1918 az első világháború ötödik, záró éve.

Wilson 14 pontja és tömeges sztrájkok Woodrow Wilson amerikai elnök január 8-án a kongresszus két háza előtt tartott programbeszédében ismertette 14 pontját. Wilson ebben kifejtette, hogy a liberális politikai elveket kívánja meghonosítani a világban és legfontosabb célként a népek önrendelkezési jogát nevezte meg. A pontok között szerepelt a Belgiumot, Szerbiát és Montenegrót megszállva tartó csapatok kivonása, Elzász-Lotaringia feladása, egy önálló Lengyelország létrehozása, a tengereken való szabad hajózás, a fegyverkezés mérséklése és Ausztria-Magyarország népei számára az „autonóm fejlődés” lehetővé tétele. Január 24-én Ausztria-Magyarország visszautasította Wilson pontjait.

Január 14-én kezdődtek a januári sztrájkok (Jännerstreiks) Bécsújhelyen és környékén. A meginduló sztrájkhullámot csak erős katonai fellépéssel lehetett megállítani, és január 23-án folytatódott ismét a munka. Németországban január 28. és február 2. között Berlinben és más ipari központokban került sor tömegdemonstrációkra és sztrájkokra (itt: Januarstreik) több mint egy millió munkás részvételével,Hans-Peter Ullmann: Politik im deutschen Kaiserreich 1871–1918. R. Oldenbourg Verlag, München 2005, , 49. o. melyek a korábbi megmozdulásokkal ellentétben főként politikai jellegűek voltak és az „általános béke” mellett illetve az „annexiók és kontribúciók” (hadiadók) ellen szólaltak fel, amivel főként az OHL-nek a Breszt-Litovszkban tapasztalt annexiós törekvéseire utaltak. Az MSDP Friedrich Ebertet, Otto Braunt és Philipp Scheidemannt küldte a választmányba, hogy a „mozgalmat megfelelő keretek között tartsa”. Ausztriához hasonlóan itt is csak katonai fellépéssel lehetett elnyomni a mozgalmat. Január 31-én a berlini hatóságok kiélezett ostromállapotot (verschärfter Belagerungszustand) hirdettek, őrizetbe vették a sztrájk vezetőségét, majd , a megmozdulásokban részt vevő munkást a frontra küldtek. Február 3. után a legtöbb üzem ismét felvette a munkát.

Az Oroszországgal kötött béke, a tavaszi offenzíva és a fordulat bélyegkép|jobbra|300px|Orosz és német katonák barátkoznak a keleti fronton kötött tűzszünet ideje alatt bélyegkép|jobbra|300px|Szovjet-Oroszország területi veszteségei 1918 márciusáig A breszt-litovszki béketárgyalások során a német fél január 19-én ultimátumszerűen követelte Oroszországtól, hogy mondjon le Lengyelország, Litvánia és Lettország területéről, mire a tárgyalások szovjet vezetője, Trockij tárgyalási szünetet kért. Petrográdban a kormányzat és a központi bizottság Trockij javaslatát fogadta el, miszerint a tárgyalásokat elhalasztják abban bízva, hogy a nyugateurópai proletariátus közeljövőben várt felkelését kivárják. Január 25-én Ukrajna a nem bolsevik központi tanács (Centralna Rada) döntése alapján függetlenné kiáltotta ki magát, február 9-én különbékét (Kenyérbékét) kötöttek Ukrajnával. Ukrajna nyugati részén a nagyvonalú határkijelölésért cserébe a központi hatalmak az ukrán kormányzattól jelentős gabonaszállítmányokat vártak el, ezzel egyidőben Oroszországtól ultimátumban követelték a békefeltételek elfogadását, mire Trockij – továbbra is a Németországban kirobbanó forradalomban bízva – a szerződés aláírása nélkül egyoldalúan elrendelte a demobilizációt. A központi hatalmak február 18-tól kezdődően az ökölcsapás hadművelet (Unternehmen Faustschlag) keretében megindulva néhány hét alatt nagy területeket szálltak meg a Baltikum nyugati határvidékén, Ukrajna nyugati részén, a Krímen, a Donyec menti ipari területen és Fehéroroszországban. A szovjet delegációnak a tárgyalások felvétele nélkül jóval súlyosabb feltételeket kellett elfogadnia ezt követően a március 3-án aláírt breszt-litovszki békeszerződésben. A központi hatalmak ebben bár a megszállt területek kiürítésére kötelezték magukat Lívföld kivételével, azonban Oroszországnak le kellett mondania Lengyelország, Litvánia és Kurföld területén támasztott területi igényeiről valamint a Törökország által követelt kaukázusi területekről. A békeszerződéssel összefüggésben márciusban Németország elismerte a hozzá szorosan kötődő Litvánia önállóságát, melyet február 16-án deklarált a balti állam. Egy augusztus 27-én aláírt kiegészítő szerződés rögzítette Oroszország lemondását Lívföldről illetve Finnország és Ukrajna függetlenségének elismerését. A Német Birodalom még június 28-án azt a jelentős következményekkel járó döntést hozta, hogy csapataival nem tör előre Petrográd irányába és az ideológiai fenntartások ellenére életben hagyja a bolsevizmust, mivel az oroszországi polgárháború többi szereplője nem ismerte el a breszt-litovszki szerződést. Oroszország e szerződés révén a lakosságának egyharmad részét, a nyersanyaglelőhelyeinek és iparának nagyobb részét átengedte a központi hatalmaknak.

