A szőttes népi kifejezés. Hagyományosan a különböző alapanyagból készült fonalak szövőrámán, -széken szövéssel történő feldolgozását jelenti elsősorban háziipari szinten.bélyegkép|jobbra|Szőttes asztali futó és törülköző (kétoldalas minta)
Történet A szőttes története összefonódik a civilizáció történetével.
Ókor Az Ótestamentum már említi a szőtteseket a Királyok II. könyve 23. rész 7. versében „...és a melyekben az asszonyok kárpitokat szőttek az Aserának.” Eszerint időszámításunk előtti tizenötödik században már léteztek a szőttesek. Különböző régészeti leletek, ősi mondák alapján az ókorban a szövőkereteken készült kárpitokat már ismerték Egyiptomban, Mezopotámia, India, Kína területén is, valamint Peruban.
Szőtteseket készítettek mind a nomád népek, mind a letelepültek. Egyes közép-ázsiai települések nevét ma is őrzik a szövetek, kelmék: például a kasmír szövet a mai Pakisztán Kasmír-; a lenge, áttetsző muszlin a mai Irak Moszul (a hajdani Ninive)- és a damaszt a mai Szíria Damaszkusz nevű városáét.
Középkor A korai középkor legjelentősebb szőttesalkotásai a perzsa selyemszövetek hatására kialakított, medálokba foglalt állatalakos bizánci selyembrokátok voltak. Ezek arab közvetítéssel kerültek előbb Szicíliába, majd Észak-Olaszországba.
A szőttes középkori története kapcsolódik a céhes takácsmesterség kialakulásához is. Ebből a korból igen ismertek a szövött flamand kárpitok. A magyar király, a főnemesek, s a vagyonosabb polgárok a falikárpitokat Flandriából (ma Belgium), Oudenaarde-ból és Brüsszelből hozatták be hazánkba vagy Párizsból.Később Párizsban a Gobelins fivérek XIV. Lajos francia király (1638–1715) kívánságára alapítottak szövőműhelyt. Magyarországon Beatrix királyné kérésére Mátyás király korában selyemfonómester telepedett Budára.
1477 körül Galeotto Marzio itáliai humanista ugyanakkor egy történelmi jelenetekkel díszített kárpitról ír, ám e korból még jó néhány helyen találunk feljegyzést „tapezzaria”, vagy „tapeti” néven. A magyar nyelvben a kárpit kifejezés már a 14. század végén, a Besztercei szójegyzékben „carpoltos”, azaz kárpit - mint díszes szőttes, mely a falak nyílásait kész beborítani -, olvasható. A 15. században, azonban Bethlen István fejedelem saját végrendeletében rendkívül találóan „házöltözetnek” nevezi a rideg falakat beborító kárpitokat. (Középkori feljegyzésekből kiderül, hogy a szövőművesség hagyományai már léteztek a középkori Magyarországon, mely a kor haladó szellemű, művészetszerető nemességéről árulkodik.
A finom szedéssel változatosan díszített velencei selyembrokátok mellett a mintásan vágott mélyvörös vagy sárga-barna génuai és a török brusszai bársonyok adták az ünnepélyesen gazdag barokk kelmék zömét.
A barhentszövő és bakacsinkészítő takácsok a 15. század elejétől követhetők Magyarországon, mint királyi kiváltságokkal védett városi mesterek, akik a német eredetű szóval barhentnek és az olasz eredetű szóval bakacsinnak nevezett, pamuttal mintázott vásznakat szőtték. Díszes szőtteseik halotti lepelnek is szolgáltak; a bakacsin szó később egyes vidékeken más anyagú koporsó-terítők és gyászfüggönyök megnevezésére is használatos volt. A 15. században tiltották ugyan más takácsoknak a színes pamuttal való mintázást és a sávolysoros szövést, ennek ellenére maguk a barhentszövők hamarosan beolvadtak a többi takács közé és mintáik is leegyszerűsödve bekerültek a takácsmintakönyvekbe. A sávolyos takácsok főleg damasztot szőttek úri és polgári megrendelők számára. A hímes takácsok készítették a csíkokban piros, kék színnel mintázott vásznakat, a 18–19. századtól egyre inkább a parasztok számára. Némely vidéken közvetlenül ezektől a takácsoktól tanulták meg a parasztasszonyok a mintás szövést. Más tájakon, különösen a Dunántúlon, a parasztok is takácsszőtteseket használtak (dunántúli takácsszőttesek) egészen a gyári vásznak térhódításáig.
