thumb|430px|A Földközi-tenger medre A messinai sókrízis az ősi Földközi-tenger medencéjének kiszáradásának tudományos neve, amire a miocén kor végén, mintegy 5-6 millió évvel ezelőtt került sor. A jelenség oka a mediterrán medence elzáródása az Atlanti-óceántól, ami abban az időszakban többször is megismétlődött.
Elnevezése Charles Mayer-Eymar (1826–1907) zürichi geológus a 19. század hatvanas éveiben üledékes rétegeket tanulmányozott a Földközi-tenger partvidékén. Jelentős gipsztartalmú lerakódásokat talált, amelyek keletkezésének a miocén korszak végét jelölte meg. 1867-ben ezt a korszakot a miocénen belül messinai kornak nevezte el a szicíliai Messina városáról, amelynek környékén a jelenséget felfedezte. Azóta sok földközi-tengeri országban hasonló, hatalmas, só- és gipsztartalmú evaporit, azaz kiszáradással keletkezett rétegeket fedeztek fel, és ezeket mind erre az időszakra datálták.Kenneth J. Hsu, The Mediterranean Was a Desert, Princeton University Press, Princeton, New Jersey 1983. A Voyage of the Glomar Challenger.
A felfedezés története thumb|jobbra|240px|A tenger fenekén formálódott gipszrögök. 1 mm-es gipszréteg kicsapódásához 1 m tengervíz elpárolgása szükséges thumb|jobbra|240px|Legalább két méter vastag gipszréteg (evaporit) a korszakból Dél-Spanyolország területén; felette agyagrétegek láthatók Már 1833-ban felfedezte Itáliában egy brit geológus, Charles Lyell, hogy egy földtörténeti korszakban jelentős váltás következett be a vidék állatvilágában: rengeteg faj eltűnt, és később mások, a mai faunával rokon fajok jelentek meg. Lyell ennek a választóvonalnak az alapján határozta meg a miocén és pliocén korok határát. (Ennek következtében a később felfedezett és leírt messinai sókrízis lett tulajdonképpen a miocén és a pliocén határa.)
A 19. század végén Dél-Franciaországban, a Rhône völgyében kútfúrás közben felfigyeltek arra a jelenségre, hogy fiatal, pliocén kori tengeri üledékek egészen mélyen lenyúltak az ősi kristályos kőzetekben kialakult hasadékba. Később ezt a jelenséget a Rhône egész völgyében kimutatták Lyon és a Camargue között. Francia és olasz paleontológusok már ekkor felvetették, hogy a Földközi-tenger időnként kiszáradhatott. Ez a gondolat a 20. század elején széles körben elterjedt, de meglehetősen spekulatív elméletnek számított. H. G. Wells, a sci-fi irodalom egyik megalapítója, aki fiatal korában többek között Vincent Illingtől tanult geológiát a londoni egyetemen, innen vette egyik korai novellájának (The Grisly Folk) az alapötletét.
1958-ban Brackett Hersey amerikai oceanológus szeizmikus mérések révén egy addig ismeretlen geológiai struktúrát mutatott ki 100–200 méterrel a Földközi-tenger medre alatt. Ez a felület, amelyet "M-Reflektor"-nak nevezett el, követte a jelenlegi tengerfenék profilját, kemény kőzetekből állt és világosan látszott, hogy egyidejűleg keletkezhetett az egész földközi-tengeri térségben. Emellett sóoszlopok jeleire is bukkantak, ezek a mélyből feltörekedve szinte átfúrták a felettük lévő üledékeket. Ezeket először a perm korszakban, mintegy 250 millió évvel ezelőtt, főleg a mai Német–Lengyel-síkságon található struktúrák rokonainak tartották, de néhány geológus már akkor feltételezte, hogy ezek is a Messina környékén fellelt evaporitrétegek kortársai lehetnek. Később só- és gipsztartalmú alakzatokat találtak Piemontban, Toszkánában, Calabriában, csakúgy mint Spanyolországban, Marokkóban, Izraelben, Algériában, Tunéziában, Törökországban, Cipruson és Görögországban.
1970-ben még egyértelműbb bizonyítékokra bukkantak a Glomar Challenger kutatóhajó geológusai mélytengeri fúrásaik során. A Földközi-tenger mélyéből evaporitok különböző fajtáit, valamint folyóvölgyi eredetű agyagmintákat is felszínre hoztak. Olyan üledékeket találtak, amelyek csak besűrűsödött sóstavakban keletkeznek, valamint sivatagi porviharok által kialakított formákra is bukkantak. Ezek a leletek a mélységben felváltva mutatkoztak szokásos tengeri üledékrétegekkel, ami váltakozó száraz és elárasztott időszakokra mutatott. A „messinai” tengeri üledékek egy részét a későbbi tektonikus mozgások felszínre hozták a tengerparton, mint a névadó Messina város közelében is.
