Tömpe András, álnevén Barna Péter (Budapest, 1913. november 14. – Budapest, 1971. december 15.) gépészmérnök, hírszerző vezérőrnagy, diplomata, kiadói igazgató. 220px|bélyegkép|Urnája a Fiumei úti sírkert Munkásmozgalmi Panteonjában Fiatalkori évei
Anyja Sugár Jolán volt, izraelita vallású.HU BFL - VII.5.c - 10162 - 1931 Két fivére született, akik közül István, hozzá hasonlóan politikai pályára lépett, Ferenc pedig mérnök lett. 1930-tól tevékenyen vett részt az illegális baloldali mozgalomban. 1931-ben, tizennyolc évesen lépett be a KIMSZ-be. Illegális sajtóanyagok terjesztése miatt a gimnázium befejezése után nem sokkal letartóztatták, és rendőri felügyelet alá helyezték. Segédmunkásként helyezkedett el, közben Barna Péter álnéven írt cikkeket.
1932-ben kezdte tanulmányait a brünni műszaki főiskolán. Itt a magyar diákok illegális szervezetének (EFESZ) vezetője lett, valamint 1932 és 1935 között részt vett az Egységfront című lap szerkesztésében. Főiskolai tanulmányai alatt a Csehszlovák Országos Ifjúsági Bizottságban is dolgozott. 1937-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett.
Részvétele az internacionalista harcokban
1937-ben önkéntesként a spanyol polgárháborús frontra ment. 1938-ban a XIII. Nemzetközi Brigád 5. zászlóalja első századának parancsnokaként főhadnagyi rangban harcolt. Részt vett az extremadurai, az aragoni, az Ebro parti és a katalóniai harcokban. Kétszer megsebesült. 1938-ban felvették a Spanyol Kommunista Pártba. A vereség után két és fél évet Franciaországban, a saint cyprieni, a gousti, illetve a verneti internálótáborokban töltött.
Szabadulása után a dessaui Junkers Művek mérnöke lett. Az internacionalista munkásmozgalom 70 magyar tagja – köztük Rajk László – hazatérését szervezte meg, végül maga is repatriált.
Magyarországon azonnal bekapcsolódott az illegális munkába. 1943 elején letartóztatták, a Margit körúti fegyházba került, de a katonai bíróság bizonyíték hiányában felmentette. 1944 májusában behívták katonának, egy büntetőszázaddal Ukrajnába került. A frontra érve átszökött a szovjet csapatokhoz, ahol partizánkiképzésben részesítették, majd az Észak-Magyarországon harcoló, Nógrádi Sándor vezette partizáncsoport politikai biztosa lett.
A partizánharcok befejeztével Debrecenbe utazott, jelentkezett az Ideiglenes Nemzeti Kormánynál és a Magyar Kommunista Pártnál.
A háborút követő évek
Erdei Ferenc belügyminiszter megbízására kezdte megszervezni a magyar államrendőrség politikai rendészeti osztályát (PRO).Erdei Ferenc Debrecenben megbízta a Nógrádi Sándor partizánegységével odaérkező Tömpe Andrást, hogy szervezze meg a magyar államrendőrség politikai rendészeti osztályát (PRO). – A vezetése alatt álló részleg január végén érkezett Budapestre. Az Andrássy út 60.-ban akartak megszállni, de az Erdei parancsával érkező egységet Péter Gáborék nem engedték be az épületbe. A nézeteltérések tisztázódása után Tömpe és csoportja is ott kapott helyet, és a Belügyminisztérium Politikai Nyomozóosztálya néven kezdtek működni, azonban a feszültség Péter Gábor és Tömpe András között fennmaradt."… a kezdeti párhuzamosság, a frissen életre hívott szervek rivalizálása is nyomon követhető. A budapesti ügyekért felelős, Péter Gábor által irányított osztály és a Tömpe András által vezetett ún. "vidéki" politikai rendészeti osztály között mindvégig jellemző volt a versengés, ami egyre másra egymás lejáratásával párosult, és végül az előbbi győzelmével zárult. " – Péter Gábor a belügyminiszternél panaszolta be Tömpét, aki ezután a pártvezetést figyelmeztette Péter hibáira: „… párthűségében és odaadásban kitűnő embernek ismertem meg, aki vezetőkészséggel rendelkezik, és feltétlenül meg fogja tanulni mindazt, ami a jelenlegi beosztásában szükséges. Félő azonban, hogy ha hibáira nem mutatunk rá, azok károsságát egyedül nem fogja tudni megállapítani. Ugyanis Péter elvtárs kicsinyes, személyeskedő magatartása bizonyos viszonylatban áll saját személyének túlbecsülésével.”
