A fazekasság erdélyi megjelenéséről az első írásos adatok az 1332–1337-es pápai tizedjegyzékben jelentek meg.
Az erdélyi fazekasközpontok közül a Sóvidék fazekassággal foglalkozó falvai közül ekkor már a Kis- és Nagy-Küküllő mentéről több fazekassággal rendelkező település nevét is említették: pl. Sóvárad, Korond, Küsmöd, Székelyszentistván, Csókfalva neve is szerepelt a felsorolásban, tehát valószínű, hogy az első írásos említéseknél sokkal korábbi a sóvidéki fazekasság.
Erdély jelentősebb fazekasközpontjainak első írásos említéséről a következő adatok maradtak fenn: Segesvár (1376), Marosvásárhely (1552), Székelyudvarhely (1572), Csekefalva (1590), Székelykeresztúr (1590), Korond (1616), Makfalva (1653), Marosszentgyörgy (1667), Szárhegy (1670), Gyergyószentmiklós (1670), Szentdemeter (1699)-ben szerepelt először az írásos forrásokban.
1896–1900 között a fennmaradt adatok szerint Erdélyben 225 fazekas dolgozott, a legnagyobb fazekasközpont ekkor Kolozsvár volt, összesen 83 fazekassal, míg Székelyudvarhelyen 50, Marosvásárhelyen pedig 23 fazekad működött.
Erdély területén az elmúlt évszázadokban fellelhető fazekasközpontok jellemzője volt, hogy valamennyi önálló stílust képviselt. E sokféleségnek főleg történelmi, földrajzi és népességbeli okai voltak. Az e területen élő nemzetiségek sokféleségét; magyarok, szászok, románok ízlését egymástól jól megkülönböztethető stílusjegyek jellemezték.
Erdélyt különösen a Hódoltság korában érték különböző irányból jövő hatások, mint például az Alvincre telepített habánok esetében, de a nyugatról jövő különböző import is fokozta művészetük sokféleségét. A kereskedők a felvidéki habán fazekastelepek bokályait a 18. századtól szállították az erdélyi piacokra, ezek forma és mintakincsét a 19. század második felétől fokozatosan vették át a tordai és zilahi fazekasok.
Az erdélyi kerámiában a főszerepet a díszedények képezték, de az egyszerűbb használati edényeket is gazdagon díszítették. E fazekasmunkák közt kedvelt forma volt a bokály.
Erdély legjelentősebb fazekasközpontjai főleg Kalotaszegen, Székelyföldön és a Brassó megyei csángók falvaiban működtek, de a kalotaszegi falvaknak a környék: Torda és Jára fazekasain kívül Szilágy megye falvai is szállítottak edényeket.
Az itt készült edények alapszíne legtöbbször fehér volt, de készültek kék, vörös és fekete alapszínű edények is, melyek díszítménye kék, violaszín, zöld, vagy barna és kék kombinációja volt.
A dúsan díszített bokályok és tálak formáit többnyire vertikális és horizontális csíkokkal tagolták és a mezőket stilizált virágdíszítményekkel töltötték ki.
Az erdélyi fazekasságot a habánon kívül a Kárpátokon túlról érkezett hatások is érték, melyek az egykori bizánci kerámia továbbélésében; technikában, színezésben jelentkeztek.
Főbb fazekasközpontok
Alsójára – Az első utalások a fazekasság meglétére 1515-ből, illetve 1598-ból származnak.Csupor István - Csuporné Angyal Zsuzsa: Fazekas könyv, Planétás Kiadó 1998. A fazekascéh meglétét 1836-37-ben említik először.Végh Olivér: Erdélyi hólyagos edények. Népismereti dolgozatok, Bucuresti, 1981. A járaiak hétköznapi használati edényeikről voltak híresek.
A 19. században az egyik legfontosabb erdélyi fazekasközpont. Mesterei ekkor főként hőálló, ún. hólyagos edényeket készítettek sok szerves anyagot tartalmazó, fekete vagy sötétszürke agyagból. A 20. század elejére áttértek a kék, zöld és sárga színnel festett, kontúrozott növényi elemekkel díszített kerámiára és mázatlan edényekre, köztük az ún. járai cserépfazékra. Célközönségük főként a hegységi falvak lakói voltak.