A bizonyítékok másik csoportját a tengerbe ömlő nagy folyók völgye adta, mint azt már a Rhône esetében is láttuk. Az Asszuáni-gát építése előtti kutatások során Ivan Szergejevics Csumakov szovjet geológus a Nílus medre alatt, 1200 kilométerre a torkolattól, több száz méter mély, tengeri üledékekkel feltöltött ősi kanyon nyomaira bukkant.
Kairó közelében ennek a mélysége már elérte a 2400 métert a mai tengerszint alatt. A felszínre hozott mintákban megkövesedett repedéseket találtak, ami arra mutatott, hogy az üledéket annak idején a nap kiszárította; a mélységi területet közel 700 000 éven át váltakozva árasztotta el a víz.
A jelenség mai tudományos magyarázata thumb|A miocén-kori Nyugat-Mediterráneum lehetséges paleogeográfiai rekonstrukciója. Észak balra van a vázlaton. Vörös vonal = jelenlegi partvonal S = Sorbas-medence, Spanyolország R = Rif-korridor B = Betic korridor G = Gibraltári-szoros M = Földközi-tenger Mintegy 20 millió évvel ezelőtt, a miocén elején a Földközi-tenger őse, a Tethys-óceán, még egy széles tenger volt az Atlanti- és az Indiai-óceán között. Az afrikai kőzetlemez azonban fokozatosan Ázsia felé mozgott, és 15 millió évvel ezelőtt össze is ütközött Kis-Ázsiával, elzárva így a kapcsolatot az Indiai-óceánnal. Beszűkült az összeköttetés két sekélyebb tengerrészre az Atlanti-óceánnal is, ezek közül az egyik a mai Ibériai-félsziget, a másik a mai Marokkó területén át vezetett.
A földtörténeti események pontos alakulása egyelőre természetesen vitatott, de az alapvető kérdésekben tudományos egyetértés alakult ki. A kiindulópont az, hogy a Földközi-tenger vízmérlege a jelentős párolgás miatt ma is negatív, és a múltban is az volt, a párolgás okozta veszteséget a más tengerekből beáramló víz egyenlíti ki. Az összeköttetés lezáródását az Atlanti-óceánnal korábban a tengerszint csökkenésével magyarázták, 2003 óta inkább a tektonikai mozgások szerepe került az előtérbe.Svend Duggen, Kaj Hoernle, Paul van den Bogaard, Lars Rüpke, Jason Phipps Morgan: "Deep roots off the Messinian salinity crisis", Nature, Bd. 422, S. 602-606. S. Duggen, K. Hoernle, P. van den Bogaard, D. Garbe-Schönberg: "Post-collisional transition from subduction- to intraplate-type magmatism in the westernmost Mediterranean: Evidence for continental-edge delamination of subcontinental lithosphere", Journal of Petrology, 46, 6 p. 1155-1201.
Clauzon és társai szerint (1996)Georges Clauzon, Jean-Pierre Suc, Francois Gautier, André Berger, Marie-France Loutre: "Alternate interpretation of the Messinian salinity crisis: Controversy resolved?", Geology, Bd. 24, Nr. 4, S. 363 - 366. http://www.gsajournals.org/gsaonline/?request=get-abstract&issn=0091-7613&volume=24&page=363 a sókrízis, a tenger kiszáradása 5,75 millió évvel ezelőtt kezdődött, Wout Krijgsman és társai szerint(1999)W. Krijgsman, F.J. Hilgent, I. Raffi, F.J. Sierros, D.S. Wilson: "Chronology, causes and progression of the Messinian salinity crisis" Nature Bd. 400, S. 652–655. http://www.nature.com/nature/journal/v400/n6745/abs/400652a0_fs.html viszont már 5,96 millió évvel ezelőtt. Mindkét szerző két szakaszra osztja a sókrízist. Clauzon szerint az első szakaszban (5,75 – 5,60 millió év) csak mérsékelten csökkent a tenger szintje, és emiatt csupán a medence szélein alakultak ki evaporit-rétegek, és csak a második szakaszban történt meg a tenger teljes lefűződése a világóceánról (5,60–5,32 millió év), amikor a mély medencékben is lerakódott az evaporit, valamint bevágódtak a beömlő folyók mély kanyonjai. Wout Krijgsman szerint viszont már az első szakaszban (5,59–5,50 millió év) megtörtént a csaknem teljes kiszáradás, a másodikban pedig (5,50–5,33 Ma) evaporit-rétegek ciklikus kicsapódásaira került sor a medence elárasztásai és kiszáradásai révén. A lerakódások óriási mennyisége messze meghaladja a Földközi-tenger vízében egyszerre megtalálható só és egyéb anyagok mennyiségét, ezért a számítások szerint 8-10 alkalommal is sor kerülhetett a – legalábbis részleges – feltöltődésre és kiszáradásra.
