right|180px|thumb|Lukács evangélista ábrázolása hagyományos attribútumával, a szárnyas bikával. Az attribútumok az ikonográfiai azonosítás fontos eszközei.
Az ikonográfia a képek, képtípusok, motívumok, attribútumok és vizuális témák azonosításával, leírásával és értelmezésével foglalkozó művészettörténeti és kultúrtörténeti módszer. Szűkebb értelemben a műalkotások tárgyának, szereplőinek, jelképeinek és elbeszélő tartalmának meghatározását jelenti; tágabb értelemben egy korszak, műfaj, vallási hagyomány, politikai rendszer vagy kulturális közösség képi hagyományainak vizsgálatát is magában foglalja.Frank Büttner – Andrea Gottdang: Einführung in die Ikonographie. Wege zur Deutung von Bildinhalten, C. H. Beck, München, 2006.Erwin Panofsky: Meaning in the Visual Arts, Doubleday, New York, 1955.
A szó a görög εἰκών (eikón, „kép”, „képmás”) és γράφειν (graphein, „írni”, „leírni”) szavakból származik. Eredetileg képek, különösen uralkodók, filozófusok, szentek vagy más nevezetes személyek arcképeinek leírását, gyűjtését és rendszerezését is jelentette. A 19. századtól a művészettörténeti használatban egyre inkább a képtartalmak, az ábrázolási típusok és a jelképrendszerek tudományos vizsgálatának neve lett.Basics Beatrix: Történeti ikonográfia, in: Bertényi Iván (szerk.): A történelem segédtudományai, Osiris, Budapest, 2001, 35–43.
Az ikonográfia nem azonos az ikonfestészettel és nem korlátozódik a keresztény művészetre. A keresztény ikonográfia az ikonográfiai kutatás egyik legfejlettebb és leggazdagabb területe, de ikonográfiai módszerrel vizsgálhatók az ókori mitológiai jelenetek, uralkodói jelképek, jogi szimbólumok, politikai propaganda, emblémák, modern tömegkultúra vagy akár reklámképek is.
Fogalma és tárgya
Az ikonográfia alapfeladata annak megállapítása, hogy egy kép mit ábrázol. Ez a kérdés egyszerűnek tűnhet, de sok műalkotás esetében csak a képi jelek, írott források, liturgikus szövegek, mitológiai elbeszélések, történeti körülmények, feliratok, attribútumok és korabeli nézői szokások együttes vizsgálatával válaszolható meg.
Az ikonográfiai elemzés többféle kérdést tehet fel:
kik a kép szereplői; milyen történetet, bibliai, mitológiai, történeti vagy allegorikus jelenetet látunk; milyen tárgyak, ruhák, testtartások, gesztusok vagy állatok segítik az azonosítást; milyen szövegek, liturgikus hagyományok vagy kultusztörténeti adatok állnak a kép mögött; hogyan változott egy téma ábrázolása különböző korszakokban; milyen szerepe volt a képnek eredeti helyén: templomban, palotában, sírban, könyvben, közterületen vagy magánáhítatban.
Az ikonográfia tehát nem pusztán „titkos jelentések” keresése. Egy kép értelmezésekor nem elegendő egy-egy jelképhez állandó, minden korban érvényes jelentést rendelni. Ugyanaz a motívum más korszakban, vallási közegben vagy műfajban eltérő jelentést kaphat. Az oroszlán lehet az erő, a királyi hatalom vagy Márk evangélista attribútuma; a kígyó utalhat a gonoszra, a bölcsességre, a gyógyításra vagy a rézkígyó bibliai történetére. A pontos értelmezés ezért történeti kontextust igényel.
Ikonográfia és ikonológia
Az ikonográfia szorosan kapcsolódik az ikonológiához, de a két fogalom nem teljesen azonos. A különbséget a 20. századi művészettörténetben különösen Erwin Panofsky módszertana tette ismertté. Panofsky három elemzési szintet különböztetett meg: a leíró, az ikonográfiai és az ikonológiai értelmezést.Erwin Panofsky: Studies in Iconology. Humanistic Themes in the Art of the Renaissance, Oxford University Press, New York, 1939.
Elemzési szint Kérdés Példa Preikonográfiai leírás Mi látható a képen formai értelemben? Egy férfi, egy könyv, egy állat, egy épület, fényforrás vagy gesztus. Ikonográfiai elemzés Melyik történet, személy vagy téma azonosítható? A szárnyas bika alapján a férfi Lukács evangélista lehet; a könyv evangéliumra utal. Ikonológiai értelmezés Mit fejez ki a mű a korszak, világnézet vagy kultúra mélyebb összefüggéseiben? Az evangélista ábrázolása a keresztény kinyilatkoztatás, írásbeliség és egyházi tekintély képét jeleníti meg.
