A heidelbergi ember (Homo heidelbergensis) maradványai a Günz–Mindel-interglaciális és a Mindel–Riss-interglaciális (felmelegedési) korszakokból származnak, koruk 200– között változik. Ide sorolják például Mauer, Steinheim an der Murr, Reilingen (Németország), Atapuerca (Spanyolország), Arago barlang (Franciaország), Boxgrove, Swanscombe (Anglia), „Samu” – Vértesszőlős (Magyarország), Apidima, Petralona (Görögország) leleteit. bélyegkép|265px|Homo erectus (seu sapiens) palaeohungaricus, azaz Sámuel Sok antropológus nem ismeri el önálló taxonnak, hanem a Homo erectus európai változatának tekinti. A heidelbergi emberrel egyidőben a tisztán Homo erectusnak tartott előemberek maradványai is megtalálhatóak ugyanebből a korszakból (ilyen lelőhely például a spanyolországi Atapuerca és a németországi Bilzingsleben).
Felfedezés Az első fosszíliát, a Mauer 1 állkapocscsontot, 1907-ben egy munkás fedezte fel a németországi Mauer településen, Heidelbergtől délkeletre. A leletet a következő évben Otto Schoetensack német antropológus írta le, aki a *Homo heidelbergensis* típuspéldányának nyilvánította. Az állkapocscsontot főként archaikus vonásai – különösen hatalmas mérete – miatt sorolta új fajba, és akkoriban ez volt a legrégebbi emberi állkapocs az európai fosszíliák között, körülbelül 640 ezer éves. Az állkapocs jól megőrzött, hiányzik azonban a bal előzápfogak, a bal első zápfog egy része, a bal koronanyúlvány csúcsa (az állkapocs ízületi része), valamint a középső szakasz néhány darabja, mivel a leletet két darabban találták és össze kellett ragasztani. Az enyhe kopásnyomok alapján a lelet valószínűleg egy fiatal felnőtté volt.
1921-ben a Kabwe 1 koponyát fedezte fel Tom Zwiglaar svájci bányász Kabwéban, Zambiában (akkori nevén Broken Hill, Észak-Rhodézia), és Arthur Smith Woodward angol paleontológus egy új fajhoz, a "H. rhodesiensis"-hez sorolta. Ezek a középső pleisztocénből származó Homo fajok közé tartoznak, amelyekből számosat írtak le a 20. század első felében.
Az 1950-es években Ernst Mayr belépett az antropológia területére, és a Homo fajok "zavarba ejtő sokfélesége" láttán három fajra egyszerűsítette az osztályozást: "H. transvaalensis" (az australopithecusok), H. erectus (beleértve a Mauer állkapcsot, valamint számos afrikai és ázsiai fosszíliát) és Homo sapiens (amely magában foglalta a modern embereket és a neandervölgyieket, mint H. erectus utódait). Mayr szerint ezek egy sorozatos vonalba illeszkedtek, ahol minden faj a következővé fejlődött (kronoszfajok). Bár később Mayr különválasztotta az australopithecusokat, a Homo fajok sokféleségéről alkotott konzervatív nézete a következő évtizedekben széles körben elfogadottá vált.
1976-ban a spanyolországi Sierra de Atapuerca régióban található Sima de los Huesos (SH) lelőhelyen Emiliano Aguirre, José María Basabe és Trinidad Torres spanyol paleontológusok kezdték meg az archaikus emberi maradványok feltárását. Az ásatásokat az indokolta, hogy amatőr barlangkutatók a 20. század elejétől kezdve több barlangi medve (Ursus deningeri) maradványát találták meg, amelyek néhány emberi csontot is megsemmisítettek.
1990-re mintegy 600 emberi maradványt jelentettek, és 2004-re a számuk körülbelül 4000-re nőtt. Ezek legalább 28 egyént képviselnek, amelyek közül valószínűleg csak egy gyermek, a többi tizenéves vagy fiatal felnőtt. A fosszíliaegyüttes kivételesen teljes, mivel a testeket gyorsan temették el, és minden testi elem megtalálható.
1997-ben Juan Luis Arsuaga spanyol paleoantropológus ezeket a H. heidelbergensis-hez sorolta, de 2014-ben visszavonta ezt az állítást, mivel a Mauer állkapcsában jelen lévő neandervölgyiekhez köthető jellemzők hiányoznak az SH populációban.
