A Persepolis Marjane Satrapi grafikus memoárja, mely eredetileg négy kötetben jelent meg a L’Association kiadásában 2000 és 2003 között. A mű történetében Satrapi az 1970-es és 1980-as években szülőhazájában, Iránban töltött gyermekéveinek, Európában töltött serdülőéveinek, valamint – miután szülőhazájába visszatért – iráni éveinek eseményeit örökíti meg. Bár a Persepolist kritikusai és elemzői önéletrajzi műként tartják számon, Satrapi többször is kijelentette, hogy műve nem tekinthető teljesen hiteles történelmi dokumentációnak. A történetben valójában csak saját életét használta fel arra, hogy a nyugati világnak bemutasson egy másik képet is Iránról, melyről számos félreértés és tévhit kering.
A Persepolis az európai képregény egyik legjelentősebb önéletrajzi ihletésű alkotása, mely igen gyorsan népszerűvé vált az olvasók, és elismertté a kritikusok és elemzők körében. A művet számos nyelvre lefordították és több nemzeti és nemzetközi díjat is elnyert. A Persepolis, illetve annak bizonyos motívumai több egyetemi tanulmány és publikáció tárgya. A mű egyes oktatási intézmények tantervében, illetve kurzusaiban is szerepel mint olyan alkotás, mely liberális nézőpontból mutatja be a muszlim kulturális hagyományokat, illetve Iránt. A nyugati világban, elsősorban Európában és Észak-Amerikában elért sikereivel szemben Satrapi képregénye, illetve annak 2007-es filmadaptációja igen vitatott a Közel-Keleten, ahol hivatalosan elítélik és Irán-ellenesnek tekintik.
A képregény magyar kiadása két kötetben, Rády Krisztina fordításában és a Nyitott Könyvműhely gondozásában jelent meg 2007 és 2008 folyamán.
A Persepolis műfaji meghatározása és megszületése
Bár a Persepolis műfaját kritikusai és elemzői legtöbbször grafikus memoárként,Root, 150. o. vagy életrajzi ihletésű képregényként határozzák meg, Marjane Satrapi nem tekinti önéletrajznak a művét. Véleménye szerint, valaki akkor írja meg az önéletrajzát, ha nem tud, vagy nem mer elmondani bizonyos dolgokat a családjának és a barátainak. Úgy fogalmaz, hogy bár a főszereplő az ő nevét viseli, a képregény nem kifejezetten róla szól, hanem csak saját magát és élettörténetét használta fel arra, hogy másokról írhasson. Szerinte ha nem így tett volna, akkor a Persepolis politikai, szociológiai vagy történelmi kijelentéseket tartalmazna, azonban nem ez állt szándékában a mű létrehozásával. A főszereplő egy olyan személy, aki ugyanazt látta, amit ő látott; ez a képregény pedig nem állásfoglalás, hanem egy művészi alkotás. A Persepolisban nem kizárólag Satrapi története jelenik meg. A műben számos „mesélő” található, így például MárdzsiMarjane Satrapi fiatalkori énje, becéző formában Marji, újperzsa átírással Márdzsi nagyanyja és bácsikája is.Basu, 6. o.
Satrapi meghatározása szerint a Persepolis ismeretterjesztő mű, és a nyugaton megszokott nézőponttól eltérő módon mutatja be Iránt. Nem akart erkölcsi tanokat közvetíteni jóról és rosszról, csupán személyes szemszögéből, őszintén ábrázolni azt, amit látott és átélt. Saját bevallása szerint ugyan kedves embernek tartja magát, de semmiképpen sem erkölcsi mintaképnek, és nem is akarja magát annak feltüntetni. Ezt a szerepet a műben inkább Márdzsi nagymamája tölti be. A Persepolis megalkotásával nem az volt a célja, hogy válaszokat adjon Iránról, hanem az, hogy az olvasók tegyenek fel kérdéseket azzal kapcsolatban. Miután 1994-ben Franciaországba érkezett, barátainak folyamatosan Iránról mesélt történeteket, azt szemléltetve, hogy az ottani viszonyok egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek azokat a nyugati sajtó láttatja.
Satrapi azért francia nyelven, és nem perzsául írta meg a Persepolist, mert nem az irániaknak, hanem a franciáknak készült. Véleménye szerint, ha egy célzott közösségnek szánja írását, akkor az ő nyelvükön kell gondolkodnia is, hogy biztos lehessen abban, hogy műve az általa kívánt hatást éri el.