Az ikonográfia inkább az azonosításra és a képi hagyományok rendszerezésére összpontosít, az ikonológia pedig a kép mögötti kulturális, filozófiai, társadalmi vagy eszmetörténeti jelentésrétegeket vizsgálja. A gyakorlatban a két módszer gyakran összekapcsolódik. Egy művészettörténeti elemzés előbb azonosítja a témát és szereplőket, majd azt is vizsgálja, hogy az adott képtípus miért éppen abban a korban, környezetben és formában jelent meg.
Története
Korai és kora újkori előzmények
Az ikonográfiai érdeklődés előzményei már az antikvitásban megtalálhatók. Az ókori szerzők leírtak szobrokat, templomdíszítéseket, mitológiai ábrázolásokat és híres személyek képmásait. A római portrégyűjtemények, éremképek és feliratok az uralkodói reprezentáció és történeti emlékezet fontos forrásai lettek.
A reneszánsz és a kora újkor idején az antik mitológia, éremtan, emblémák és allegóriák iránti érdeklődés új lendületet adott a képi témák rendszerezésének. Cesare Ripa Iconologia című műve a 16–17. században az allegorikus alakok és megszemélyesítések egyik legfontosabb kézikönyve lett. A festők, szobrászok és mecénások számára útmutatást adott például az Igazság, Bölcsesség, Bőség, Hit vagy Idő megszemélyesítésének képi jeleiről.Cesare Ripa: Iconologia, Roma, 1593; későbbi bővített kiadások.
A keresztény művészetben hasonló szerepet töltöttek be a bibliai kommentárok, legendagyűjtemények, liturgikus szövegek, hagiográfiák és kézikönyvek. A középkorban az ikonográfiai hagyomány nem önálló tudományként létezett, hanem az egyházi tanítás, a liturgia, a prédikáció, a kézműves műhelyek gyakorlata és a helyi kultuszok összefüggésében formálódott.
A 19. századi keresztény ikonográfia
A 19. században a keresztény művészet történetének kutatása, a középkori műemlékek feltárása és a historizáló művészet iránti érdeklődés együtt erősítette meg az ikonográfiát mint művészettörténeti segédtudományt. A kutatók rendszerezték a szentek attribútumait, bibliai jelenetek ábrázolási típusait, liturgikus tárgyakat, egyházi ruhákat és allegorikus motívumokat.
A korszakban különösen fontosak lettek a keresztény ikonográfiai lexikonok és kézikönyvek. Ezek a művek sokszor normatív vagy egyházi szemléletet is tükröztek, de hatalmas anyagot gyűjtöttek össze, és máig alapvető tájékozódási pontok a középkori és kora újkori művészet vizsgálatában.
Warburg, Panofsky és a 20. századi módszer
A modern ikonográfia és ikonológia kialakulásában jelentős szerepet játszott Aby Warburg és köre. Warburg a képi motívumok vándorlását, az antik hagyomány továbbélését, az érzelmi gesztusok formáit és a képek kulturális emlékezetben betöltött szerepét kutatta. Módszere túlmutatott az egyes műalkotások leírásán: azt vizsgálta, hogyan élnek tovább és alakulnak át motívumok különböző korszakokban és társadalmi közegekben.Aby Warburg: Gesammelte Schriften, Teubner, Leipzig–Berlin, 1932; magyarul válogatások: Pogány antik jóslás Luther korából, Atlantisz, Budapest, 2006.
Erwin Panofsky a 20. századi művészettörténetben klasszikus formába öntötte az ikonográfiai és ikonológiai elemzés módszerét. A reneszánsz művészet vizsgálatában megmutatta, hogy a képek megértéséhez nemcsak stíluskritika, hanem irodalmi, filozófiai, teológiai és történeti ismeret is szükséges. Panofsky módszere nagy hatású lett, de később kritikák is érték: egyes kutatók szerint túl erősen támaszkodott a művelt elit írott forrásaira, és kevésbé figyelt a képek anyagi, társadalmi vagy nézői használatára.
A 20–21. századi kutatás az ikonográfiát a vizuális kultúra, antropológia, emlékezetkutatás, szemiotika, médiatudomány és vallástudomány módszereivel is összekapcsolta. David Freedberg a képek hatását, érzelmi és vallási erejét vizsgálta, Hans Belting pedig a kép és kultusz kapcsolatát, valamint a keresztény képek jelenlétét és funkcióját elemezte.David Freedberg: The Power of Images: Studies in the History and Theory of Response, University of Chicago Press, Chicago, 1989.Hans Belting: Bild und Kult. Eine Geschichte des Bildes vor dem Zeitalter der Kunst, C. H. Beck, München, 1990.
