A London–Gatwick repülőtér London második legnagyobb nemzetközi repülőtere és második legforgalmasabb légikikötője összes évi utasforgalom alapján a Heathrow után az Egyesült Királyságban. 2008-ban a világ 28. legforgalmasabb repülőtere volt utasszám szerint, és a 9. legforgalmasabb repülőtér a nemzetközi utasok száma alapján. Ez a világ legforgalmasabb egy-futópályás repülőtere.
Fekvése Gatwick 5 km-re északra fekszik Crawley kisváros (West Sussex megye) központjától, és 45,7 km-re délre London földrajzi középpontjától. A repülőtér üzemeltetője és tulajdonosa a BAA, akárcsak hat további másik brit repülőtér esetén, a BAA pedig egy nemzetközi konzorcium tulajdona, melynek fő részvényese a spanyol Ferrovial Group.
Általános jellemzés Az utasszám 2007-ben érte el a csúcspontját, amikor a repülőtér fennállása óta először több, mint 35 millió utast szolgált ki, ugyanakkor ez a szám 2008-ra 2,9%-kal 34.205.887-re csökkent. Az utasok 77,2%-a (26,4 millió) menetrend-szerinti járattal érkezett a repülőtérre, míg a maradék 22,8% (7,8 millió) nem menetrend-szerinti járattal utazott (pl. charter). 2008-ban ünnepelte a Gatwick a megalapításának 50. évfordulóját, hiszen a királynő 1958.06.09-én nyitotta meg.
Charter járatok nem indulnak a Heathrow repülőtérről, így a Gatwick a londoni bázisuk, míg a South-East (Délkelet) régiót is ez a légikikötő szolgálja ki. 1978 és 2008 között sok az Egyesült Államokból érkező és oda tartó járat használta a Gatwick-et a Heathrow repülőtéren érvényes Bermuda II megállapodás okozta megszorítások miatt. 2009 év közepe óta csak a Delta Air Lines gépei azok, amelyek a Gatwickre szállnak le és onnan szállnak fel.
A repülőtér a honos állomása az Aer Lingus, British Airways, EasyJet, Flybe és Virgin Atlantic Airways menetrendszerű légitársaságoknak, valamint a Monarch Airlines, Thomas Cook Airlines és Thomson Airways charter-társaságoknak. A Gatwick repülőtér egyedi a többi reptérhez képest abban, hogy itt jelen van a három légiutasok kiszolgálására kidolgozott üzleti modell valamennyi képviselője, így például a full service (teljes ellátású szolgáltatás), a no frills (részleges ellátású szolgáltatás), valamint a charter (csak az utazás díját tartalmazza a viteldíj, nincs benne étkezés például).
A repülőtér rendelkezik a Polgári Légügyi Hatóság engedélyével (No P528), amely lehetővé teszi, hogy civil repülőgépek is fel-és leszállhassanak, valamint oktató repüléseket bonyolítsanak. 2008. szeptember 17-én a Versenyhivatal jelentése után, amely rámutatott, hogy a térségben a BAA egyeduralkodónak számít, a BAA bejelentette, hogy eladja a Gatwicket. A repülőtér vagyonértéke 1 575 milliárd font.
2009. október 21-én hozták nyilvánosságra, hogy egyezmény született a Gatwick repülőtér eladásáról a Global Infrastructure Partnersnek, amely a London-City repülőtér tulajdonosa is. Az eladási ár 1,51 milliárd font volt, melyből 55 millió font a repülőtér jövőbeli forgalomfejlesztésétől, valamint a tulajdonos jövőbeli törzsvagyonától függ. Az adásvétel az Európai Unió jóváhagyására vár, a döntés pedig 2009 decemberben várható.
Története A Gatwick megnevezés 1241-re datálható, ekkortól ugyanis egy ilyen nevű földbirtok helyezkedett el a mai repülőtér helyén egészen a 19. századig. A név az angol-szász szavak összeolvasztásából ered: gāt (goat), azaz kecske és wīc (tejgazdaság), így modernizált szövegkörnyezetben jelentése kecskefarm. 1891-ben a London-Brighton vasútvonal mentén egy lóversenypályát létesítettek, melyhez vasútállomás épült, illetve mellékvágány a lovak istállóihoz. Akadályversenyeket és síkterep-versenyeket (galopp és ügető) rendeztek itt. Az első világháború idején itt rendezték a Grand National (Nemzeti Nagydíj) versenyt.