A Persepolis Marjane Satrapi első képregénye. Elmondása szerint gyermekkorában Iránban nem volt kultúrája ennek a médiumnak, és később felnőttként is, másokhoz hasonlóan, úgy gondolta, hogy a képregény inkább „gyerekeknek, kamaszoknak meg visszamaradott felnőtteknek való”. Satrapi először gyermekkönyvek illusztrátoraként akart elhelyezkedni, de próbálkozásai nem bizonyultak sikeresnek. Művész munkatársai és barátai azonban arra biztatták, hogy kezdjen valamit a történeteivel, egyúttal megismertették a képregények világával is. Véleménye erről a médiumról Art Spiegelman Maus című munkájával való találkozása után változott meg. Azt az ötletét, hogy mondanivalóját képregény formájában közölje, David B., a L’Association nevű független képregénykiadó egyik alapítója is pártfogásába vette. A technikával való ismerkedést Christophe Blain és Emile Bravo segítették.
Már a kezdetektől nem volt kétséges, hogy a mű médiumaként ezt a műfajt választja. Saját bevallása szerint ő maga is képekben és szavakban gondolkodik, ezért a szöveg önmagában a mű megalkotásához nem lett volna elegendő, ugyanis írás közben túl érzelgőssé válik és elveszíti minden humorérzékét. Rajzolás közben azonban képes összpontosítani, jól érzi magát és sodródik az alkotási folyamattal. Szerinte a képek mindenki számára azonnal érthetőek, illetve könnyen értelmezhetőek. Az azokon látható jelenetek kulturális közegtől függetlenül mindenki számára ugyanazt fejezik ki. Ezzel szemben a szöveg, illetve a szavak önmagukban többértelműek is lehetnek, és nem biztos, hogy az író eredeti szándékát tükrözik. Satrapi alkotás közben gyakorlatilag párhuzamosan ír és rajzol. Nagyjából tudja egy jelenet elejét és végét, valamint azt, hogy hozzávetőlegesen mit szeretne látni a közepén, de csak a munkafolyamat közben áll össze a teljes kép.
A történet megírását az írónő fájdalmas folyamatként élte meg. Életének olyan tizenhat évét kellett felidéznie, melyhez több kellemetlen emléke is fűződik. Küldetésnek tekintette, hogy a művön keresztül bemutassa országát, Iránt, melyről számos félreértés és tévhit él a nyugati világban. Ugyanakkor Satrapi szerint a Persepolis nem tekinthető az iráni események hű dokumentációjának, akadémiai munkának, csupán a maga jogán létező történetként kell kezelni. Az a véleménye, hogy egy irodalmi műben igazságot keresni „beteges dolog”. Amellett, hogy próbált a történelmi események tekintetében pontos lenni, olykor, bizonyos események leírásánál „csalnia” is kellett.Root, 150., 152. o.
Satrapi a történet képi világához azért választotta az újságok fekete-fehér képsoraira emlékeztető egyszerű megjelenést, mivel szerinte ez az ő egyéni stílusa. Mivel a képsorok között sok szöveget használ, a történet pedig összetett, a rajzokban lényegre törőnek kellett lennie. A hátterek és felesleges vonalak elhagyásával leegyszerűsítette a képeket, melyek így a történetet és a narrációt kiegészítik, és nem pusztán illusztrálják azokat. Azt ábrázolják, ami a szövegben nem szerepel, ahogyan a szavakkal is azt írja le, ami a képekből nem olvasható ki. Ugyanakkor képekkel, véleménye szerint, számos olyan dolog is kifejezhető, amely szöveggel nem. A fekete-fehér rajzok perzsa miniatúrákat, falfestményeket és egyéb díszítő elemeket idéznek, különösen azokon a képeken, melyeken embertömegek jelennek meg stilizálva, gyakran szimmetrikus alakzatként.Chute, 98. o. A művet, melyet álomszerű jelenetek is megszakítanak, Satrapi szerint az egyszerű rajzok tartják össze és biztosítják a folytonosságát. Elmondta, hogy a Persepolis megalkotásakor több helyen is korlátokat állított fel önmaga számára. A rajzokban például nem akart háttereket és színeket használni. „Az erőszak manapság valami egészen hétköznapivá, banálissá vált, olyannyira, hogy mindenki azt hiszi, hogy ez a normális. De nem az. Ha lerajzolom a történetet, és kiszínezem a húst és a vért annak vörös színére, és így tovább, levon a történet hitelességéből, mert valóságosabbá teszi azt” – nyilatkozta. A művel pedig nem akart senkit sem megbántani. Emiatt változtatta meg a Persepolis szereplőinek nevét és arcvonásait, hogy azok ne emlékeztessenek az eredeti személyekre, akik esetleg teljesen másképp élhették át azokat a helyzeteket, amiket Satrapi a maga szemszögéből örökített meg.Root, 154. o.Chute, 99. o. Próbált ügyelni arra is, hogy a Persepolis minden szereplőjét, legyen az ő maga vagy egy mellékszereplő, több oldalról is bemutasson. Megítélése szerint a világ és az emberek túl összetettek ahhoz, hogy bárkiről vagy bármiről egyértelműen ki lehessen jelenteni, hogy az jó vagy rossz. Történelmi háttér
Irán több mint két és fél évezredes múltját fényes birodalmak és megsemmisítő csapások alakították. A Perzsa Birodalom első találkozása a görög kultúrkörrel már igen korán, az i. e. 6. században, véres hódító háborúk közepette történt. Az akhaimenida királyok, Nagy Kürosz, a Dareioszok és Xerxész birodalmuk dicsőségét pompás városok építésével ünnepelték, ezek egyike volt a szakrális főváros, Perszepolisz is, amely rövid, 180 éves fennállása alatt az ősi perzsa kultúra szimbólumává vált, ám Nagy Sándor hódításainak végül áldozatul esett.
