Kiközösítés

A kiközösítés általános értelemben egy személy vagy csoport valamely közösség életéből, jogainak gyakorlásából vagy közös cselekvéseiből való részleges vagy teljes kizárása. A kifejezés a köznyelvben társadalmi, politikai, szervezeti vagy vallási kirekesztést is jelölhet, de a vallási és egyházjogi szaknyelvben sajátos technikai jelentései vannak. A keresztény egyházjogi szóhasználatban leggyakrabban az exkommunikáció () felel meg neki: olyan fegyelmi vagy büntető intézkedés, amely a közösség teljes megszüntetése helyett rendszerint bizonyos vallási jogok, közösségi cselekmények vagy szentségi részvételi formák gyakorlását korlátozza.Erdő Péter: Egyházjog. 3., átdolgozott kiadás, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 552–555.

A kiközösítés fogalma több vallásban ismert, de nem minden hagyományban azonos módon. A katolikus egyházban szűk értelemben vett egyházjogi büntetés; az ortodox egyházakban többnyire az eucharisztiától való eltiltáshoz kapcsolódik; a protestantizmusban általában az egyházfegyelem egyik formája; a judaizmusban a hérem és a nidduj történeti fogalmai kapcsolódnak hozzá. Az iszlámban nincs a katolikus exkommunikációval azonos, egyetemes egyházjogi intézmény, de a takfír – valamely muszlim hitetlennek minősítése – bizonyos helyzetekben funkcionálisan hasonló közösségi és jogi következményekkel járhat. A buddhizmus szerzetesi jogában a legsúlyosabb fegyelmi vétségek az adott szerzetesi közösségből való kizárást vonhatják maguk után.

Fogalom és típusok

A kiközösítés általános értelemben nem mindig vallási cselekmény. A köznyelvben beszélhetnek egy gyermek, munkatárs, politikus vagy tudományos irányzat „kiközösítéséről”, amikor a kifejezés társadalmi elszigetelést, csoportból való kizárást vagy közösségi nyomásgyakorlást jelent. Ebben az értelemben rokon fogalom a társadalmi kirekesztés, a csoportnyomás, az ostracizmus, a pártból való kizárás vagy egy szakmai közösségből való informális kiszorítás. Ez a használat azonban nem azonos a vallási jogi értelemben vett exkommunikációval.

A főbb típusok a következők:

Típus Jellemző Példák Társadalmi kiközösítés Informális vagy szokásjogi jellegű kirekesztés egy társadalmi csoportból. Törzsi közösségből való kitaszítás, családi vagy helyi közösségi bojkott, társasági elszigetelés. Politikai vagy szervezeti kizárás Valamely szervezet tagsági jogainak megszüntetése vagy korlátozása. Pártból való kizárás, szakmai kamarából való törlés, egyesületi tagság megszüntetése. Vallási kiközösítés Vallási közösségben alkalmazott fegyelmi, liturgikus vagy jogi intézkedés. Exkommunikáció, anatéma, hérem, nidduj, szerzetesi kizárás. Köznyelvi metafora Egy nem vallási személy vagy irányzat „eretneknek” vagy „kiközösítettnek” nevezése. „Kiközösített” tudományos elmélet, politikai kívülálló, művészeti irányzatból kizárt alkotó.

A vallási kiközösítés célja hagyományonként eltérő lehet. Egyes közösségekben a közösség tanításának, rituális tisztaságának vagy erkölcsi rendjének védelmét szolgálja; másutt elsősorban fegyelmi és bűnbánati intézkedés. A keresztény teológiában gyakori értelmezés szerint a kiközösítés nem pusztán megtorlás, hanem a közösség védelmét, a botrány megszüntetését és az érintett megtérését is célozza.

Etimológia és kapcsolódó fogalmak

A keresztény szaknyelvben a kiközösítés latin megfelelője az excommunicatio, amely szó szerint a közösségből, pontosabban a közösségi részesedésből való kizárást jelenti. A latin communio egyszerre utalhat közösségre, egyházi egységre és szentségi közösségre, ezért az excommunicatio nem minden korban jelentette ugyanazt. A hatályos katolikus kánonjogban az exkommunikáció nem a keresztség eltörlését, nem az egyháztagság metafizikai megszüntetését és nem is automatikus üdvösségítéletet jelent, hanem meghatározott egyházi jogok és vallási cselekmények gyakorlásának tilalmát.

