Amennyiben a magyar századfordulót (1896–1914) egységes kultúr- és építészettörténeti korszaknak tekintjük (tekinthetjük), a magyar huszadik század – mint kultúrtörténeti korszak – az első világháború után született. A nagy háborút követő és a második világháború végéig tartó évtizedek sajátos helyet foglalnak el a magyarországi építészet történetében. A korszak tematikában, szerkezetben, stílusban és szakmai ideológiában is felettébb változatos építészeti képének részletes feldolgozása és értékelése napjainkban tulajdonképpen még csak kezdeténél tart. A korszak végét – kezdetéhez hasonlóan – egy újabb vesztett háborút követő társadalmi-politikai átrendeződés képezi.
A téma építészeti jellegzetességei
A korszak építészetétől az utókor építészettörténete az újítás érdemét megtagadta, s mindazt, ami haladó benne, még a világháború előtti századfordulós törekvéseknek ítélte. A szigorúan funkcionalizmushoz és szerkezetesztétikához – ugyanakkor csak igen mérsékelten környezeti harmonizáláshoz – szoktatott utókor a konzervatív megnyilvánulást az uralkodó osztály által az építészekre kényszerített utánérzésnek tartotta/tartja, s nem is vizsgálja azokat az objektív körülményeket, amelyek valójában megszülték … és igazolják.
Társadalmi, művészeti helyzetkép
A korszak építészete és a jellemző időszakok
A háború utáni évtizedek – az első időszak – valójában az építészeti szemléletváltozás évei voltak. A szemlélet átalakulását a társadalmi változtatásokat sürgető elmaradottság, a gazdasági körülmények és a műszaki fejlődés befolyásolták. A régi és az új oldalán egyaránt álltak megbízók és építészek, mecénások és művészek. Az előbbieket, a megbízókat az új felé a gazdasági meggondolás irányította, a régihez a konvenciók kötötték. Az építészek közül a fiatalabbak a hazai eredményekre és a külföldi változásokra egyaránt figyelve keresték a továbblépés lehetőségét. Voltak romantikus hangvételű építészek is, akikre a tájba illeszkedésre törekvő német Heimatstil polgári eszménye hatott.
A második időszakban – 1930-1940 körül – az építészet hazai fejlődésében változás következett be. Ezt több lényeges körülmény okozta. A két legfontosabb közöttük bizonyára a megváltozott gazdasági helyzet és az új építészet külföldi előretörésének egyre fokozódó hatása. Az 1929-ben kitört nagy gazdasági világválság után a kijózanodott építtető racionálisabb építészeti igényeket fogalmazott meg. S ezek éppenséggel találkoztak azokkal a lehetőségekkel, melyeket a Bauhausban nevelkedett, illetve annak eredményeire figyelő fiatal magyar építésznemzedék kínált.
Ugyanebben az időpontban az építőtechnika is jelentőset lépett előre. A korábban még csak egyes épületszerkezetekre korlátozódó vasbeton építés most általánosan elterjedt, növekedett az építésgépesítés, korszerűsödött és kibővült a szak- és szerelőipar. A hazai ipar a külföld segítsége nélkül is képessé vált bonyolultabb alkotások megvalósítására.
Ez az időszak a modern építészeti kísérletek, alkotások fokozatos társadalmi elfogadásának időszaka is.
Fő építészeti feladatok
Lakásépítés
Az első világháborúban hadi cselekmények következtében még nem pusztultak el hazánkban lakások. Az elcsatolt területekről átvándorolt, közel egymillió lakos hajlékkeresése és a lakásépítés korábbi mulasztásai miatt azonban az 1920-as években mégis nyomasztó lett a lakásínség, mely főleg a fővárosban éreztette hatását.
Az 1914 előtti időben a fővárosban évenként átlag 500 lakás épült, s ez a szám 1917-ben 29-re csökkent. A lakásépítő tevékenység csak hat évvel a háború után fokozódott, s csak a gazdasági konszolidáció, illetve a pénzstabilizációt követően, 1927-ben lendült fel annyira, hogy meghaladta a háború előtti mennyiséget (677 lakás), hogy azután 1928-ban 1039 átadott lakással korábban nem tapasztalt számot érjen el. Amint azonban a háborút követő gazdasági nehézségek megszűntek, a fellendülést az 1929. évi világválság ismét megakasztotta.