1920-1945 1920-ban a lóversenypályával szomszédos terület (Hunts Green Farm) repülőtérként üzemelt, melyre a hivatalos engedélyt 1930. augusztusban kapta meg. A Surrey Aero Club ekkor megalakult és a telken álló épületet a klub központjaként kezdte használni. Két évvel később a Redwing Aircraft Company megvásárolta a területet és repülő-oktató iskolát kezdett üzemeltetni. A repülőteret versenyre készülő pilóták is használták. 1933-ban a területet eladták egy befektetőnek. A Légügyi Minisztérium kereskedelmi légi járatok közlekedését engedélyezte a repülőtéren. 1936-ban már menetrend szerinti járatok közlekedtek Gatwick és a kontinens között. Egy kör alakú terminál épületet építettek Frank Hoar tervei alapján, melyet aluljáró kötött össze a Gatwick lóversenypálya vasútállomással, így az utasok London Victoria pályaudvarról egészen a repülőgépekig tudtak utazni végig fedett körülmények között. Két halálos baleset megkérdőjelezte a repülőtér biztonságát 1936-ban, továbbá a terep gyakran ködös és nedvesedésre hajlamos volt. Az aluljáró eső idején rendszerint beázott és a víz felgyülemlett benne. 1937-ben, mivel hosszabb kifutópályára volt szüksége a British Airways gépeinek, illetve a fenti hátrányok miatt átköltözött végül a Croydon repülőtérre. Gatwick pedig újra a civil repülőgépek légikikötője maradt, illetve a Royal Air Force (Királyi Légierő) oktató iskolája üzemelt itt. Számos repülőgépek javításával foglalkozó cég költözött ide.
1939. szeptembertől a Királyi Légierő kisajátította a repülőteret és a repülőgépei javítására használta. Noha az éjszakai bombázók támaszpontja Gatwick lett, később repülőszázad működött itt, továbbra is a leginkább javítási-, karbantartási munkálatokra használták a repülőteret.
1945-1970 A második világháborút követően a karbantartási munkákat továbbra is itt végezték és a charter társaságok háborúból megmaradt üzemképes gépei kezdték használni a repülőteret. Többnyire teherforgalmat bonyolítottak innen bár a terület erősen vizesedett és ezért alacsony maradt a repülőtér forgalma. 1948 novemberében a tulajdonosok bejelentették, hogy a Királyi Légierő nem kívánja tovább használni a légikikötőt, így 1949-től a polgári repülés kiszolgálója maradt.
A Stanstead repülőtér lett a közkedvelt, mint London második légikikötője, így a Gatwick sorsa kapcsán kétségek merültek fel. A helyi hatóságok ellenzését figyelmen kívül hagyva a kormány úgy döntött, hogy a Gatwick a Heathrow alternatívája lesz. 1952. júliusban nagyszabású fejlesztési munkálatokat jelentettek be, ezért a repülőteret 1956 és 1958 között lezárták a 7,8 millió font értékű átalakítás végrehajtása miatt. A fejlesztési munkák kivitelezője az Alfred McAlpine vállalat volt. 1958. június 9-én II. Erzsébet királynő de Havilland Heron gépén a felújított Gatwickre repült és ünnepélyes keretek között megnyitotta azt. 1958. május 30-án, a hivatalos megnyitást megelőzte a Transair légitársaság kereskedelmi járatainak beindítása, a felújított repülőtér legelső érkező gépe pedig a Jersey Airlines de Havilland Heron típusú légcsavaros repülőgépe volt.
A fő terminálépület, amit ma South Terminalként (Déli Terminal) ismer az utazóközönség a kétéves felújítás során épült. 1962-ben további két terminálszárny (móló) épült. bélyegkép|jobbra|250px|A Déli-Terminál érkezőcsarnoka A Gatwick volt a világ legelső közvetlen vonat-összeköttetéssel rendelkező repülőtere, és egyike azon elsőknek, ahol mólók révén a repülőgépek egészen a terminálhoz közel parkolhattak, így az utasok mindössze rövid sétával lényegében fedél alatt jutottak az érkezőcsarnokba. Később, amikor a terminálszárnyakat felújították, az 1970-es évek végétől a ’80-as évek elejéig új, mozgatható-, kinyitható utashidakat szereltek fel. A British European Airways légitársaság rendszeres járatokat indított, és helikopterbázist alakított ki a Gatwicken. Az első távolsági járatok üzemeltetői a British West Indies Airways és a Sudan Airways voltak. A későbbi Blue Nile (Kék Nílus) járat Kartúm és London között a British United Airways Vickers Viscount típusú gépével üzemelt.