Osztályozás A paleantropológiában a középső pleisztocént gyakran nevezik "kavarnak a közepén", mivel az ebben az időszakban talált archaikus emberi maradványok fajszintű osztályozása erősen vitatott. Ebben az időszakban váltak szét a modern emberek (*Homo sapiens* vagy *H. s. sapiens*) és a neandervölgyiek (*H. neanderthalensis* vagy *H. s. neanderthalensis*) ősei. A hagyományos nézet szerint a *H. heidelbergensis*-t tekintik az utolsó közös ősüknek (LCA), ami azt jelentené, hogy a *H. heidelbergensis* egy kronoszfaj tagja. Az is vita tárgya, hogy a H. heidelbergensis nevet kiterjesszék-e a középső pleisztocén minden archaikus emberére az Óvilágban, vagy korlátozzák csak az európai populációkra. Az utóbbi esetben az afrikai középső pleisztocén maradványokat "H. rhodesiensis"-ként különítenék el. Egyes nézetek szerint a "H. rhodesiensis" lehet a modern emberek közvetlen őse, vagy egy köztes faj, mint például a H. helmei, amelyből a modern ember fejlődött ki.
A középső pleisztocén európai maradványok közül néhány egyértelműen a neandervölgyiek vonalához köthető (például SH, Pontnewydd, Steinheim és Swanscombe), míg mások kevés neandervölgyi jellemzőt mutatnak (például a francia Tautavel, az olasz Ceprano, a magyar Vértesszőlős, a német Bilzingsleben, a szerb Mala Balanica és a portugál Aroeira). Ez alapján egyes kutatók több vonalat vagy fajt feltételeznek ebben az időszakban és régióban. Jean-Jacques Hublin francia paleantropológus azonban úgy véli, hogy ez alaptalan túlzás, és ezek egyszerűen egy változatos, de egymással összekapcsolódó faj populációi lehettek. 2015-ben Marie Antoinette de Lumley azt javasolta, hogy az egyszerűbb, kevésbé neandervölgyi jellegű maradványokat külön fajként vagy a *H. erectus* alfajaként különítsék el (például az Arago-leleteket "H. e. tautavelensis"-ként).
2021-ben Mirjana Roksandic kanadai antropológus és kollégái a *H. heidelbergensis* és a "H. rhodesiensis" teljes megszüntetését javasolták. A "H. rhodesiensis" név elhagyását azzal indokolták, hogy az Cecil Rhodes nevét viseli, aki az afrikai fekete lakosság elnyomásában játszott szerepet. Az európai *H. heidelbergensis*-t a *H. neanderthalensis*-hez sorolták, míg a "H. rhodesiensis" helyett egy új fajt vezettek be, a "H. bodoensis"-t. Ez magában foglalná az összes afrikai maradványt, valamint néhány közel-keleti és balkáni példányt (például Ceprano, Mala Balanica, HaZore'a és Nadaouiyeh Aïn Askar), amelyek nem mutatnak neandervölgyi vonásokat. A "H. bodoensis" a modern emberek közvetlen őse lenne, de nem tartalmazná a modern emberek és a neandervölgyiek közös ősét. A kutatók szerint a középső pleisztocén változatosságát az okozhatta, hogy a "H. bodoensis" időszakosan bevándorolt Európába, majd keveredett a helyi populációkkal.
Ezeket az ajánlásokat azonban több szakértő, köztük Chris Stringer, elutasította, mivel a javaslatok nem kínáltak egyértelmű megoldást a taxonómiai problémákra, és megsértették a névhasználati szabályokat.
Evolúció A Homo heidelbergensis az afrikai Homo erectus (más besorolás szerint Homo ergaster) leszármazottja lehetett, amely körülbelül 2 millió évvel ezelőtt kezdte meg korai kivándorlását Afrikából. Az Európába és Afrikában maradt populációk H. heidelbergensis-szé fejlődtek, vagy külön fajként jelentek meg Európában (H. heidelbergensis) és Afrikában ("H. rhodesiensis"). Az Ázsiába kivándorolt csoportok viszont H. erectus s. s.-sé fejlődtek. A korai pleisztocén vége felé a fosszíliák hiányosságai megnehezítik az ősfaj pontos meghatározását.
Egy 2016-os kutatás szerint az etiópiai Melka Kunture Formációból származó, 875 ezer éves koponyamaradványok átmeneti formát képviselhetnek a H. ergaster és a H. heidelbergensis között, megerősítve, hogy a H. heidelbergensis Afrikából származhatott.
Genetikai elemzések szerint a modern emberek és a neandervölgyiek közös őse kettévált egy modern emberi ágra és egy Neandervölgyi-Denyiszovai ágra, amely később tovább oszlott Neandervölgyiekre és Denyiszovaiakra. A 430 ezer éves Sima de los Huesos (SH) emberek közeli rokonságot mutatnak a neandervölgyiekkel, ami arra utal, hogy a modern ember és a neandervölgyiek közös őse jóval korábban élt, mint az európai H. heidelbergensis-nek tulajdonított minták, például az Arago és Petralona leletek.