Újkor A szőttesek készítésére nagy hatással volt az ipari forradalom. A szövőszéket felváltotta a szövőgép, s így manapság igen változatos mintájú szövet, kelme, szőnyeg készülhet. A Ch. M. Jaquard által 1805-ben szerkesztett, róla elnevezett jaquard-gép (ejtsd:zsákárd) tömeggyártási szintűvé tette az addig egyedileg készített szőttesek, szövetek, kelmék készítését.
Napjainkban a hagyományos szőtteskészítést a világon mindenütt a hagyományőrzők, a népművészek és az iparművészek űzik.
A szőttes csoportosítása bélyegkép|jobbra|Kétoldalas ingből készült szövött mellény
Iparág szerint Parasztszőttesek a falusi–mezővárosi lakosság családi munkaszervezetben, illetve paraszti specialisták (asszonyok) által készített szőttesei. Kisipari szőttesek a ipartestületbe tömörült szövők munkái. A szövés technikája (a szálak vezetése) szerint megkülönböztethetők a barhentszövők, a sávolyos és hímes szövők munkái. Iparművészeti szőttesek. Textilipari szőttesek.
Felhasznált alapanyag szerint A szőttesek alapanyaguk szerint lehetnek: kender, len, pamut és gyapjú. A gyapjú állati, míg a kender, len és pamut növényi eredetű alapanyag. Vannak országok, ahol felhasználják a kecske (pl. Kirgizisztán), láma (pl. Peru) szőrét is szőttesek készítésére.
Készítés módja szerint Szorosabb értelemben e szőttesek szálainak különféle vezetése, illetve különféle minőségű-színű szálak váltogatása által létrejött mintázott változata. A megmunkálás gondossága, a szőttesek rangja-értéke, valamint a díszítés módozatai szerint a következő kategóriákat különböztethetjük meg:
1. Egyszerű, többnyire mindennapi használatra szánt vászonfélék, amelyek maguk is sokféle minőséget foglalhatnak magukba a fonal minősége, a szövés módja stb. szerint.
2. Különleges gonddal előmunkált fonálból különleges gonddal szőtt vásznak, amelyek minden dísz nélkül is ünnepélyes szerepre vannak hivatva. Idetartozik a bodorvászon vagy bíbor a Sárközben, a kalotaszegi „sárga” (kevéssé fehérített), illetve fehérített, tiszta kender fodorvászon, amely részben különlegesen sodrott, „siritett” fonal, részben a kalláshoz hasonlítható sulykolás révén fodrozódó felületet kap; a palócföldi kallottvászon, amit kézművesekkel viaszosan mángoroltatnak stb.
3. A szőttesek, amelyeket a maguk színében hagyva és maguk anyagában különleges módon vezetett fonalakkal mintáznak. Idetartozik a „bordás” szövésű vászon, amelyikbe szabályos térközökkel egy vagy két vastagabb fonalat vernek be, a bogos kötéssel készített vásznak és gyapjúszőttesek; a különböző technikai eljárásokkal nyert áttörések és a vászon felületének sejtekhez hasonló „darázslépes” (Ormánság) összehúzása: végül az anyag maga színében és anyagában készített szálbehúzások (a hazai bunyevácok ún. csancsána technikával szőtt vásznai).
4. A nagyközönség az előbbi kategóriákat általában nem tartja számon a szőttesek közt, hanem egyedül azt a csoportot, amelyikben különböző színű fonalak váltakoznak vagy úgy, hogy az alapba más színű fonallal csíkokat vernek be (pl. kalotaszegi szőttesek, széki szőttesek, illetve szerte az országban egyszerű csíkokkal készített szakajtóruhák) vagy úgy, hogy a láncfonalak csoportjainak fölemelésével a bevert színes fonallal „szedettes” hímet alakítanak ki.
5. A különböző színű fonalakkal való mintás szövésnek egyik különleges változata a kilim technika, amelynél csévékre tekert különböző színű fonalakat a minta megszabta eltérő foltok határánál visszafordítják. Így a beverő fonalak nem futnak végig az anyag teljes szélességében és a különböző színű foltok közt, a minta szakasza szerint, kisebb hézagok keletkeznek. A magyarság körében elsősorban gyapjúszőttesek készülnek így, pl. a székely festékesek (szőnyeg), de ismert a keleti népcsoportoknál vásznakon is.
