A skagerraki csata vagy jütlandi csata (; )Az összecsapást a németben ritkán az északi-tengeri csataként (Nordseeschlacht) említik. Brit részről a flottaparancsnok John Jellicoe nevezte jütlandbanki csatának (Battle of the Jutland Bank) hasonló című könyvében. A szerzőt talán az a szándék is vezérelte a címválasztásnál, hogy a helyszínt itt is egy homokpadhoz kötve egyfajta párhuzamot állítson a másfél évvel korábbi, brit szempontból sikeresnek tekinthető doggerbanki csatával (Battle of the Dogger Bank). Ez az elnevezés azonban nem honosodott meg. tengeri összecsapás volt az első világháború során a brit és a német főerőket felvonultató Nagy Flotta (Grand Fleet) és a Nyílttengeri Flotta (Hochseeflotte) között. Ez volt a háború legnagyobb tengeri csatája, az egyetlen nagyszabású ilyen jellegű ütközet a konfliktus során. Ez számít továbbá a hadtörténet legnagyobb tengeri csatájának, melyet csatahajók vívtak meg. A csatára 1916. május 31-én és június 1-jén került sor az Északi-tengeren a Skagerrak tengerszoros bejáratánál, a Jütland-félszigettől nyugatra. (Az antant terminológiája után nevezik jütlandi csatának is.)
A Norvégia irányába előretörő Nyílttengeri Flottának a tervről előzetesen értesülő britek csapdát állítottak, de a kibontakozó harc során – a túlerő ellenére – a németek jelentősen nagyobb veszteségeket okoztak a briteknek, és az éjszaka folyamán sikerült áttörniük az ellenség vonalain és visszatérniük a bázisaikra, így az összecsapást ők könyvelhették el sikerként.
A magas brit veszteségekhez jelentős mértékben járult hozzá a lőszerek kezelésére vonatkozó biztonsági szabályzat megszegése. A csata utáni brit vizsgálatok emellett arra az eredményre jutottak, hogy a hajóik védettsége nem megfelelő, az általuk használt lőszer pedig túl gyenge minőségű a német flotta ellen vívandó harchoz, így a további német előretörések alkalmával már kerülték az összecsapást, és ezért több csatára már nem került sor a szemben álló flották főereje között a háború során. Az erősen védett skóciai támaszpontokról a britek továbbra is fenn tudták tartani az Északi-tenger nemzetközi egyezményeket sértő blokádját, anélkül, hogy harcba bocsátkoztak volna.
Rövid leírás bélyegkép|jobbra|320px|A csata főbb nappali hadmozdulatait ábrázoló térképek A német Nyílttengeri Flotta (Hochseeflotte) Reinhard Scheer tengernagy vezetésével Norvégia déli partjai irányába tervezett végrehajtani előretörést az antant kereskedelmi forgalmának akadályozására és az útvonalakat biztosító kisebb brit csatacirkáló-kötelékek felkutatására. A Skagerrak ennek során alternatív visszavonulási irányt biztosított a Balti-tenger irányába. A brit hírszerzés tudomást szerzett a németek tervezett kihajózásáról, de a hadművelet pontos céljait nem ismerték. A brit admiralitás olyan tervet dolgozott ki, melyben a német flottát harapófogóba foghatta és ehhez szintén Norvégia déli partjainak közelébe küldte ki erőit.
A mindkét fél által felderítési célokra alkalmazott csatacirkáló-kötelékek május 31-én délután találkoztak össze. A csata ezen első szakaszában a Franz Hipper vezette öt német csatacirkáló déli irányba csalogatta maga után az egy csatahajórajjal megerősített brit kötelékeket (hat csatacirkáló és négy csatahajó David Beatty vezetésével). Ennek során két brit csatacirkálót (Indefatigable és Queen Mary) megsemmisítettek. A délről közelítő német főerők a csatacirkálókkal egyesülve vették üldözőbe az északi irányba forduló brit köteléket, melyek nagyobb sebességük révén próbálták kivonni magukat az ellenséges tűz alól. A brit elővéd igyekezett a Hochseeflotte erőit az északnyugatról John Jellicoe tengernagy parancsnoksága alatt közelítő és csatasorba rendeződő brit Nagy Flotta (Grand Fleet) ágyúi elé csalogatni.