Technológia: A katlan berakásának központonként hagyományos módszere alakult ki. A rakodásnál a fő szempont a kemence terének kihasználása, hogy minél kevesebb fára, tüzelőre legyen szükség. Ezért a kisebb fazekakat, csuprokat a nagyobb fazék belsejében égették, megfiazták a fazekat. Ennek az az előnye is volt, hogy a nagyobb megvédte a kisebbet, így a kisebb lehetett mázas, a nagyobb megvédte az összeragadástól. A fazekak egymásba tevése, megfiazása egyúttal számítási egységgé vált. Így volt Erdélyben, Alsójárán a fazekas elnevezései jelezték, hogy mit mivel fiaztak meg. Legnagyobb fazék volt az aprófőző. A kétliteres fazekat aprófőzőbe valónak nevezték. Az aprófőző után nagyságban a ficsupor következett, amelybe a négydecis csuport tették. Az aránka és az ejteles fazék kisebb méret, ezekbe nem fért semmiOrosz Endre Egy érdekes erdélyi edénysorozat.Néprajzi Értesítő 1930/22 p. 149-150. folyóiratcikk
Alvinc – Bethlen Gábor 1621–1623-ban habán (hutterita) kézműveseket telepített le. Később, miután elveszítették adómentességüket és különböző adókkal terhelték őket, egyre többen elhagyták a települést. Arad – A 18. század végéről, ónmázas fajansz bokályok ismeretesek. Bánffyhunyad -Az első fazekasokról a 17. században történik említés. A 19. század végén, 20. század elején fekete alapon fehérrel írókázott edények készültek. Motívumaik a reneszánsz edényeket idézik. Barcaújfalu – Orbán Balázs leírása szerint a Barcaság jelentős fazekasközségként említi, ahol minden házban dolgozott egy-egy fazekas. A barcasági kerámia edényeinek alapszíne a fajansz fehér alapjára emlékeztet, díszítményeik színe erőteljes kobaltkék, elemei növényiek, melyek sűrűn fedik a bokályok felületét. A barcasági szász edények ecsetes díszítéssel készültek, ez különbözteti meg a barcasági magyar és szász kerámiát. [Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (VI., Bp., 1873)]. Báród – Sebes-Körös völgyi fehéredényes település. Míg a réviek korsót és kantát készítettek, addig a báródiak fazekaikról és tálaikról voltak híresek. Elsősorban a környékbeli településeknek dolgoztak.Mózes Teréz: A körösrévi és a báródi fazekasságról. Népismereti Dolgozatok, Bucuresti, 1976. Belényes – Fekete-Körös völgyi korsósközpontok egyike. "Ma legjellemzőbb góca belényes, ahol újabban oláhok is készítik, de tudnunk kell, hogy a 17. században a belényesi fazekas céh minden tagja magyar."Viski Károly: Díszítőművészet - Cserépmunka. in: Bátky Zsigmond - Györffy István - Viski Károly: Magyarság Néprajza II. Budapest. Fekete-Körös völgyi Kerpenyéd, Kristyor, Lehecsény, Alsó-Valenyágra településeken többségében román fazekasok dolgoztak az ő műhelyeikből kerültek ki a körösi kanták és az oláh korsók.Kresz Mária: Fazekas, korsós, tálas. Ethnographia. 1960. Györffy István szerint Kristyóron, Lelesden és Feketepatakon vannak fazekasok. Nyégerfalván, Alsó-Valenyágrán, Lehecsényben, Lelesden kantás parasztok dolgoznak.Györffy István: A Fekete-Körösvölgyi magyarság. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986. Hasonló korsók készültek a Temes mentén Bényes román fazekasainak műhelyeiben is.Niculescu, Corina - Petrescu, Paul: Ceramica romaneasca traditionala. Editura Meridiane, Bucuresti, 1974.