Módszerei és forrásai
Az ikonográfiai kutatás többféle forrást használ. A vizsgálat kiindulópontja maga a kép, de a pontos azonosításhoz gyakran írott, tárgyi és történeti forrásokra is szükség van.
Írott források
A bibliai, mitológiai, történeti és irodalmi szövegek a képi témák legfontosabb forrásai közé tartoznak. A keresztény művészet értelmezéséhez a Biblia, az apokrif iratok, egyházatyák, szentéletrajzok, prédikációk, liturgikus könyvek és katekétikai szövegek egyaránt fontosak. Az antik témájú művek esetében Homérosz, Ovidius, Vergilius, Pauszaniasz és más ókori szerzők szövegei segíthetnek. A reneszánsz és barokk allegóriák értelmezésében emblémáskönyvek, mitográfiai kézikönyvek és Ripa Iconologia című műve játszanak kiemelt szerepet.
Attribútumok és képtípusok
Az attribútum olyan tárgy, állat, ruha, mozdulat vagy jel, amely egy személy vagy fogalom azonosítását segíti. Péter apostol kulcsai, Pál apostol kardja, Alexandriai Szent Katalin kereke, Szent Lőrinc rostélya vagy Mária Magdolna kenetes edénye olyan attribútumok, amelyek a néző számára felismerhetővé tették az ábrázolt szentet.
A képtípus ismétlődő kompozíciós és tartalmi forma. Ilyen például a Jó Pásztor, a Maiestas Domini, a Pietà, a Deészisz, az Angyali üdvözlet, a Keresztrefeszítés vagy az Utolsó vacsora típusa. A képtípusok időben változnak: ugyanaz a téma más hangsúlyt kaphat az ókeresztény, bizánci, román, gótikus, reneszánsz vagy barokk művészetben.
Feliratok, címerek és kontextus
A feliratok, szignók, címerek, dedikációk és adományozói portrék gyakran döntő jelentőségűek. Egy templomi freskó vagy oltárkép jelentése sokszor nem érthető meg a megrendelő, a helyi patrónus, a templom titulusa vagy az adott ünnep liturgikus szerepe nélkül. Egy városi címerben vagy uralkodói képmáson a jelképek politikai és jogi üzenetet is hordozhatnak.
Az ikonográfia ezért szorosan kapcsolódik más segédtudományokhoz is: a heraldikához, numizmatikához, epigráfiához, pecséttanhoz, liturgiatörténethez és hagiográfiához.
Keresztény ikonográfia
A keresztény ikonográfia a keresztény művészet témáinak, személyeinek, jelképeinek és ábrázolási típusainak vizsgálata. Anyaga rendkívül gazdag, mert a kereszténység képi kultúrája a bibliai elbeszéléseket, a liturgiát, a dogmatikát, a szentek kultuszát, a népi vallásosságot, a zarándoklatokat és az egyházi intézményrendszert egyaránt képi formába öntötte.Gertrud Schiller: Iconography of Christian Art, 2 kötet, Lund Humphries, London, 1971–1972.Louis Réau: Iconographie de l’art chrétien, Presses Universitaires de France, Paris, 1955–1959.
Bibliai témák
A keresztény ikonográfia egyik alaprétege a bibliai történetek ábrázolása. Az Ószövetség jelenetei közül gyakori volt a teremtés, Ádám és Éva, Noé bárkája, Ábrahám áldozata, József története, Mózes, a rézkígyó, Dávid és Góliát, Jónás, Dániel az oroszlánok vermében és a három ifjú a tüzes kemencében. Ezeket sokszor tipologikusan értelmezték, vagyis az Újszövetség előképeiként. Jónás például Krisztus sírban töltött három napjának előképe lett, a rézkígyó pedig a keresztre emelt Krisztusra utalt.
Az Újszövetség jelenetei közül különösen gyakori az Angyali üdvözlet, Krisztus születése, a pásztorok és a napkeleti bölcsek imádása, a megkeresztelkedés, a színeváltozás, a csodák, a passió, a Keresztrefeszítés, a Feltámadás, a Mennybemenetel és a Pünkösd. A jelenetek ábrázolási módja korszakonként változott: az ókeresztény művészet gyakran jelképesebb, a középkori művészet liturgikusabb és tipologikusabb, a reneszánsz és barokk művészet pedig sokszor narratívabb és érzelmileg erősebb formákat használt.
Krisztus, Mária és a szentek képtípusai