„…A lakásépítést a kormány és a főváros egyaránt szorgalmazta. A munkásság lakásínségének enyhítése már a kommün utáni években, egy újabb forradalomtól való félelem miatt is parancsoló volt az uralkodó osztály számára. Ezért tették lehetővé az 1921. évi XXXVI. törvénycikkel állami kislakások építését a vagyonváltságból eredő bevételekből, inflációs pénzben 300 millió korona erejéig. Az ugyancsak 1921. évi LI. törvénycikkben, mely e »lakásépítés előmozdításáról« rendelkezett, a városok által építendő kislakásokhoz állami hozzájárulást is biztosítottak, feltéve, hogy a telket a város díjtalanul adja, és az Országos Lakásépítési Miniszteri Biztosság a terveket jóváhagyja. Ez a törvény tehát pénzügyi kedvezmények biztosítása mellett első ízben teremtette meg annak a lehetőségét, hogy az állam a kislakásépítésekbe építészeti szempontból is befolyásolhassa.” (M. M. 1919-1945)
A 20. század első évtizedei lakásépítésének társadalmi-gazdasági bázisát biztosító jogi, pénzügyi intézkedések tekintetében méltán büszkeséggel hasonlíthatók a korszak más európai államainak lakásépítési törekvéseihez, s ezek alapozták meg a magyar városok, főleg a főváros egyes területeinek kialakuló arculatát.
A lakásépítést kívánta könnyíteni a Fővárosi Közmunkák Tanácsának 1921. évi, 1093. számú szabályzata is, mely az 1914 óta érvényes Építésügyi Szabályzathoz képest 4 évi időtartamra – amit azután többször meghosszabbítottak – könnyítéseket engedett meg. Nyilvánvalóan ezeket a könnyítéseket vették igénybe, amikor a honvédség ideiglenes hadikórházait szükséglakásokká alakították át, és így 2 ezer ember elhelyezését biztosították a Mária Valéria-, az Éhmann-, az Auguszta-, a Gubacsi úti, a Lenke úti és az újpesti telepeken. További 500 szükséglakás építéséhez használták fel a könnyítési szabályzatot a pestlőrinci lőszergyári telep átépítésénél. (E szükséglakótelepek nemsokára a véglegesítésüket lehetetlenné tevő, primitív megoldásuk miatt váltak hírhedtté).
A lakásépítést kívánták előmozdítani a különféle adókedvezmények is, melyek közül az 1923. évi XXXIV. törvénycikk különösen hatékony volt. Ugyanakkor a magántőke lakásépítési érdekeltségének erősítése céljából 1922-ben hozzájárultak a lakbérek mérsékelt emeléséhez, 1924-ben pedig fokozatos felszabadításukat vezették be. Ugyanebben az évben a XII. törvénycikk szabályozta a társasháztulajdont, ami ennek az épületműfajnak fellendítéséhez vezetett. A külterületi közműfejlesztés költségeinek leszorítása érdekében – körülbelül 1924-től – a főváros a kislakás-építkezés területeit mindinkább a városközponthoz közelebb igyekezett kijelölni. Így épült több, városszerkezetbe nem illő, silány, eklektikus megjelenésű építmény, amely a mai napig fennáll. 1929-ig a főváros területén összesen új lakást építettek.
Megoszlásuk: egyszobás, 741 kétszobás, 163 háromszobás és 43 négyszobás volt közöttük. Mégis, ezek a lakások beépítés és alaprajzi megoldás tekintetében egyaránt fejlődést jelentettek a háború előtti átlaghoz képest. A zárt udvaros telekbeépítés, mely az első háború előtt a főváros belterületein általános volt, korszerűsödni kezdett azzal, hogy az udvar felőli oldalra lehetőleg csak mellékhelyiséget nyitottak. A telek teljes körbeépítése helyett a telektömb keretes beépítése azonban csak lassan terjedt el, a külföldi példákkal ellentétben (Ausztriában, Svédországban). Említésre méltó, hogy az állam, illetve a főváros a kislakásos bérházak esetében is előnyben részesítette – a függőfolyosós alaprajzi megoldásokkal szemben – a lépcsőházas alaprajzi elrendezést.
A külföldi kislakásépítésekkel összehasonlítva a budapesti lakásokban a szobák száma átlagosan kisebb, alapterületük viszont nagyobb. Ez egy alacsonyabb szintű, kevésbé funkcionális lakáskultúra jellemzője: a szoba-konyhás lakás a tömegszükséglet fő típusa. A hálófülkék és a modern étkezőkonyha még nem terjedt el.
