, amikor a keresztesek kifosztották Konstantinápolyt. Addigra számos másolat szilárdan megalapozta ennek a kendőnek az ikonikus mivoltát.
A 4. századi keresztény Aelius Lampridius készítette a legkorábbi ismert írásos feljegyzéseket az ikonként kezelt keresztény képekről (pogány vagy gnosztikus kontextusban) Alexander Severus élete (xxix) című művében, amely az Historia Augusta részét képezte. Lampridius szerint Alexander Severus császár (222–235), aki maga nem volt keresztény, házi kápolnát tartott fenn az istenített császárok, saját ősei, valamint Krisztus, Apollóniosz, Orfeusz és Ábrahám képmásainak tiszteletére. Szent Iréneusz (130–202) Az úgynevezett gnózisok felderítéséről és megdöntéséről és Az eretnekségek ellen (1:25;6) című művében megvetően nyilatkozik a gnosztikus karpokratésziánusokról:
Másrészt Iréneusz nem beszél kritikusan az ikonokról vagy a festett portrékról általános értelemben, csak bizonyos gnosztikus szektások ikonhasználatáról.
A képkultusz másik kritikája a nem kanonikus 2. századi János apostol cselekedetei (27) című műben jelenik meg (amelyet általában gnosztikus műnek tartanak), amelyben János apostol felfedezi, hogy egyik követője portrét készíttetett magáról, és azt tiszteli:
Később a szövegben János ezt mondja: „De amit most tettél, az gyermeki és tökéletlen: halott képmását rajzoltad a halottnak”.
A keresztény egyházak egy része a 4. század elején még szigorúan ellenezte az ikonokat. A spanyol nem ökumenikus Elvirai zsinat (305 körül) püspökei megállapították: „Képeket nem szabad a templomokban elhelyezni, hogy ne váljanak az imádat és a magasztalás tárgyává”. A 36. kánon kimondja: „Úgy döntöttek, hogy a templomokban ne legyenek képek, mert amit tisztelnek és imádnak, az ne legyen a falakra festve”.. A zsinat ekkor még tiltja a képek használatát a templomokban; Ezt a kánont a protestánsok gyakran idézték a képimádás mint bálványimádás elleni érvként; míg a római katolikus írók vagy úgy magyarázzák, hogy csak az istenség ábrázolásának tilalma miatt, vagy pedig óvatossági intézkedésként a szent dolgok pogány megszentségtelenítése ellen lépett fel a zsinat ezzel az tiltással. Epiphanius szalamiszi püspök, János jeruzsálemi püspöknek írt 51. levelében (394 körül) elmesélte, hogyan tépett le egy templomban lévő képet, és figyelmeztette egy másik püspököt, hogy az ilyen képek „ellentétesek ... a mi vallásunkkal”.