A csata második szakaszában a félkörívbe rendeződött brit csatasorba belefutó németek gyors hátraarccal kivonták magukat az ellenség tüzéből, de az üldözéstől tartva Scheer ismét nekivezette a flottáját a brit csatasornak. Az újabb találkozás során a britek erős és már pontosabb tüzérségi össztüze miatt a német kötelékek ismét meghátrálásra kényszerültek, de a hajóik végzetes találatokat nem kaptak. Az összecsapás e szakaszának elején semmisült meg a brit Invincible csatacirkáló, fedélzetén Horace Hood tengernaggyal.
A csata harmadik szakaszában az éjszaka folyamán a Hochseeflotte harmadszor is keresztezte a brit flotta csatasorát. Ezúttal az annak végén biztosításul elhelyezett cirkálókkal valamint rombolókkal csaptak össze és azok vonalain áttörve sikerült kitörniük a csapdából. Másnap reggel a németek a dán partokhoz közelebb és már kedvezőbb taktikai helyzetben várták a harc folytatását, de a Grand Fleet nem fordult vissza, hanem visszahajózott a támaszpontjaira. Így a csata véget ért és a Scheer is a honi kikötők felé vette az útját. Június 1-én a korai órákban a súlyosan sérült Lützow csatacirkálót a németek maguk kényszerültek elsüllyeszteni, mely az egyetlen kapitális hajóveszteségük volt a csata során a három hasonló brit egységgel szemben.
A britek veszteségei jóval magasabbak voltak emberéletben és elveszített hajóktérben egyaránt, annak ellenére, hogy másfélszeres számbeli fölényben voltak és kedvező körülmények között olyan csatára tudták kényszeríteni a németeket, amelyet azok kerülni igyekeztek. Előzetes reményeikkel szemben nem tudtak megsemmisítő csapást mérni a németekre és így a Balti-tenger blokádját sem tudták feltörni. Stratégiai szempontból az összecsapás nem hozott jelentős változást. A németek az év folyamán még két alkalommal tettek kísérletet a brit flotta kisebb részeinek elszigetelésére és megsemmisítésére, de a hadműveletekről a britek mindkét esetben időben értesültek és vagy kihajóztak a teljes Grand Fleettel elrettentésként, vagy visszavonták a veszélyeztetett kötelékeiket. A brit passzivitás eredményeképpen 1917 tavaszától – a korlátlan tengeralattjáró-háború ismételt meghirdetése után – a felszíni flották közötti összecsapást a németek sem forszírozták és a háború hátralévő részében már nem került sor nagyobb tengeri összecsapásra az Északi-tengeren.
Előzmények bélyegkép|jobbra|300px|Brit csapatok a Gallipoli-félsziget csúcsánál evakuálásra várakoznak (1916. január 7.) Az első világháború elején az antant hatalmak blokád alá vonták a központi hatalmakat az Északi- és Adriai-tengeren, míg a központi hatalmak a gyenge gazdasági lábakon álló Oroszországot vágták el a külvilágtól: a Balti-tengert a németek, a Fekete-tengert pedig hadba lépésük után (1914. november 12.) a törökök zárták le. A transzszibériai vasútvonal és a déli irányból érkező utánpótlási útvonalak túl hosszúak és csekély kapacitásúak voltak, míg északon Arhangelszk télen nem tudott fogadni hajókat, mert a Fehér-tenger befagyott, a jégmentes Barents-tenger irányába pedig ekkor még nem volt vasúti összeköttetés. Ezt brit javaslatra csak a háború alatt kezdték kiépíteni és teljesen nem sikerült befejezni annak végéig.
A britek és franciák a háború elején terveket készítettek a balti-tengeri blokád feltörésére. Az angolok tervei között szerepelt egy új front nyitása Schleswig-Holsteinban illetve egy Bréma ellen intézett támadás is. A török hadba lépést követően a fekete-tengeri útvonal újramegnyitása került előtérbe, de a Dardanellák ostroma (1915. február 19. – 1916. január 9.) nem hozott sikert.
A brit blokádra válaszul a németek tengeralattjárók bevetésével próbálták blokád alá venni Nagy-Britanniát, ám a korlátlan tengeralattjáró-háborúval a semleges országok – kiváltképp az Egyesült Államok – tiltakozása miatt felhagytak (1916. április 25.). A Balti-tengerre 1915-ben a britek tengeralattjárókat helyeztek át, hogy a Skandináviával folytatott német kereskedelmet ellehetetlenítsék, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
Ezek után az Északi-tenger, ahol a két szemben álló szövetségi rendszer fő tengeri ereje állomásozott, ismét nagyobb figyelmet kapott. A németek a brit blokádot akarták minden áron feltörni, míg a britek elsődleges célja annak fenntartása volt, viszont a kínálkozó lehetőséget kihasználva végzetes csapást akartak mérni a német flottára, mert csak így tudtak volna bejutni a Balti-tengerre és Oroszország kimerülését megakadályozni. Ezzel meggátolhatták volna a háború alatt szinte zavartalanul folyó kereskedelmet Németország és Skandinávia között, ami a skandináv államokat az antant oldalán való hadbalépésre is késztethette volna.