„…Korabeli jelentés szerint (Középítkezések Budapesten, 1920-1930) »az emeletes házakban az egyszobás lakásokban 20-24 m2 padlóterületű szobák vannak, amelyekhez 8-12 m2 konyha, ezenkívül előtér, éléskamra és klozet, 6-8 m2 padlás és ugyanolyan nagy pince járul«. Az egyszobás lakáshoz, vagyis a fő típushoz csak ritkán épült fürdőszoba, a kétszobásokhoz is csak elvétve. A háromszobás lakásoknál viszont általános. A házakban közös fürdőket építenek. Egyelőre az is vívmány, hogy minden lakásban (a konyhában) volt vízvezeték, a világításhoz villamos csatlakozás és a főzéshez gázberendezés. A függőfolyosós rendszerű lakóépületeknél – mert a kis lakásépítésnél ez az alaprajzi rendszer korszerű beépítési mód mellett is gyakori – a lakás alaprajza igen egyszerű volt… Meg kell jegyezni, hogy sok ház, illetve telep ún. népjóléti berendezésekkel volt felszerelve, így üzletekkel, egészségügyi intézményekkel, fiókkönyvtárakkal…” (M. M.1919-1945).
A fővárosi kislakásos bérházak közül kiemelkedik a Bécsi úti (1927), a Budaörsi úti lakótelep (1925), a Simor utcai tisztviselőtelep (1926), a megjelenésében puritánabb Hengermalom utcai bérháztömb (1927) stb.
A főváros belterületén, a fellendülő magánépítési tevékenység során – főleg az 1920-as évek végén – reprezentatívabb megjelenésű bérházak is épültek. Ezek városképi megjelenés tekintetében nem maradnak el a századvég és századforduló hasonló nagyságrendű építkezéseitől, többnyire díszítéseik mértékének tekintetében sem. Málnai Béla ún. MÁK székháza a Kossuth Lajos téren (1927) ennek jellemző példája.
Az eklektikus homlokzatképzés – éppen a városképi jelentőségű, zárt beépítésben álló nagy bérházaknál – messze belenyúlik az 1930-as évek építészeti gyakorlatába, sőt – rövid megszakításokkal – az 1950-es évek díszített homlokzatainak idejéig.
Az eklektikus, elsősorban a neoreneszánsz és a neobarokk homlokzatképzés gyakori, s ugyanakkor hangsúlyosabb is a nagypolgári családi házak építésénél, melyeket főként a budai hegyekben emeltek ez idő tájt, a fővárost környező erdős vagy cserjés zöldövezet felé terjesztve a beépítést.
Szemben a bérházakkal, ahol a lakásalaprajz a beépítési módok korszerűsítésének következményeként a függőfolyosó és az udvari lakás elkerülésével jelentőset fejlődött, a nagypolgári családi ház, a villa alaprajza a rendelkezésre álló anyagi eszközök ellenére is még többnyire korszerűtlen maradt. Gyakoriak a másodlagos szobák, és a reprezentáció felülkerekedik a funkcionális igényeken. A villa funkcionális elrendezése talán az összes épületműfaj közül a legkorszerűtlenebb. Ez a sajátos ellentmondás nem utolsósorban tudatlanságból fakadt, s abból, hogy az építtetők megelégedtek a reprezentatív külső megjelenéssel. A korszerű lakás szükségességének hirdetése azonban már az új építészet művelőire hárult.
Vidéki városainkban a lakásépítés helyzete a fővárosétól eltérő volt. A lakásépítés előmozdítására hozott kormányintézkedések közül főként az adókedvezménnyel éltek, és a lazább beépítés lehetőségeihez igazodva a zárt sorú, földszintes telektömbkeret-beépítést kedvelték, mely a családi ház nagyságrendű épületek mögött kertet biztosít. A települések központjától távolabb és részlegesen közművesített, alacsonyabb laksűrűségű területeken a kertes családi ház volt divatos. Mindezeknek az épületeknek a formai megjelenése változatosabb, mint akár korábban, akár későbben. Jellemző példák a győri Nádorváros egyes lakóházai, Pécsett a Mecsek-lejtő beépítésének kezdete, a régi Kertváros, a soproni Alsólövérek építésének befejezése. Hasonló a helyzet egyes fővárosi külső kerületekben (Zugló) és a peremvárosokban (például Rákospalota, Pesterzsébet).
Középületek