Az anatéma () eredetileg elkülönítést, Istennek szentelt vagy átok alá helyezett dolgot is jelenthetett. A keresztény szóhasználatban az ünnepélyes elítélés vagy súlyos kiközösítés megjelölésévé vált, különösen zsinati és patrisztikus formulákban. A későbbi katolikus egyházjogban az anatéma és a kiközösítés viszonya változott: az anatéma ünnepélyesebb történeti forma volt, míg a hatályos kánonjog technikai fogalma a kiközösítés mint cenzúra.

A katolikus kánonjogban a kiközösítést meg kell különböztetni az egyházi tilalomtól () és a felfüggesztéstől (). A három együtt a cenzúrák közé tartozik: ezek a büntetések a jog szerint gyógyító jellegűek, és céljuk az elkövető makacs magatartásának megváltoztatása.Erdő Péter: Egyházjog. 3., átdolgozott kiadás, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 552–553.

Fogalom Hagyomány vagy jogterület Rövid magyarázat Exkommunikáció Kereszténység, különösen katolikus egyházjog Egyházi büntetés vagy fegyelmi intézkedés, amely bizonyos szentségi, liturgikus és egyházi jogok gyakorlását tiltja. Anatéma Ókeresztény és zsinati nyelv Ünnepélyes elítélés vagy súlyos kiközösítés történeti megjelölése. Interdictum Katolikus kánonjog Egyházi tilalom; a kiközösítésnél enyhébb cenzúra, amely főként szentségi és liturgikus tilalmakat tartalmaz. Felfüggesztés Katolikus kánonjog Elsősorban klerikusokat érintő cenzúra, amely az egyházi rendből, hivatalból vagy kormányzati hatalomból fakadó cselekményeket korlátozza. Hérem Judaizmus A zsidó közösségi és rabbinikus fegyelem történeti formája, amely közösségi elkülönítést vagy kizárást jelenthet. Takfír Iszlám Valakinek hitetlennek, azaz káfirnak nyilvánítása; nem azonos a keresztény exkommunikációval, de bizonyos közösségi következményei lehetnek. Párádzsika Buddhista szerzetesi fegyelem Olyan súlyos szerzetesi vétség, amely a szerzetesi közösségből való kizárással jár.

Kereszténység

A kereszténységben a kiközösítés az egyházfegyelem egyik eszköze. Célja a keresztény közösség hitének, szentségi rendjének és erkölcsi életének védelme, valamint az érintett személy bűnbánatra vezetése. A gyakorlat felekezetenként jelentősen eltér: egyes egyházakban részletesen szabályozott jogi büntetés, másutt gyülekezeti tagsági vagy úrvacsorai fegyelmi intézkedés.

Bibliai alapok

A keresztény hagyomány a kiközösítés bibliai előzményeit több újszövetségi helyre vezeti vissza. A Máté evangéliuma 18. fejezete a testvéri intés fokozatait írja le: előbb négyszemközti figyelmeztetés, majd tanúk bevonása, végül az ügy közösség elé vitele következik. Ha a vétkes a közösségre sem hallgat, a szöveg szerint úgy kell tekinteni rá, „mint a pogányra és a vámosra”. A következő versben a „megkötés” és „feloldás” hatalmának nyelve jelenik meg, amelyet a keresztény hagyomány a közösségi fegyelem és az egyházi hatalom egyik bibliai alapjaként értelmezett.

Pál apostol első korinthusi levelében a közösségből való eltávolításról beszél egy súlyos erkölcsi botrány esetében. Az „átadni a sátánnak” formula a keresztény magyarázatokban nem öncélú kirekesztést, hanem a bűn súlyosságának és a megtérés szükségességének drámai kifejezését jelenti. Ugyanebben a gondolatkörben áll az a pálosi elv is, hogy a közösség ne tegyen úgy, mintha a nyilvános és makacs bűn összeegyeztethető volna a keresztény élettel.

A 2Tessz 3,6–15 azoktól való elhatárolódást említi, akik rendezetlenül élnek, ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy az ilyen személyt nem ellenségként, hanem testvérként kell inteni. A Tituszhoz írt levél 3,10–11 az ismételt figyelmeztetés után kerülendő pártoskodó emberről beszél. Az 1Tim 1,20 Himéneuszt és Alexandert említi, akiket Pál „átadott a sátánnak”, hogy megtanulják: ne káromkodjanak. Ezek a szövegek a keresztény hagyományban a fegyelmi elhatárolódás, a közösségvédelem és a javító cél összefüggésében kaptak jelentőséget.Erdő Péter: Egyházjog. 3., átdolgozott kiadás, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 45–52, 552–553.