Bereck – A településen a berecki fazekasság múltját bemutató gyűjtemény található. Barza – Jelentős fazekasfalunak számított. 1900 körül hatvannál több fazekas készített benne vörös, mázatlan agyagedényeket. Az agyagot a falu határából, a Rovine dombról hozták. Beszterce – A nagyméretű besztercei szász tálaknál bizánci és itáliai hatás dominál, ezek sárga, zöld, kék színezésűek és karcolásos technikával készültek. Brassó – A Brassó melletti Hétfaluban élő csángó magyar fazekasok kerámiáit Magyar Zita fejlesztette tovább, a szász lakosság számára készített fehér angobos alapon, kék írókás díszítésű kerámiákat, hagyományos edényformákat, a kantát, bokályt, tányért, tálakat, fedőket egészítette ki ma használt edényformákkal. [Forrás: Székelyhon.ro → https://szekelyhon.ro/muvelodes/tovabbfejlesztett-barcasagi-es-hodmezovasarhelyi-keramiak] Csíkdánfalva – A település 19. században a felcsíki fazekasság központja lett, ma fekete-kerámia üzem is működik itt. Csíkmadaras – A 18. században kifogyott a vas, ekkor a felcsíki fazekasság központja, híres fazekasfalu lett. A 19. század végére azonban ez is eltűnt a faluból. Csíkszereda – Dés – A szászok példájára korán céhekbe tömörültek az erdélyi magyar mesteremberek is, így Dés fazekasainak magyar nyelvű kiváltságlevele már az 1504–1532 közötti időkben ismert volt. Désen még 1900-ban is sok fazekas dolgozott, Désen ekkor 59 iparost és 6 háziiparost írtak össze. Készítettek tálakat is, bokály pedig nagyon nagy mennyiségben készült. Dés fazekasai nagyon régies, archaikus mintakincset őriztek meg, mivel Dés félreesett a főbb kereskedelmi útvonalaktól. Désháza – Désháza lakosainak fő foglalkozása az 1800-as évek végén a fazekasság (fazekasipar) volt. Étfalvazoltán – Fazekasiparát főleg háztartási cikkek képezik, melyeket vásárokon árusítanak. Felhasznált anyagok: agyag, az edények dekorációját: állatmotívumok, növényi motívumok, mértani motívumok, stilizált díszítés jellemzi. Felsőbánya – Fazekasságának jellemzője a sárga-zöld színezés, amely a szilkéikre is jellemző volt. Jellemző díszítményeik: két vízszintes sávba rendezett, zölddel, sárgával színezett díszítmény, illetve vízszintesen elhelyezett nagy, szív alakú virágfej, beleírt évszámmal. A szilkék mellett a kancsón, kantán, bokályon is előfordult a függőlegesen elhelyezett rozmaringág és a fenyőminta. A mély, úgynevezett oláhtál saját-falán festve készült, de ezek nagy része fehér alapszínű volt, rácspiramisok, virágfejek díszítették, néha körbefutó levélkoszorú, ilyenkor a tál öblébe levélcsokor került. A mélytálak fekete színben is készültek, fehér mintával. Gyergyószentmiklós – A gyergyói fazekasokat, csempekészítőket 1685-ben említették először név szerint, ekkor szentmiklósi fazekas István neve volt említve. A fazekassághoz szükséges egész esztendőre szükséges agyagot minden ősszel a Nyír nevű határrészről hozták. 1900 körül Gyergyószentmiklóson még 2-3 működő fazekasról volt adat. A gyergyói fazekasság azonban nem tudta felvenni a versenyt a más vidékek kedvezőbb feltételek között dolgozó fazekasaival.
Hátszeg – 1900 körül a környéken itt lakott és működött a legtöbb fazekas. Iza-völgye – Az Iza folyó völgyi fazekasközpontok: Izaszacsal – A falu a 18. századtól az 1970-es évekig népi fazekasközpont volt. Vörös agyagból készült mázatlan cserépedényeket kőtörmelékből készült barna festékkel, cikkcakkos vagy hullámvonalakkal díszítették. A 20. század közepén még kilenc fazekas élt a faluban, ma már csak Tănase Burnar készít különböző formájú edényeket, főként a turisták számára, fazekastermékeit kiállításon mutatják be. Bodony: Ugyancsak az Iza-völgy fazekasközpontjai közé tartozik.
Kézdivásárhely – Már a középkorban jelentős fazekasközpont volt. A 19. század második felében készült díszkorsójukon lévő felirat szerint a fazekas társaság 1649-ben jött létre. A korsót a magyar címer és nemzeti színű zászlók ékesítik. Értékes emlék az 1819-ben készült céhláda. Mindkét céhes emlék a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményében őrződött meg. A fazekasmesterség a 19. századra fokozatosan veszített jelentőségéből, majd a század végére a marosvásárhelyi iparkamara már csak hét fazekasmestert számlált.
A Székely Nemzeti Múzeum kiállításán bemutatásra kerültek az utolsó fazekasmesterek fontosabb szerszámai: a korong, mázőrlő, máztörő, mérleg és a kisebb szerszámok is. Kemencéjének pontos mása is megtalálható a kiállítóteremben, ahol bemutatásra kerültek a jellegzetesen helyi mintákkal díszített bokályok is, melyeket kaolinos alapmázzal vontak be, és legtöbbször virágmintát karcoltak bele, majd barna, sárga és zöld mázzal kifestették. Különösen szépek a Kézdivásárhelyen készült mázas és mázatlan kályhacsempék, melyek némelyikéről a mester neve, vagy névjele is leolvasható. Termékeik között megtalálhatók a háztartásokban használt különféle mázas edények: lábasok, fazekak, korsók és kancsók is.