Az 1950-es évektől Nagy Britannia privát légitársaságainak nagy része a Gatwicken rendezkedett be. Az első a Transair volt, melyet az Airwork, majd a Hunting-Clan, legutóbb pedig a Morton Air Service követett. 1960 júliusában ezek egyesültek létrehozva a British United Airwayst. A ’60-as években a BUA volt az ország legnagyobb független légitársasága és egyben a Gatwick legnagyobb rezidens légi fuvarozó cége. Az évtized végére ez lett a repülőtér vezető menetrendszerű járatokat üzemeltető vállalata 71 000 km-nyi rövid-, középtávú és távolsági útvonalhálózatával Európa-szerte, Afrikába és Dél-Amerikába. Ezeket az utakat BAC 1-11 és Vickers VC-10 sugárhajtású gépeivel bonyolította. bélyegkép|jobbra|250px|Az Északi-Terminál épülete a tranzit-vonat végállomásával
1970-től napjainkig 1970. november végén a BUA tulajdonosa a skót charter vállalat, a Caledonian Airways lett. Az új vállalat a Caledonian/BUA nevet kapta, majd később, 1971-ben átkeresztelték British Caledonian névre. A BUA megvásárlásával a Caledonian egyben jogot szerzett arra is, hogy a charter tevékenységéből menetrendszerű járatok üzemeltetőjévé váljon. A BUA-val szerzett útvonalakon túl a ’70-es és ’80-as években járatokat indított Európába, Észak- és Nyugat-Afrikába, Észak-Amerikába, valamint a Közép- és Távol-Keletre. 1971. novemberben ez a terjeszkedés teremtette meg az első menetrendszerű járatot privát légitársaság üzemeltetésében London és Párizs között, továbbá az első nem állami üzemeltetésű légitársaság transzatlanti, menetrend szerinti járatát New York és Los Angeles felé 1971 áprilisában. 1980 augusztusában ezeket követte a hongkongi járat Dubaj érintésével
1972 novemberében a Laker Airways lett az első széles törzsű repülőgép üzemeltetője a Gatwicken, miután két McDonnell Douglas DC–10 típusú, szélestörzsű, háromhajtóműves gépet állított forgalomba. A légitársaság tovább bővítette a DC–10-es flottáját nagyobb hatótávolságú változatokkal, mígnem már 30 darab volt a tulajdonában. 1977. szeptember 26-án ezzel megszületett az első napi rendszerességgel közlekedő távolsági járat Gatwick és New York-i JFK között. A járat extra szolgáltatásokat nem nyújtott, így ételt sem szolgáltak fel rajta.
A British Caledonian légitársaság is bevezette a DC–10 típusú, széles törzsű gépeit 1977-ben. A flotta ezen kívül tartalmazott még pár darab Boeing 747–200 típusú gépet is, az első Jumbo Jet 1982-ben került a tulajdonába. A repülőtér fejlődésében további fontos szerepet játszottak a Dan-Air és Air Europe légitársaságok egészen az 1990-es évek elejéig.
bélyegkép|jobbra|250px|A repülőtér látképe a 2001-ben épült gyalogoshídról (háttérben a Déli-Terminál) 1987 áprilisra a Gatwick megelőzte a New York-i JFK repülőteret utasforgalom tekintetében, így a világ második legforgalmasabb reptere lett 15,86 millió utas kiszolgálásával, amely 100 000-rel haladta meg a JFK adatait. Az 1970-es évektől az utasszám egyenletesen emelkedett a Gatwicken az állami támogatásoknak köszönhetően, melyek a repülőtér fejlesztését segítették. Ezek között volt például az a megállapodás, ami London és az Ibériai-félsziget közötti járatok áthelyezését írta elő a Heathrow repülőtérről, és az új légitársaságokat, amelyek új járat indítását tervezték Londonból arra kötelezte, hogy a Gatwick-kel szerződjenek a Heathrow helyett.
1978. április 1-jétől ez utóbbi szabályozás London Air Traffic Distribution Rules („London Légiforgalmi Elosztási Szabályzás”) néven lépett hatályba, azonban már egy évvel korábban átültették a gyakorlatba. Ezeket az intézkedéseket annak érdekében hozták, hogy igazságosabb legyen London légterében a forgalom megoszlása Gatwick és Heathrow, azaz az Egyesült Királyság két legnagyobb nemzetközi repülőtere között. Az intézkedések másodlagos célja az volt, hogy fellendítsék a Gatwick kihasználtságát és ezzel profitot termeljenek. Ugyancsak támogató jellegű lépés volt, amikor a kormány engedélyt adott a két repülőtér közötti nagy gyakoriságú helikopter-taxi közlekedjen. 1978. június 9-én tették hivatalossá ezt az engedélyt.