Ókeresztény gyakorlat

Az ókeresztény egyházban a közösségből való kizárás szorosan kapcsolódott a bűnbánati fegyelemhez. A súlyos bűnök – például hitehagyás, gyilkosság, házasságtörés vagy nyilvános hitellenes tanítás – esetében az érintett személyt ideiglenesen kizárhatták az eucharisztikus közösségből, majd nyilvános bűnbánat után visszafogadhatták. A kiközösítés és az anatéma a püspöki fegyelem eszközei közé tartoztak, és a közösség egységének megőrzését szolgálták.

Az ókori gyakorlat nem volt mindenütt egységes. Egyes helyi egyházak szigorúbb, mások enyhébb fegyelmet követtek, különösen a keresztényüldözések idején elbukottak visszafogadásának kérdésében. A novatianizmus körüli viták például éppen arról szóltak, hogy a súlyos bűn után bűnbánatot tartó keresztények visszafogadhatók-e az egyházi közösségbe. A donatizmus pedig részben abból a kérdésből nőtt ki, hogy az üldözések alatt gyengének bizonyult vagy szent könyveket átadó klerikusok kiszolgáltathatnak-e érvényes szentségeket. Ezek a viták hozzájárultak az egyházi fegyelem, a bűnbánat és a szentségtan pontosabb megfogalmazásához.

Középkor és újkor

A középkori latin kereszténységben a kiközösítés fokozatosan kidolgozottabb jogi intézménnyé vált. A 13. századtól kezdve az exkommunikációt tipikusan cenzúraként, azaz gyógyító célú büntetésként értelmezték. A középkori keresztény társadalmakban ugyanakkor a kiközösítésnek nemcsak vallási, hanem társadalmi és politikai következményei is lehettek. Egy kiközösített uralkodó vagy főúr helyzete például politikailag is megrendülhetett, különösen akkor, ha a kiközösítéshez alattvalói hűségeskük feloldása, interdictum vagy más egyházi-jogi intézkedés társult.

A kiközösítés történetében előfordult politikai alkalmazás és visszaélés is. A pápaság és a világi hatalmak konfliktusaiban a kiközösítés olykor politikai nyomásgyakorlás eszköze lett. Ennek klasszikus példái közé tartoznak a középkori pápaság és a Német-római Birodalom uralkodóinak konfliktusai. Ezek a történeti esetek azonban nem merítik ki a kiközösítés egyházjogi jelentését: a fogalom egyszerre tartozik a bűnbánati fegyelem, a szentségi közösség, az egyházi jog és a középkori társadalmi-politikai rend történetéhez.

Az újkorban a kiközösítés továbbra is része maradt a katolikus, ortodox és több protestáns közösség fegyelmi gyakorlatának, de az állami jogfejlődés, a vallásszabadság és az egyház–állam viszonyának átalakulása miatt társadalmi és polgári következményei fokozatosan elváltak az egyházi jogkövetkezményektől.

Katolikus egyház

A katolikus egyházban a kiközösítés a legsúlyosabb cenzúra. A hatályos Egyházi Törvénykönyv nem általános társadalmi kirekesztésként, hanem sajátos egyházjogi büntetésként kezeli. Erdő Péter meghatározása szerint olyan gyógyító célú pozitív egyházjogi büntető szankcióról van szó, amelyet igen súlyos büntetendő cselekmények ellen rendeltek, és amely a Codexben meghatározott tilalmak révén az Egyház lelki javaiból való majdnem teljes külső kizárást eredményez.

Nem azonos az egyházból való „kilépéssel”

A katolikus felfogás szerint a kiközösítés nem törli el a keresztséget, és önmagában nem szünteti meg az érintett alapvető egyházi hovatartozását. A keresztség eltörölhetetlen jegyet ad, ezért teológiai értelemben az egyházból való teljes „kilépés” nem azonos a kánonjogi jogok gyakorlásának elvesztésével. Erdő Péter kifejezetten hangsúlyozza, hogy a kiközösítés nem magából az Egyházból zárja ki az embert, hanem az Egyházzal való külső közösséget, különösen a kegyelem külső eszközeiben való részesedést érinti; az Egyházzal való belső közösség a büntetés puszta ténye miatt nem szűnik meg.Erdő Péter: Egyházjog. 3., átdolgozott kiadás, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 106–107, 552–554.