A kiskirályok és helyi birodalmak hatalmi törekvéseitől szabdalt iráni térség később Bizánc harcait szenvedte meg, majd a 7. században az arab hódítások a lakosságot az iszlám hitre térítették. A török népek rajzása hatalmas birodalmak korát hozta, de a mongol hódítások, majd Timur Lenk serege pusztítással fenyegetett. Az újkor a Szafavidák dinasztiájával köszöntött be, akik sikeresen állták az oszmánok megújuló betörési kísérleteit és az iszlám síita ágát államvallássá tették az országban. Bukásuk után a turkomán uralkodóház, a Kádzsárok léptek trónra, akiknek fennhatósága alatt kiszolgáltatottá vált az ország a nyugati hatalmak kolonizáló törekvéseinek. Az első világháború után Reza Pahlavi, egy kozák hadtestparancsnok ragadta magához a hatalmat, megbuktatta a kádzsár uralkodót, és 1925-ben sahhá koronáztatta magát. Uralkodása alatt a török Atatürkéhez hasonló modernizációba kezdett, ám németbarátsága miatt a második világháború alatt az angol és a szovjet csapatok lerohanták az országot, és a sah fiát, Mohammad Reza Pahlavit ültették a trónra, aki diktatórikus és korrupt uralmával országos elégedetlenséget váltott ki. 1978-ban kitört az iráni forradalom. 1979-ben Ruholláh Homeini ajatollah vezette síita klérus vette át az ország vezetését, meghirdette az iszlám köztársaságot, bevezette az iszlám törvénykezést, és az élet szinte minden területét közvetlen ellenőrzés alá vonta, beleértve a magánszférát is. 1980-ban Irak megtámadta az országot, a véres állóháborúnak százezrek estek áldozatul annak 1988-as befejezéséig.
Irán népeit Perszepolisz sajátosan perzsa, mégis multikulturális városától a 21. századi Irán társadalmi berendezkedésig hosszú és folyamatos identitáskeresés jellemezte. Marjane Satrapi ebben a környezetben töltötte gyermekkorát, melynek tapasztalatai alapvetően meghatározó hatást gyakoroltak felnőtt korára kialakult, érett életszemléletére.
A mű cselekménye és tematikája
Theresa M. Tensuan esszéjében a Persepolist a Ross Chambers által „loiterature”-nekA loiter (lebzsel, bolyong, csatangol) és a literature szavak összevonásából alkotott kifejezés nevezett műfajba sorolja, mely a digresszió,Irodalmi eszköz, kitérőkkel tarkított a cselekményszövés a megszakítás, a késleltetés és az alkalomszerűség eszközeivel él. Ez arra ösztönzi az olvasót, hogy elidőzzön, emlékezzen, visszalapozva közelebbről is megvizsgáljon egyes, korábban jelentéktelennek tűnő részletet.Tensuan, 951. o. Satrapi azzal, hogy történetében az összetett politikai, társadalmi, gazdasági és történelmi témákat tárgyaló fejezetekben kisebb, mindennapi eseményekre is összpontosít, megkönnyíti az olvasónak, hogy otthon érezze magát a memoárban, mivel ezek az elemek az ő számára is ismerősen hatnak. Ez hangsúlyozottan érzékelhető például A kulcs (La clef), A bicikli (La bicyclette), A levél (La lettre) vagy Az ünnep (La fête) című fejezetekben.Costantino, 442. o.
Gyermekkor Iránban