Az Északi-tengeren már korábban sor került két jelentősebb összecsapásra (helgolandi illetve doggerbanki csata), melyek bár az erősebb kötelékekkel fellépő britek győzelmével végződtek, de ugyanakkor megmutatták a német flotta magasabb szintű szervezettségét és nagyobb hatékonyságát is.
Fontos tényezők Grand Fleet50px Hochseeflotte50pxCsatahajó battleship / Großlinienschiff 28 16Csatacirkáló battlecruiser / Großer Kreuzer 9 5Páncélos cirkáló armoured cruiser / Großer Kreuzer 8 -Régi csatahajó pre-dreadnought battleship / (älteres) Linienschiff - 6Könnyűcirkáló light cruiser / kleiner Kreuzer 26 11Romboló destroyer / (Großes) Torpedoboot 78 61Aknarakó (romboló) minelayer / Minenleger 1 -Repülőgép-anyahajó seaplane carrier / Flugzeugmutterschiff 1 -Nehéztüzérség (Kaliber)48 × 38,1 cm10 × 35,6 cm142 × 34,3 cm144 × 30,5 cm36 × 23,4 cm144 × 30,5 cm100 × 28,0 cmLövegek száma (minden űrméret) 1850 1194Teljes sortűz tömege (weight of a broadside / Breitseitengewicht) 150,760 kg 60,879 kgKilőtt lövedék 4598 nagy kaliberűnincs adat 3597 nagy kaliberű9252 kis kaliberű Elért találatok 100 nagy kaliberű 42 kis kaliberű 120 nagy kaliberű 107 kis kaliberűTalálati arány (csak nehéztüzérség) 2,17% 3,33%Torpedóvetőcsövek száma 382 × 53,3 cm75 × 45,7 cm 362 × 50 cm107 × 45 cmTovábbá 10 német haditengerészeti léghajó volt felderítési bevetésen.
A Grand Fleet hozzávetőlegesen 8:5 arányú fölényben volt a németekhez képest és általánosan elmondható, hogy nagyobb kaliberű lövegekkel rendelkeztek, melyek effektív hatótávolsága is nagyobb volt. A német lövegeknek viszont nagyobb volt a torkolati sebessége, ami a lövedékeknek stabilabb röppályát és nagyobb becsapódási energiát biztosított. A késő délutáni jó látási körülmények lehetővé tették a brit hajók számára a nagyobb hatótávolságú lövegeik adta előnyök kihasználását.
Akkoriban a hatékony tűzvezetés megkövetelte a kilőtt lövedékek becsapódásának vizuális megfigyelését, hogy ennek megfelelően tudják korrigálni a célzást. A britek ehhez egy teljes sortüzet lőttek, megfigyelték a becsapódásokat, majd egy 400 yardos (kb. 365 méteres) alapértékkel számolva végezték el újra a célzást. Így egy ideig eltartott, míg belőtték a célpontot (ez volt az ún. Bracket System). A németek ezzel szemben az első sortüzet három különböző távolságra adták le, így hamarabb belőtték maguknak a célpontot (Leitersystem).Arthur J. Marder: From the Dreadnought to Scapa Flow: Volume III Ezt az eljárást a későbbiekben a britek is átvették.
A németek másik előnye a tengerészeti léghajók felderítésre való alkalmazása volt. A léghajók május 30-án a kedvezőtlen szélviszonyok miatt azonban nem tudtak útnak indulni és a május 31-én bevetett léghajók sem tudtak 30 mérföldnél közelebb kerülni a flottákhoz, így a csatában nem játszottak szerepet.Bennett: Die Skagerrakschlacht Heyne 1976, 71. és 173. o.
A Hochseeflotte vezetése az Északi-tengeren többnyire korlátozott – átlagosan kb. 7 km – látótávolságot vette figyelembe és a brit hajókkal egy időben épített hajóit valamivel kisebb űrméretű, rövidebb hatótávolságú ágyúkkal szerelte fel, így azok tűzgyorsasága nagyobb volt és teljes értékű közepes tüzérséggel is elláthatták őket.