A 4. csoportba sorolt színesen mintázott szőtteseket részben takácsmesterek, részben parasztasszonyok készítették. A takácsmesterség középkorig nyúló történetéből kiemeljük a 15. században jórészt külföldről beköltözött barchent-, illetve bakacsin-szövők szerepét, akiknek madaras–állatalakos mintái leegyszerűsödve későbbi szőtteseken is föltűnnek. A 18–19. században elkülönülnek a sávolyos takácsok (közéjük olvadtak be az egykori barchent szövők), akik főként úri-polgári vevőkör számára túlnyomóan damasztokat szőttek és a hímes takácsok, akiknek a műhelyei különösen a Dunántúlon már a falvakban is megtalálhatók voltak, és elsősorban a parasztok számára gyártottak szedettes hímű díszesebb és egyszerűen csíkozott köznapi darabokat (takácsszőttesek, dunántúli takácsszőttesek). A takácsok szőtte csíkok (pl. szakajtóruhákon) ripsz technikával készültek, ez különbözteti meg őket a paraszti munkáktól. Sokfelé megvan annak az emléke, hogy a parasztasszonyok a takácsoktól tanulták meg a mintás szövést; pl. Malonyay Dezső leírja, hogy a sárközi asszonyok mellé odaültek a kenyerüket vesztett takácsok és tanítgatták őket. Itt-ott azonban takácsmesterek még a két világháború közt is dolgoztak, sőt kivételesen napjainkig is működnek. Az ország keleti részein és kivált Erdélyben azonban a takácsmunkák kevéssé terjedtek el a falusi lakosság körében és sokfelé a szedettes hím sem jelent meg, illetve csak napjainkban tűnik föl, mint pl. Kalotaszegen, Széken.
A mai magyarországi tájegységek szőttesei Bodrogközi szőttesek Anyaga pamuttal kevert kender-, még gyakrabban tiszta pamutvászon. A motívumkincsben a régi geometrikus minták, csillagok váltakoznak újabb divatú növényi elemekkel, laza, elnagyolt kivitelben. A mintákat „sukkos tűvel”: lapos, hegyes, arasznyi hosszú vastűvel szövés közben húzták a vászonalapba. Ez a mintázás így tulajdonképpen a szövés és a varrás közti átmeneti technika, melynél az alapanyag szövése közben történik a mintázás, de már nem kizárólag a szövés eszközeivel és eljárásaival. A szövés közben vagy a szövőszéken kifeszített anyagba történő szálbehúzás egyes szomszéd népeknél és magyarországi nemzetiségeknél, pl. bunyevácoknál is ismert, a magyaroknál ritkábban fordult elő. A régi sárközi ingujjakon pl. a már megszőtt kész vászonba a szövőszéken húzták be gyapjúszállal a mintát. Az erdélyi Mezőségen gyapjútakarókba, abroszokba húztak be színes gyapjúszálat. – A bodrogközi szőttesek nagy többsége meghatározott alkalomra készített kendő. Más vidékeken csak egy-két alkalomra készítenek különleges kendőfélét, a Bodrogközben azonban az életnek szinte minden nevezetes ünnepi fordulópontjára szőttek sajátos kendőváltozatokat. Készültek komakendők, vőfélykendők, a lakodalomban kalácsot osztogató lányoknak való „kotrikendők”, esküvőn és temetésen a papnak, kántornak adott emlékkendők. Volt, amelyet rúdra szerelve a templom tornyán dugtak ki, hogy egy-egy halálesetet jelentsen, és olyan kendő, amelyet az aratókoszorúra kötöttek. A kendőkön kívül készültek cifra gyúrókötények az egyszerűbbek mellett; szőttes csíkok vagy csíkok sora díszíthette a párnavégeket, abroszokat. A bodrogközi szőttesek a parasztszőtteseken belül stílus szerint a legújabb csoportot képviselik; e században készültek.Irod. Ébner Sándor: Bodrogközi szőttesek (Bp., 1924) Kántor Mihály: Bodrogközi len- és kendermunkák, szőttesek (Sárospatak, 1961)
Baranyai szőttesek