1997-ben José María Bermúdez de Castro és társai a spanyol Gran Dolinában felfedezett, körülbelül egymillió éves Homo antecessor-t a modern ember és a neandervölgyiek közös ősének javasolták, míg a H. heidelbergensis-t csak európai fajként, kizárólag a neandervölgyiek ősének tekintették. Később visszavonták ezt az elméletet. 2020-ban egy H. antecessor fogból nyert ősi fehérjék elemzése arra utalt, hogy ez a faj inkább a közös ős testvércsoportjához tartozott, nem pedig maga a közös ős volt.
A H. heidelbergensis elterjedése az északi szélesség 45°-án túl korlátozott volt az alsó paleolitikumban, rövid ideig tartó északi kirajzásokra van bizonyíték egy millió évvel ezelőttől kezdve. Körülbelül 700 ezer évvel ezelőtt azonban tartósabb populációk jelentek meg, valószínűleg a kézi balták technológiájának elterjedésével és a hideg éghajlathoz való viselkedési alkalmazkodással összefüggésben. Az ilyen jellegű települések 500 ezer évvel ezelőttől váltak gyakoribbá.
2023-ban egy több mint 3000 modern ember genomját vizsgáló elemzés kimutatta, hogy a Homo sapiens ősi populációja 800–900 ezer évvel ezelőtt kevesebb mint 1300 egyedre csökkent. Giorgio Manzi antropológus szerint ez a genetikai szűkület kiválthatta a H. heidelbergensis evolúcióját.
Megjelenése
A Homo heidelbergensis koponyája modernebb vonásokat mutat, mint a korábbi Homo erectus/ergaster. Az orrnyílás függőleges elhelyezkedésű, a homlok- és falcsont szélesebb és kerekebb, ami az agykoponya térfogatának növekedését tükrözi. Az átlagos agytérfogat , nagyobb a H. erectus -es átlagánál, de kisebb a modern ember (férfiaknál ) és a neandervölgyiek (férfiaknál ) értékénél. Az állkapocs jellegzetességei közé tartozik a csökkent állcsúcs, több kis nyílás az őrlőfogak közelében, és a rágóizom számára kialakított mélyedés. Ezek a jellemzők az emberi evolúció átmeneti állapotát tükrözik, a korábbi archaikus és a későbbi, modernebb fajok között.
A faj testméreteinek alakulását nehéz pontosan meghatározni, mivel kevés végtagcsont és koponyán kívüli (posztkraniális) maradvány áll rendelkezésre. Az SH (Sima de los Huesos) embereknél a hosszú csontok alapján a férfiak átlagos testmagassága körülbelül (5 láb 7 hüvelyk), a nőké pedig (5 láb 2 hüvelyk) volt, a maximum értékek pedig (5 láb 10 hüvelyk) és (5 láb 3 hüvelyk). Egy Jinniushan-ból származó női részleges csontváz testmagasságát viszont körülbelül -re (5 láb 5 hüvelyk) becsülik, ami jelentősen magasabb, mint az SH nőké. Egy Kabwe-ből származó sípcsont becsült testmagassága (5 láb 11 hüvelyk), ami a középső pleisztocén legmagasabb példányai közé tartozik. Elképzelhető azonban, hogy ez az egyén szokatlanul nagy termetű volt, vagy aránytalanul hosszú sípcsonttal rendelkezett a combcsonthoz viszonyítva.
Ha ezek a példányok valóban képviselik saját kontinensük populációját, akkor feltételezhető, hogy közepesnél magasabb és magas testalkatú emberek voltak jellemzőek a középső pleisztocén Óvilágában. Ebben az esetben a legtöbb archaikus emberfaj populációja átlagosan 165– (5 láb 5 hüvelyk – 5 láb 7 hüvelyk) testmagasságot ért volna el. Ezzel szemben a korai modern emberek feltűnően magasabbak voltak: a Skhul és Qafzeh maradványai alapján a férfiak átlagosan -es (6 láb 1 hüvelyk), a nők pedig -es (5 láb 7 hüvelyk) testmagasságot mutatnak, ami összesítve -es (5 láb 10 hüvelyk) átlagot jelent. Ez valószínűleg a hosszú lábak energiahatékonyabbá tételére szolgált a hosszútávú mozgáshoz.
Egy különösen masszív combcsont felső része került elő a namíbiai Berg Aukas bányából, amely körülbelül 20 km-re található Grootfonteintől keletre. Eredetileg úgy becsülték, hogy a csont egy -os (205 font) férfitól származhatott, de később arra a következtetésre jutottak, hogy a szokatlan méret oka a rendkívül aktív életmód lehetett fiatal korban, ami a csont méretének növekedését eredményezte egyébként átlagos testalkat mellett. Ha ez igaz, akkor a Berg Aukas-i egyén valószínűleg hasonló arányokkal rendelkezett, mint Kabwe 1.