A keleti fronton való harcok befejeződése 1917 vége óta várható volt a központi hatalmak számára és ez ahhoz vezetett, hogy 1917. november 11-én Monsban a német hadvezetés egy offenzíva megindítása mellett döntött a nyugati fronton. Több tervet is készítettek ehhez, melynek célja az lett volna, hogy a háborút még az előtt döntésre vigyék, hogy az amerikai csapatok jelentősebb számban megjelennének a harctereken. A döntő támadás megindítása mellett szólt az élelmiszerhiány a hátországban, ami szintén szükségessé tette a gyors katonai győzelmet.

1918. január 21-én Hindenburg és Ludendorff a több kidolgozott haditerv közül kiválasztották azt, amelyik a „Michael hadművelet” keretében végrehajtásra került. Az offenzívát Saint-Quentin körzetében a Somme mentén tervezték megindítani és északnyugatnak előre haladva kellett átkarolnia a brit hadsereget, a La Manche menti kikötőkbe szorítva azt. A főként Oroszországból kivont csapatokkal a nyugati fronton lévő német hadosztályok számát 147-ről 191-re sikerült növelni. Ugyanekkor az antant 178 hadosztállyal rendelkezett a nyugati fronton, így 1914 óta első ízben volt a németeknél a számbeli fölény, ez azonban a hadianyagokra nem vonatkozott. Március 10-ei parancsában Hindenburg március 21-ben határozta meg a támadás megindításának napját.

bélyegkép|jobbra|300px|Egy német A7V harckocsi Roye-nál, kb. 40 km-re nyugatra a tavaszi offenzíva megindulási vonalától bélyegkép|jobbra|300px|Az 1918-as tavaszi offenzíva: Paul von Hindenburg, Vilmos császár és Erich Ludendorff az OHL több más tagjával útban az Avesnes-sur-Helpe-ben lévő főhadiszállásra A Michael hadművelet 1918. március 21-én kora reggel indult meg. A viszonylag rövid, mindössze öt órán át tartó tüzérségi előkészítés után a német rohamcsapatok (Sturmtruppen) a Hermann Geyer tábornok által kidolgozott beszivárgási taktika segítségével mélyen be tudtak törni a brit frontvonalba. A sikerhez hozzájárult egy újfajta német fegyver, az MP18 jelzésű géppisztoly. Az OHL a következő napok során többször megváltoztatta a támadás súlypontját és irányát. Főként Ludendorff adta fel „az egyetlen, masszív előretörés stratégiáját és döntött a három ékkel való támadás mellett, melyek közül egyik sem volt elég erős az áttörés eléréséhez”, ami miatt a vezérkaron belül súlyos kritikákkal illették: „Csakúgy, mint 1914-ben a Párizs felé való vonuláskor, a német hadsereg az eseményekre ezúttal is a legcsekélyebb ellenállás irányába való támadással reagált ahelyett, hogy a cselekvését maga határozta volna meg.” Ehhez járultak még az elpusztított Somme-vidék logisztikai nehézségei. A támadásokat nem utolsósorban az akasztotta meg, hogy a gyengén ellátott német csapatok a brit raktárak fosztogatásába kezdtek. Az antant hadianyagban jelentkező számbeli fölényét a németek nem tudták a súlypont gyors áthelyezésével tartósan ellensúlyozni. A háborúk történetében új jelenség volt, hogy a német veszteségeket hosszabb frontszakaszokon is többnyire légitámadások okozták. Az antanthatalmak április 3-án az események kényszerítő hatására Ferdinand Focht nevezték ki közös főparancsnoknak. Habár a német csapatok egy 80 km széles frontvonalon volt, ahol 60 km-t is előre nyomultak (St. Quentintől Montdidier-n túlra), az offenzíva magas, és többé már nem pótolható veszteségeket okozott a támadóknak. Az offenzíva egyetlen stratégiai célját sem érte el, viszont egy új ív jött létre a frontvonalban, amitől az hosszabbá, így nehezebben tarthatóvá vált. Az ausztrál csapatok április 5-én Amiens-nél végrehajtott ellentámadása után a Michael hadműveletet leállították.