Kádár János budapesti rendőrfőkapitány-helyettesként jól érzékelte, s Erdei Ferenc belügyminiszternek írt levelében jelezte a két csoport vezetője közötti rivalizálást, javasolta, hogy a debreceni csoportot rendeljék alá a budapesti főkapitánynak. A Tömpe által vezetett állomány nagy részét hamarosan Péter Gábor vette át, őt pedig kinevezték a Magyar Államrendőrség Vidéki Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályának vezetőjévé."Tömpe András 1945. márciusi, Debrecenbe küldött levelében arról számolt be, hogy az általa vezetett osztály állományának nagy részét még február végén átvette Péter Gábor, maga Tömpe pedig a Magyar Államrendőrség Vidéki Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályának lett a vezetője" –
E minőségében hamarosan összeütközésbe került Farkas Mihállyal. A konfliktus – Tömpe nagy szerencséjére – nem mélyülhetett el, mert feleségével együtt ismét külföldre került. A szovjet felderítés ekkoriban káderhiánnyal küszködött. Spanyolul jól beszélő, intelligens, illegális tapasztalatokkal rendelkező, fiatal házaspárt kerestek Dél-Amerikában végzendő hírszerző-rezidens feladatokra. A magyar Belügyminisztérium illetékesei Tömpe Andrást és feleségét, Ellit ajánlották. A Tömpe-házaspár 12 évet töltött Dél-Amerikában, különböző megbízásoknak tettek eleget Mexikótól Argentínáig, de egyes források szerint fontos szerepet játszottak a kubai forradalom szervezésében is."Valószínű, hogy a szovjet hírszerzés kulcsembere, Dél-Amerikában is megfordul, a pletykák szerint a kubai forradalom egyik szervezője." – Hogy valódi tartózkodási helyüket titokban tartsák, a nevükben egy belügyi tiszt bizonyos időközönként képeslapokat küldött magyarországi ismerőseiknek Varsóból, Moszkvából, illetve Szófiából.
Mint a terepet jól ismerő hírszerző tiszt, Tömpe rendkívül rossz véleménnyel volt az egyes területekért felelős NKVD-tábornokok bürokratizmusáról, szűklátókörűségéről, felelőtlen döntéseiről. Elégedetlenségének rendszeresen hangot is adott, emiatt többször keveredett vitába a szovjet hírszerzés irányítóival, közöttük Beszcsasztnov tábornokkal, aki 1959-től a magyar belügyminisztériumban főtanácsadóként tevékenykedett."Jóllehet meggyőződéses internacionalistaként e megbízatását utólag is hasznosnak ítéli, lesújtó véleménye van a területért felelős NKVD-tábornokok szűklátókörűségéről, felelőtlen döntéseiről. Elégedetlenségét soha nem rejtette véka alá, s emiatt súlyos vitái voltak a hírszerzés irányítóival, közöttük Beszcsasztnov tábornokkal, aki 1959-től a magyar belügyminisztériumban főtanácsadóként működött." –
Tömpe dél-amerikai fedőfoglalkozása nagykereskedő volt, e tevékenységét olyan sikeresen végezte, hogy 1959-ben többszörös milliomosként – egyúttal a szovjet elhárítás tábornokaként – térhetett haza.
Kulcspozíciót kapott a Belügyminisztérium politikai főosztályán. 1959-től Tömpe Andrást vezérőrnagyi rangban BM Politikai Nyomozó Főosztály Hírszerző Osztály (BM II/3. Osztály) osztályvezetőjének nevezték ki, majd 1961. március 9-étől a BM Politikai Nyomozati Főosztályának vezetője lett). Nézeteltérései a szovjet tábornokokkal itt tovább mélyültek, mert elégedetlen volt a BM-ben kiépített szervezeti rendszer és a belső munkamegosztás bürokratizmusával, illetve túlközpontosítottságával. 1962-ben vezérőrnagyként és az MSZMP Központi Bizottsága osztályvezetőjeként, saját kérésére ment nyugdíjba.