A medence újabb és újabb elárasztásaira minden bizonnyal fokozatosan, a mai Dél-Spanyolország és Észak-Marokkó területén kialakult kisebb-nagyobb csatornák, átfolyások révén került sor.
Körülbelül 5,3 millió évvel ezelőtt, a pliocén kezdetén a messinai sóválság véget ért, a Gibraltári-szoros végleges megnyílásával a tenger elborította a medencét. Tulajdonképpen ettől számíthatjuk a mai Földközi-tenger történetét.
2009 decemberében nyilvánosságra hozott kutatási eredmények szerint a végső feltöltődés egy mintegy 200 kilométeres, viszonylag enyhe lejtésű csatornán át indult meg, majd a víz eróziója ezt kiszélesítette, így hozva létre a Gibraltári-szorost. A teljes medence feltöltődése eszerint igen gyors volt, mintegy 2 év alatt befejeződött, és leggyorsabb szakaszai során a vízszint napi emelkedése elérhette a 10 métert is."Ancient Mediterranean flood mystery solved" BBC News. Wednesday, 9 December 2009.A high-resolution stratigraphic framework for the latest Messinian events in the Mediterranean area. vol. 5, nos. 3–4, pp. 323–342, text-figures 1–9, 2008. https://web.archive.org/web/20120121052846/http://160.78.38.2/VM_file/PDF/Roveri_2008_Stratigraphy.pdf
Egyidejű vagy szakaszos, mélyvízi vagy sekély vízi lerakódás thumb|350px|Hipotézisek az evaporit-formációk kialakulására. a: Szakaszos lerakódás: Az evaporitok (rózsaszín) először a part menti és az Atlanti-óceánhoz közelebbi medencékben rakódtak le, ahogy a Földközi-tenger víztömegei (sötétkék) csökkentek. A világoskék a Földközi-tenger eredeti szintjét jelzi. b: Egyidejű lerakódás a part menti medencékben. A tengerszint csökken, de az egész medence összeköttetésben marad az Atlanti-óceánnal. A korlátozott vízutánpótlás csak a sekély medencékben teszi lehetővé az evaporitok lerakódását. c: Egyidejű lerakódás az egész medencében. Az összeköttetés elzáródása az Atlanti-óceánnal tektonikus mozgások nyomán (sötétszürke) evaporit-lerakódásokat okoz az egész medencében – de a medence nem ürül ki teljesen, a mélyebb medencékben víz alatt történik a lerakódás. Az ábrák mutatják a lerakódásokra vonatkozó versengő elméletek fő vonásait. Az elméletek első fő csoportja szerint (Krijgsman et al., 1999)Krijgsman, W., Hilgen, F. J., Raffi, I., Sierro, F. J., and Wilson, D. S., 1999. Chronology, causes and progression of the Messinian salinity crisis. Nature. 400, 652-655. a c ábra szerinti egyidejű lerakódással vette kezdetést a folyamat; a másik csoport szerint az a ábrának megfelelően zajlottak le a folyamatok, szakaszosan, először a part menti, majd a központi medencékben (Clauzon et al., 1996). Egy további elmélet szerint a kiszáradás egyidejű volt, de csak a sekélyebb medencékre terjedt ki (b ábra). Azonban a tenger mélyén is megtalálható vastag üledékrétegek ezt az elméletet azóta hatásosan megcáfolták. A viták végső eldöntéséhez a gipsz-lerakódások pontos kalibrálására van szükség. A magnetosztratigráfia szélesebb hibahatárok között teszi lehetővé a kormeghatározást, de nem alkalmas pontosabb adatok nyerésére. A ciklussztratigráfia révén azonban már lehetséges pontosabb adatokhoz jutni. A vizsgálatok szempontjából a legalkalmasabb a mai Spanyolország délkeleti részén fekvő Sorbas városa körüli medence rétegszerkezetének összehasonlítása a mélytengeri lerakódásokkal. A Sorbas-medence területe ugyanis a messinai sókrízis idején a Földközi-tenger sekélyebb vizű part menti része volt, csak a később kéregmozgások révén került a felszínre. Egy 2001-es nagyobb ciklussztratigráfiai vizsgálat azt mutatja, hogy mindkét területen egyidejűleg rakódtak le az első gipszrétegek az alapul szolgáló homokkőre.