Ludendorff, akinek eközben a vezérkarban vezetői hibákat róttak fel, alternatív terv készítéséhez látott hozzá, aminek a neve „Georg” lett és Flandriában a Leie folyó mentén 30 km széles sávban hajtották volna végre azzal a céllal, hogy Yperntől nyugatra elérjék a tengert. Ennek a hadműveletnek az eredménye lett a negyedik yperni csata. A Michael miatt ezt a hadműveletet már csak kisebb léptékben lehetett kivitelezni és emiatt át is nevezték „Georgettéra”. Néhány kezdeti siker után – mint például a stratégiailag fontos Kammelberg elfoglalása volt április 25-én – a támadás kifulladt. Az offenzíva során került sor az első harckocsik közötti összecsapásra és ekkor veszítette életét Manfred von Richthofen német vadászpilóta. A kimerült és csalódott német hadseregben április közepétől egyre gyakrabban fordult elő, hogy egyes csapatok megtagadták a támadási parancsot. A megcsappant morált tapasztalva az OHL május 27-én egy új offenzívát indított Blücher-Yorck hadművelet néven. Az 1918-as aisne-i csata alkalmával a háború addigi legerősebb tüzérségi koncentrációját hozták létre közel ágyú bevetésével, melyek négy óra leforgása alatt kétmillió lövedéket lőttek el a hadművelet előkészítéséhez. Május 29-re a németek ismét elérték a Marne-t és június 3-án Villers-Cotterêts előtt álltak, ezzel Párizs már csak 90 km-re volt tőlük (légvonalban 62 km-re). A Párizs-löveg lövedékei érték a francia fővárost, a német sikerek hatására a brit kabinet pedig az expedíciós hadsereg evakuálásáról folytatott vitát, de a beérkező amerikai csapatok segítségével végül sikerült az antantnak a Marne-nál stabilizálni a frontot. A német hadvezetés a magas veszteségek, az ellentámadások és logisztikai problémák miatt június 5-6-án megszakította az offenzívát. A hadműveletek során került sor a belleau-erdei csatára, melyben az Egyesült Államok tengerészgyalogsága is részt vett.

Ludendorff már június 9-én elindított egy újabb offenzívát a Matz folyó mentén Gneisenau hadművelet névvel, melyet június 14-én egy amerikai-francia ellentámadás miatt szintén le kellett állítani. Röviddel ezután az osztrák-magyar csapatoknak az olasz fronton indított offenzívája is sikertelenül végződött, a második piavei csata június 15. és 22. között zajlott. A tényleges fordulatot a nyugati fronton a második marne-i csata jelentette. A július 15-én, minden még rendelkezésre álló csapattal megindított német támadás eleinte jól haladt, de július 18-án a franciák és az amerikaiak ellentámadást indítottak kisméretű és fordulékony harckocsik Renault FT tömeges bevetésével. A leharcolt, hiányosan ellátott – egyes történészek szerint a spanyolnátha első hullámát az antant erőinél jobban megszenvedő – német csapatokat sikerült meglepni, ami után azok visszavonultak a három nappal korábban átlépett Marne mögé. A 7. német hadsereg összeköttetései veszélyeztetve voltak, így csaknem az összes májusban és júniusban elfoglalt területet fel kellett adni. A korabeli hivatalos történetírás július 18-át a háború sorsfordító napjaként tartja számon. Az antant ezen a napon magához ragadta a kezdeményezést és egészen a háború végéig nem engedte már ki a kezéből.Alfred Stenger: Schicksalswende. Von Marne bis zur Vesle 1918. (Schlachten des Weltkrieges. In Einzeldarstellungen bearbeitet und herausgegeben im Auftrage des Reichsarchivs. Band 35), Gerhard Stalling Verlag, Oldenburg i.O./Berlin 1930, 220 ff., (idézet: 226. o).

A száznapos offenzíva bélyegkép|jobbra|300px|A végső antant offenzíva(1918. augusztus 30.–november 11.)