1962 és 1963 között az MSZMP KB Adminisztratív Osztályát vezette. Ő lett a Központi Bizottság határozatának végrehajtója, melynek értelmében végleg le kívántak számolni a belügyben még meglevő, rákosista káderekkel. Tömpe felismerte, hogy a felelősség nem szűkíthető le Farkas Mihályra és csoportjára. Nehezményezte, hogy több magas rangú, volt ÁVH-s tiszt továbbra is politikai beosztásban maradhatott, illetve hogy Nezvál Ferenc, az ötvenes években súlyos törvénysértéseket elkövetett Központi Ellenőrző Bizottság egyik tagja még mindig igazságügy-miniszter lehetett, így éles konfliktusba keveredett a párt legfelső vezetésével. Maga Kádár sem engedhette, hogy Tömpe következetesen végigvigye a vizsgálatot, mert az óhatatlanul elvezetett volna az ő belügyminiszteri tevékenységéhez, illetve a szovjet tanácsadók jelenlétének kérdéséhez."Ő a végrehajtója a kb 1962-es határozatának, amelyben leszámolnak a maradék rákosista belügyi káderekkel. Csakhogy Tömpe túl következetes. Azt mondja: nem lehet "bizonyos szinten" megállni, Farkas Mihályra és száz emberre redukálni az egészet. Tabula rasát csinálunk. Kádár ezt nem fogadhatta el, mert tudta, ha "elvszerűen" végigviszik a vizsgálódást, el kell jutniuk Kádár János egykori belügyminiszter tevékenységéhez, és a szovjet tanácsadók jelenlétének ügye is szóba kerülhet." –
1963-tól 1967-ig a Corvina Könyvkiadó igazgatója volt. Jó barátság fűzte a hasonló életutat bejárt, ugyancsak hírszerzői múlttal rendelkező, és az ekkoriban szintén kiadói vonalon vezető pozíciót betöltött Kardos Györgyhöz.
1967-ben kezdte meg diplomáciai szolgálatát, a Magyar Népköztársaság kelet-németországi nagykövetévé nevezték ki. Berlinből növekvő aggodalommal figyelte a csehszlovákiai eseményeket, a katonai beavatkozást követően, 1968. augusztus 24-ei keltezéssel írt levelet az MSZMP Központi Bizottságának:
Berlinből való hazatérése után a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének elnöke lett.
Öngyilkossága
1970 őszén felmondott egyik beosztottjának, dr. Kiss Jenőnek, az egyesület volt párttitkárának. Kiss felvette a neki járó végkielégítést és nem élt jogorvoslati lehetőséggel a felmondás ellen, röviddel később azonban feljelentette a párt V. kerületi Végrehajtó Bizottságánál."1970 októberében Tömpe felmondott az egyik hivatali beosztottjának, dr. Kiss Jenőnek. Az illető korábban a párttitkári tisztséget töltötte be az Egyesülésnél, de ebbeli működése során oly mértékben lejáratta magát, hogy az új vezetőség megválasztásakor egyetlen szavazatot sem kapott. Ezután civil beosztásában is számos szabálytalanságot követett el: eltitkolta a másodállását, eltulajdonított és a saját személyes céljaira használt fel káderanyagokat és így tovább. A felmondásnál Tömpe a legnagyobb körültekintéssel igyekezett eljárni. Kikérte a pártalapszervezet, valamint az Egyesüléshez tartozó huszonkét tagvállalat igazgatójának a véleményét, valamennyien egyetértettek a döntéseivel. Az intézkedés jogszerűségét bizonyítja Ilku Pál miniszternek az üggyel kapcsolatos helybenhagyó nyilatkozata, közvetve pedig az a tény is, hogy Kiss egy összegben felvette a végkielégítést, hat hónapi fizetésének megfelelő összeget, kísérletet sem tett rá, hogy törvényes jogorvoslattal éljen a felmondás ellen.